Egyetlen világbajnokságon sem szerepelt az egyik legjobb brazil labdarúgó
A brazil válogatott világbajnoki címeit megelőző időszak egyik nagy csillaga, Heleno de Freitas botrányos életet és pályafutást tudott maga mögött. Összeférhetetlensége miatt minden klubjától távoznia kellett, és az 1950-es, hazai rendezésű világbajnokságon sem vehetett részt. A káros szenvedélyeket sem mellőző néhai gólvágónak nagyon rövid élet adatott meg, 39 évesen hunyt el egy szanatóriumban.
A legtöbb brazil válogatott labdarúgóval ellentétben, Heleno de Freitas korántsem szegénysorból származott. Mindene megvolt, jogi diplomát szerzett, kedvtelésből strandfocizott, amikor felfedezték. Bár a zöld gyepen is nagyszerűen teljesített, életvitele hosszú távon nehezen volt összeegyeztethető az élsporttal, így képtelen volt igazán nagy sikereket elérni.
A Botafogónál lett legendás játékos
De Freitas 1920-ban a Minas Gerais régióban található Sao Joao Nepomucenóban született, majd családjával Rio de Janeiróba költözve ismerkedett meg a labdarúgással. Apja kávéültetvényes volt, valamint papír- és kalapüzletet is vezetett, De Freitas barátai felsőbb körökből, diplomaták és jogászok közül kerültek ki. A Madureira utánpótláscsapatában pallérozódott, majd a beszámolók szerint a Copacabanán trükközött, amikor a Botafogo edzői felfigyeltek a homokban naranccsal dekázó srácra és meghívták egy edzésre. Miután a Botafogónál az ifjúsági csapatot megszüntették, a fiatal tehetség átkerült a Fluminenséhez, de a felnőttek között már a Fogónál debütált 1939-ben. Kezdetben még a középpályán játszott, ám hamar kiderült, hogy sokkal otthonosabban érzi magát a csatársorban, lövései pedig szinte védhetetlenek, ennek ellenére később is gyakran ment hátra a labdáért, mert azt szerette a legjobban, ha a játékszer nála van.
De Freitas a klub akkori történetének legnagyobb alakja volt még a Garrincha előtti időszakban. Hiába teljesített jól, csapata azokban az években képtelen volt kinőni az örök második szerepéből a riói állami bajnokságban, ami idővel egyre frusztráltabbá tette a klasszist. Képtelen volt elviselni, hogy társai gyengébb képességűek nála, és többször is kifakadt az öltözőben, azt mondván:
„Ha olyan jók lennétek, mint én, megnyertük volna a bajnokságot.”
De Freitas 1939 és 1948 között 235 hivatalos mérkőzésen 209 gólt szerzett a Botafogóban, mellyel máig a klub történetének negyedik legeredményesebb játékosa.
„Heleno mindig megjátszható volt, a legnehezebb helyzetekből is képes volt gólt szerezni. Nem emlékszem, hogy az 1940-es években bárki is csak megközelítette volna a tudását”
– mondta róla egykori csapattársa, Geninho. Jonathan Wilson, a The Guardian jeles újságírója Rio hercegeként hivatkozott rá.
Bár látszólag rendezett családi életet élt, felesége és gyermeke volt, a magas, jóképű sztár a riói éjszakai életben gyakran hajszolta a nőket és az alkoholt. De Freitas láncdohányos volt, és a különböző kábítószerektől sem riadt vissza.
Carlito Rocha elnök belátta, hogy De Freitasszal soha nem lehet bajnok a csapata, így a kiváló játékosnak összeférhetetlensége okán távoznia kellett, mivel a Botafogo első embere bölcsen azt vallotta: senki sem lehet nagyobb a klubnál. A csatár teljesen kiborult, hogy el kellett hagynia azt a kényelmes közeget, ahol bálványozták őt, és a Boca Juniorshoz küldték. De Freitas 1948-ban 17 mérkőzésen 13 gólt szerzett az arany-kékeknél, de rövid időn belül hazakívánkozott, különösen az argentin telet viselte nehezen a riói meleg után. Argentínából visszatérve hiába ajánlotta fel korábbi csapatának, hogy ingyen is játszana, az elnök soha többé nem kért belőle.
Több csapatnál is hamar megbukott
De Freitas egy másik riói együtteshez, a Vasco da Gamához szerződött. Csapatával megnyerte az 1949-es riói állami bajnokságot, azonban nem sokkal később összeverekedett edzőjével, Flávio Costával, így innen is távoznia kellett. Egyes anekdoták szerint egy összetűzés alkalmával fegyvert is tartott edzője fejéhez, és meghúzta a ravaszt, de üres volt a tár. Az egyre nehezebben kezelhető klasszist időközben magánéleti problémák gyötörték, hiszen a felesége elhagyta őt egy csapattársa kedvéért. De Freitas ezt követően a kolumbiai Atlético Júniorban szerepelt, majd újra Brazíliában keresett csapatot magának, ám több nagy klub elutasította őt hírhedt arroganciája és életvitele miatt, többé már sehol nem látták szívesen. Végül még a Santos és az América-RJ soraiban tűnt fel. Utolsó csapatában egyetlen meccset játszott, egy durva szerelés után kiállították és több játékossal összeveszett – ez volt az első és az utolsó pályára lépése az 1950-ben átadott Estádio Maracanában.
Egyre rosszabb állapotba került
Már a Botafogónál töltött évek alatt diagnosztizálták nála a szifiliszt a betegség korai szakaszában, azonban nem fogadta el a kezelést, mert attól tartott, hogy az hatással lehet a játékára. De Freitas abban bízott, hogy a zsebkendőjébe csepegtetett édes illatú folyadékot szaglászta, ami fájdalomcsillapítóként szolgálhatott – valószínűleg függő lehetett. Az évek előrehaladtával folyamatosan romlott az egészségi állapota, később hiába vetette magát alá az orvosi kezelésnek, 31 évesen befejezni kényszerült rendkívül ígéretesen kezdődő pályafutását.
De Freitas 1944 és 1948 között 18 mérkőzésen 17-szer volt eredményes a brazil válogatottban. Az 1945-ös és az 1946-os Dél-Amerika-bajnokságon egyaránt ezüstérmet nyert, miközben az előbbi tornán hat találattal gólkirály volt, utóbbin pedig háromszor talált be. A második világháború miatt a legjobb évei alatt nem rendezték meg a világbajnokságot, az 1950-es hazai rendezésű tornán pedig nem vehetett részt.
A bohém csatár az 1940-es évek végén már egyre súlyosabb egészségügyi gondokkal küzdött, egyre gyengébben teljesített a pályán is. Ráadásul az idő tájt az a Flávio Costa irányította a válogatottat, akivel korábban összetűzésbe keveredett. Mivel Costa testközelből tapasztalta De Freitas abnormális, csapatbomlasztó viselkedését, esze ágában sem volt meghívni őt a keretbe. A brazilok emlékezetes körülmények közt elvesztették a torna utolsó meccsét Uruguay ellen, így csak másodikok lettek, De Freitas pedig az újságokban üzengetett korábbi edzőjének, hogy vele megnyerték volna a világbajnokságot.
Emlékezete, öröksége
Visszavonulását követően a bátyja gondozta őt éveken át, ám a betegsége egyre súlyosabb mértéket öltött, viselkedése egyre zavarodottabbá vált. De Freitas felügyeletét a testvére nem tudta ellátni, így egy barbacenai szanatóriumba került. Egy évvel azután, hogy Brazília 1958-ben a 17 éves Pelé vezetésével elhódította a hőn áhított első vb-címét, De Freitas 1959. november 8-án elhunyt.
Tragikus módon az az ember, akinek mindene megvolt, nem tudta kihasználni a kivételes sportolói képességeit.
De Freitas volt a brazil labdarúgás első klasszikus eltékozolt tehetsége, akit az évek során sajnos még nagyon sokan követtek. Egyúttal a hátrányos megkülönböztetéssel is sokat küzdő Arthur Friedenreich után őt szokták a brazil foci első nagy sztárjának tekinteni. Őt követte aztán Pelé, Garrincha, Jairzinho, Zico és még sokan mások, akik – De Freitasszal ellentétben –páratlan sikereket értek el a válogatottban.
A beszámolók szerint a Botafogo játékosai 1956-ban látogatást tettek az egykori futballsztárnál, és akkor már rá sem lehetett ismerni, megkopaszodott, kihullottak a fogai, zavarodottan viselkedett.
A játékát ugyan kevés felvétel örökítette meg, Heleno De Freitas története örökre fennmarad, hiszen nagyszerű képességű labdarúgó volt, akinek élete intő példaként szolgálhat azon fiatalok számára, akiket a hírnév rossz irányba terelhet.
„Rudolph Valentino arca volt, de egy veszett kutya kedélyével bírt. A pályán mindig brillírozott. Egyik este a kaszinóban elvesztette az összes pénzét, és ki tudja, hogy hol hagyta el az életkedvét. Az utolsó éjszakáján egy kórházban hunyt el”
– írta róla Eduardo Galeano a Football In Sun And Shadow című könyvében.
Életének tragikus történetét Marcos Eduardo Neves újságíró és író Soha nem volt olyan ember, mint Heleno című könyve, valamint a José Henrique Fonseca által rendezett Heleno című film örökítette meg. Bár nem sokat játszott az országban, Kolumbiában is nagyra tartották, Andrés Salcedo könyvet írt róla A nap, amikor a futball meghalt: egy isten diadala és tragédiája címmel.
A szerző a Futballtangó nevű blog szerkesztője. További érdekességek, aktualitások az argentin és a dél-amerikai labdarúgás világából:
Kiemelt fotó: EM
Szerző
