„Egyszerűen csak megszólalt a fejemben” – interjú a Bölöni-film zeneszerzőjével

– Kezdjük az elején: megérkezett hozzád a felkérés. Mit és hogyan mérlegeltél azzal kapcsolatban, hogy elvállalod-e?

– Ez volt az első alkalom, hogy sportdokumentumfilm zeneszerzésére kértek fel, ezért sokat gondolkodtam rajta. A film egyik rendezőjét, Kollarik Tamást régebbről ismertem a filmes közegből, jó kapcsolatban vagyunk, így bíztam benne – valószínűleg azért keresett meg, mert látta bennem, hogy meg tudom csinálni. Elküldte az első nyersvágást, és amikor megnéztem, egyértelművé vált, hogy elvállalom: nagyon inspiráló alkotás, és azonnal elkezdtek jönni az ötletek. Bölöni személye és története annyira felemelő volt, hogy azt éreztem, ezt mindenképpen meg kell csinálnom.

– Hogyan néznek ki nálad a zeneszerzés folyamatának első lépései?

– Amikor elkezdtem dolgozni, a film már nyersvágás szinten össze volt rakva, így egyben láttam az egész formát és ívet. Ez sokat segített abban, hogy átgondoljam a zenei koncepciót. Van, hogy a rendező már a vágás elején kér zenéket, máskor csak a végén kapom meg az anyagot – ahány alkotó, annyiféle munkamódszer létezik.

Ebben az esetben többször is megnéztem a filmet, majd a legegyszerűbb megközelítést választottam: az elejéről kezdtem el dolgozni. A nyitány különösen fontos, mert az adja meg az alaphangulatot, ezért azt alaposan ki kellett találni. Szerencsém volt, mert az első ötletem mindenkinek tetszett, és én is éreztem, hogy működik, így ezt dolgoztam ki részletesen. Ez lett a film eleje, és ennek a főtémáját később többször is visszahoztam a különböző pontokon.

Ez a zenei téma főként akkor jelenik meg, amikor Bölöni személyesebb, életrajzi pillanatai kerülnek előtérbe, így tulajdonképpen nevezhetjük az ő témájának is.

– Maradjunk a Bölöni-témánál. Mi adta az inspirációt?

– Az alapinspirációt Bölöni vibráló, energiával teli személyisége adta. Sok mindent elárul magáról anélkül is, hogy ezt kifejezetten szavakba öntené. A gesztusai, a tekintete, az, ahogyan másokkal beszél, mind-mind kirajzolják az egyéniségét. Nem volt kérdés, hogy ehhez gyors, lendületes, akár vidámnak is mondható, de mindenképpen élettel teli zene illik.

Hogy ilyenkor pontosan milyen zenei megoldás születik, azt nagyban meghatározza az apparátus is. Ebben az esetben a költségvetés kijelölte a kereteket: valódi nagyzenekari felvételre nem volt sok lehetőség, így olyan zenét kellett írnom, ami számítógépes, MIDI-alapú eszközökkel is hitelesen megszólaltatható. Ezek a technológiák folyamatosan fejlődnek, de még mindig vannak olyan megoldások, amelyek élőben hatnak igazán, ezért fontos volt olyan hangzást találni, ami így is meggyőző.

Ennek megfelelően a vonósok staccato játéka, a zongora, illetve bizonyos rézfúvós szólamok kerültek előtérbe, mert ezek jól imitálhatók és természetes hatást keltenek. Gyakorlatilag ezekhez igazodott a gondolkodásom a téma kialakításakor.

– És a főtéma vagy a többi, másik score hogyan született?

– Ezt nagyon nehéz szavakba önteni, mert alapvetően ösztönösen dolgozom. Nézem az adott képsorokat, újra és újra, amíg egyszer csak megszületik bennem, hogy mi illene oda. Egyszerűen csak „megszólalt” a fejemben a zene.

Ez abból fakad, hogy a zene az életem szerves része, gyakorlatilag folyamatosan jelen van bennem, szinte állandóan „szól” valami a fejemben. Amikor az a feladat, hogy mozgóképre kell zenét írni, ebből az állapotból egyszer csak kialakul egy ötlet, ami szinte magától jön létre.

– A dokumentumfilm több helyszínre és időbe visz el, ez pedig meghatározza az oda illő zenét is...

– Rengetegféle zene van a filmben, ami bizonyos szempontból könnyebbség is. A Bölöni-téma egy olyan zenei világ, ami gyakorlatilag a semmiből születik, mert ott nincs konkrét szituáció, csak maga a karakter, és arra azt írok, amit szeretnék.

Viszont sok olyan rész is van, ahol a korszak és a helyszín eleve meghatározza, milyen zene illik oda. A 60-as, 70-es évek Romániája, majd a 80-as évek vége, a 90-es és 2000-es évek Magyarországa és tágabb európai közege, végül a jelen – például Portugália, Spanyolország, Franciaország vagy Erdély – mind más hangulatot és zenei világot kíván. Ezek a keretek segítenek abban, hogy a zene ne félrevezesse a nézőt, hanem az atmoszférát erősítse.

A régi román jelenetekhez például korabeli indulószerű zenéket használtam, a szocialista államok, a Szovjetunió katonazenekari hagyományaihoz kötődően. Ezeket elég jól ismerem, mert fiatalon harsonán játszottam több városi fúvószenekarban is. Néhányszor eljutottunk Nyugatra is, ami nagy dolog volt akkoriban, és a repertoár része volt rengeteg induló: ünnepségeken, katonai eseményeken, tisztavatásokon, temetéseken.

A 80-as, 90-es évek része már inkább a felszabadulás hangulatát hordozza: amikor Bölöniék Nyugatra kerülnek, és megjelennek az ottani árucikkek, a videómagnó, a popkultúra. Itt már könnyedebb, poposabb zenei világ jelenik meg. A 2000-es éveknél, például Franciaországban, ezt tovább modernizáltam, igazodva az akkori hangzásokhoz. Madridnál és Portugáliánál pedig a latinos, akusztikus gitárközpontú világ került előtérbe – flamenco, bossa nova jellegű hangzások.

– Milyen képet fest a film zenéje Bölöniről?

– A zenében egyszerre jelenik meg az energikus, előretörő, kemény karakter, amit játékosként képviselt, és egy érzékenyebb oldal is, ami a film során fokozatosan válik láthatóvá. Több olyan pillanat is van, ahol érzelmileg megnyílik, és ez a kettősség határozza meg a róla alkotott képet.

Az a tapasztalatom, hogy a nagy formátumú embereknél ez gyakran együtt van jelen: a kitartás, az erő és a céltudatosság mellett ott van az érzékenység és az érzelmi mélység is.

– Hogyan formálódott a Bölöni Lászlóról előzetesen benned lévő kép a munka során?

– Ahogy említettem, a sportdokumentumfilm mint műfaj új volt számomra, és Bölöniről sem tudtam sokkal többet, mint egy átlagos néző. Emlékeztem a Steauára gyerekkoromból, illetve arra, hogy köze volt Cristiano Ronaldo felfedezéséhez, ez különösen megmaradt bennem. Igazán azonban a film során ismertem meg.

Egy meglehetősen árnyalt képet kaptam róla, és lenyűgözött az a karrierív, amit befutott. Világszinten nézve is egészen kivételes, amit elért. Korábban nem volt teljes képem róla, de így utólag az is egyértelművé vált, milyen magas szinten játszott. Ehhez jön az edzői pályafutása is, így együtt egy nagyon különleges életút rajzolódik ki.

– Maradva a futballnál: alapvetően milyen a viszonyod a labdarúgással?

– Gyerekkoromban, körülbelül 14 éves koromig rengeteget fociztam, gyakorlatilag minden szabadidőmet ez töltötte ki. A gombfoci is része volt az életemnek, télen is ezzel játszottunk, amikor nem lehetett kimenni. Emellett néztem a meccseket is, bár akkor még két csatorna volt, így nem volt túl sok lehetőség.

Később, amikor kiszélesedett a kínálat, az életem is más irányt vett. Rájöttem, hogy ha rendszeresen meccseket néznék, könnyen beszippantana, ezért tudatosan nem mentem ebbe bele. A világbajnokságokat és Európa-bajnokságokat viszont a mai napig követem, ilyenkor akár több meccset is megnézek egymás után.

– Vissza a zenéhez. A filmzene azt meséli el, amiről a szereplők nem beszélnek, fogalmaztál egy interjúdban.

– Ez inkább a játékfilmekre igaz. Ott a zene sokszor azt mondja el, amit a szereplők nem mondanak ki. Például ha egy jelenet után valaki csendben marad, a zene meg tudja mutatni, mi marad benne érzelmileg – amit szavakkal már túl direkt lenne kimondani.

Itt azonban inkább az elsődleges rétegek működnek. A zene nem rejtett tartalmakat bont ki, hanem az adott pillanat hangulatához kapcsolódik.

– Tehát más típusú alkotói munkáról van szó…

– Igen, ez más típusú munka. Voltak nehezebb részek, például az edzések vagy az információs blokkok, ahol inkább csak dinamikus háttérzene kellett. Ezeket kevésbé szerettem, mert ott sokszor az a cél, hogy „valami szóljon”, és ez számomra kevésbé izgalmas.

Közben az is kiderült, hogy jóval több zene kell a filmbe, mint amire eredetileg számítottam. Amikor azt hittem, kész vagyok, mindig jöttek újabb kérések, hogy ide vagy oda még kellene zene. Végül körülbelül kétszer annyit írtam, mint amennyit az elején terveztem.

Én alapvetően inkább visszafogom a zenét. Ha egy jelenet zene nélkül is jól működik, akkor nem tartom szükségesnek aláfesteni. Ma viszont sokszor a nézői szokások miatt akkor is szól a zene, amikor nem feltétlenül kellene. Én inkább azt az elvet követem, hogy ha a csend működik, akkor hagyni kell.

(Fotó: Székely Lilla Flóra- filmtett.ro)

– Kaptál visszajelzést a szakma vagy Bölöni részéről?

– Igen. Bölöni elmondta, hogy meglepte, milyen sokat hozzá tud adni a filmhez a zene. Kiemelte például a csíksomlyói búcsúnál és az edzői magányról szóló részeknél, hogy mennyire rá tudtam érezni bizonyos dolgokra..

Tamás és Attila, a két rendező is sokat dicsértek a munka közben, ami persze nagyon jól esett, és egyre nagyobb lelkesedést adott.

A szakmai visszajelzések is nagyon pozitívak voltak. A bemutatókon és vetítéseken sok gratulációt kaptam, nemcsak filmesektől, hanem futballhoz közelebb álló emberektől is. A Miskolci CineFest volt az első vetítés, ott különösen erős visszhangja volt. Ezek alapján úgy éreztem, hogy talán sikerült valamit létrehozni, ami működik és hat az emberekre.

Borítókép: Bölöni - az erdélyi legenda Facebook