Elvárható lett volna Szerbia kiejtése a vb-selejtezőn?

Legkésőbb a Veszprém és a Füchse Berlin BL-negyeddöntőjén nagyon világosan látszott, a szerbek egyéni szinten már egyértelműen előttünk járnak. Kulcsszereplők a kulcspozíciókban, a játéktér tengelyében, élén a kapussal, a berlini Dejan Miloszavljevvel. Ha a Veszprém tovább is jutott volna, a BL-négyes döntőjében talán akkor is csak epizódszerepet kapott volna hazai kézilabdázó. Aki lényegében egyetlen ember, a védekezésben hol beküldött, hol mellőzött Ligetvári Patrik. A Final Fourt így viszont immár a játékosaink nélkül tartják, és nem az a gond, hogy magyarországi klubcsapatok nélkül, hanem az, hogy magyar kézilabdázók nélkül.

Egyszerűen itt tartunk, Európa és a világ négy-hat legjobb csapatánál nem szerződtetnek, így nem is küldenek pályára a legjobbjainkból szinte senkit, egyéni szinten egy polccal lejjebb vagyunk a szerbek legjobbjainál. Mindezért a Veszprém játékospolitikája is felelős, de felelős az egész hazai képzési, nevelési rendszer is – már ha egyáltalán még létezik itthon rendszer az elmúlt másfél évtizedben kidobott milliárdok közepette.

Hol tart Szerbia?

Azt is hosszú évek óta tudjuk, hogy Szerbiának sokkal előrébb kellene tartania csapatszinten férfi kézilabdában is. Valahol ott, ahol a horvátok. Labdajátékokban a délszláv hagyományok legjobb ápolóiként a szerbek gyakran lenyűgözik a világot, ilyen mindenek előtt a kosárlabdájuk, de versenyképes a röplabdájuk, míg vízilabdában a férfiaknál megnyerték a legutóbbi három olimpiát. Mindezek mellett számos Szoboszlai Dominik-szintű futballistával számolhattak az elmúlt években, nem véletlenül szerepeltek a katari világbajnokságon. Közben Magyarországnak 32 csapatos labdarúgó-vb-re semmi esélye sem volt eljutni.

Megint más kérdés, hogy a nemzeti csapatok rossz menedzselése, a megosztó személyi döntések, a belső viszályok miatt nem tudtak nagyobb eredményt felmutatni évtizedek óta a labdarúgásban, ahogyan férfi kézilabdában sem.

Mit vetített elő az Európa-bajnokság?

Utóbbihoz visszatérve: a januári Európa-bajnokságon a torna elején a szerbek legyőzték az olimpiai ezüstérmes németeket, és végül ugyan nem sokra mentek vele, de megmutatták, csapatszinten is milyen veszélyesek lesznek a sokkal fontosabb vb-selejtezőn. Éppen ez a kontinensbajnokság mutatta meg minden korábbinál erősebben, mennyire törékeny a magyar válogatott, milyen pici a valódi merítési lehetőség, egy-egy alapember hiánya – akkor történetesen Bánhidi Bencéé – máris milyen nehézségeket okoz.

Ha csak az izlandiak elleni meccset vesszük, bátran bravúrnak is tarthatjuk, hogy egyáltalán szoros lett a meccs: a BL-címvédő Magdeburg frontemberei az egyik oldalon, a Bajnokok Ligája nyolc-tíz legerősebb csapatában játszók a másikon.

Az északi torna szembesített bennünket azzal is, hogy a topcsapatok ellen jelenleg egyetlen olyan belső embert tudunk felmutatni, aki át tudja cselezni magát a védelmen, Fazekas Gergőt, de a csapágyasra hajtásával nem vagyunk beljebb. 

A másik ilyen kézilabdázónk Máthé Dominik lenne, ám a brutális sérülése miatt egyelőre örüljünk, hogy kézilabdázik.

Ő egyébként az utolsó magyar, ki tudja meddig, aki a BL négyes döntőjében szerepelhetett, még 2023-ban a PSG-vel. De ha az egész Bajnokok Ligája-mezőnyt nézzük, akkor is csak keresgélhetjük továbbra is a honfitársainkat. Nem gyarapszik a számuk, minden szezonban leírhatjuk, hogy a pályára lépőkből egy kezdőcsapat sem jön össze, és félő, hogy a kiöregedők száma felülmúlja a beérőkét. A végéhez közelítő idény legjobb magyarja alighanem a negyvenegy éves Mikler Roland, a válogatottbeli pályafutása viszont a jelek szerint véget ért.

Pedig egy átlagosnál valamivel szerényebb kapusteljesítmény is biztos továbbjutást ért volna most, sőt már egy-két védéssel több is elég lett volna ahhoz, hogy a vb-selejtező visszavágójának végén mi örüljünk.

És sokadszor is becsapjuk magunkat arról, hogy hol tartunk valójában…

Borítókép: Imago