Ferguson és Wenger: a PL halhatatlanjai, az angol klubfutball újítói

Sir Alex Ferguson egyik legértékesebb képessége kétségtelenül a fejlődés iránti állandó, olthatatlan vágya volt, hogy mindig jobb akart lenni, és ha eljutott egy szintre, nyomban kereste a módját, hogyan lehet az elért sikereket fenntartani, alkalmasint túlszárnyalni. Egy percig nem állt szándékában ülni a babérokon, és egyetlen csapatáról vagy játékosáról sem gondolta azt, örökérvényűen a legjobb lesz. Tudta jól, a labdarúgás ciklikus sportág, időről-időre le kell bizony cserélni a résztvevőit, különben a saját csapdájába sétál bele – amit egyébként mostanság épp Liverpoolban tapasztalhatunk meg.

Ugyancsak a folyamatosan forgó agytekervényeire utal, hogy – elsősorban az európai porondon –, rendre igyekezett alkalmazkodni az ellenfelekhez, még ha az ritkábban vált is be.

Mindenekelőtt pedig volt egy varázslatos képessége, miáltal csapatai rendre visszakapaszkodtak a mélyből, már-már csodával határos módon. Nem történt ez másképp élete első menedzserként megvívott mérkőzésén, az East Stirlingshire élén sem. 32 évesen, heti 40 fontért vállalta el a skót második ligában a kiesés ellen küzdő együttes dirigálását, amelyet elsőként a Forfar elleni Ligakupa-találkozóra kellett felkészítenie. Arról azért sikeresen meggyőzte az elöljárókat, hogy nem ártana, ha kapussal kezdődne a csapat összeállítása – minthogy olyanja épp nem volt a falkirki klubnak –, ekképpen átigazolhatta a Partick Thistle tizenkét kiló túlsúllyal bíró tartalékkapusát… Nem biztos, hogy ezért, de 3–0-ra elment a Forfar, a vége mégis 3–3 lett. 1974-et írtunk. Az azt követő majd’ negyven évben pedig nem győztünk hüledezni a Ferguson-csapatok feltámadásai láttán.

Ugyan az Ole Gunnar Solskjaer-féle Unitednek is éppen az volt az egyik legnagyobb erénye, hogy szép számmal sikerült megfordítania az elveszettnek hitt partikat, illetve gólt szereznie a 90. percben vagy azután – a 2020–2021-es, ezüstéremmel végződő szezonban az utóbbiból összesen tízet ért el, de ha az utolsó tíz percét vizsgáljuk a bajnokijainak, tizenötöt szerzett –, Sir Alex Unitedjére volt igazán jellemző, hogy nem ismert elveszett meccset.

„Szerintem a mi csapatunk sosem kap ki, legfeljebb csak kifut az időből” – mondta akkoriban az Erik ten Hagnál ismét a United pályaedzőjeként tevékenykedő Steve McClaren, amihez Ferguson csak annyit tett hozzá, „mi mindig a nehezebb utat választjuk”. No de erre példa, hogy a triplázással végződő 1998–1999-es szezonban, illetve az azt követő idény első nyolc hónapjában a vörös ördögök 31 mérkőzésen(!) jöttek vissza minimum döntetlenre. A United DNS-éből nem veszett ki teljesen ez a fajta képesség, mert mégiscsak fordított idén az Old Traffordon a City ellen, nyert az utolsó percben a Fulham otthonában, mentette döntetlenre bajnokiját a Stamford Bridge-en; a Fergie-csapat azonban más szintre emelte a fordítás művészetét.

2000-ben, a Real Madrid ellen nem sikerült neki: a Bernabéuban megvívott 0–0-s csata visszavágóján 3–0-ra vezetett már a Madrid, a United 3–2-ig tudott csak visszakapaszkodni, amiből Ferguson azt a tanulságot szűrte le, muszáj megtanulni a kontratámadásokat levédekezni, s onnantól fogva Európában egy óvatosabb felfogásra, egészen más, a védekezés elsőbbségét hirdető taktikára váltott. Az eredmény: 2007-ig egyetlen kieséses szakaszbeli párharcot sikerült csak megnyernie. Avagy Ferguson sem tökéletes. Ez a fajta paradigmaváltás akkor is radikális volt tőle, ha sosem félt meghúzni a váratlant, elszánni magát a kegyetlennek tűnő változtatásra – a „people management” frontján sem.

Az talán túlzás, hogy szívfájdalom nélkül mondott le klasszisokról, ha 1.: úgy érezte, a futballista nagyobbnak gondolja magát a klubnál; 2.: ha úgy vélte, az aranylábú túl van már a zeniten, mégis rendre megtette – a United érdekében. A David Beckhamet körülvevő médiacirkusztól besokallva 2003-ban megvált a rajongott manchesteri klasszistól; 2005-ben a csapatkapitány Roy Keane szolgálatairól mondott le azután, hogy az ír középpályás nyilvánosan kritizálta csapattársait, illetve Fergie-vel is összeszólalkozott az edzésen, bár Keane szerint pusztán a kora miatt (34 volt akkor) paterolta el Ferguson; 2006-ban korábbi gólkirályát, Ruud van Nistelrooyt passzolta el a Real Madridnak, miután a holland az edzésen „nekiment” az ifjú Cristiano Ronaldónak; egy évvel később a védelem oszlopát, Jaap Stamot adta el, miután azt látta, a sikeres szereléseket tekintve romlanak a holland számai. (Igaz, később elismerte, ez a döntése hibás volt.) És a sor még folytatható volna, de ez a fajta, a csapat érdekét szem előtt tartó kíméletlenség rendíthetetlenül jellemezte.

Ugyancsak hiányozhat persze nekünk, PL-fanatikusoknak a 4–4–2-es hadrend, amellyel szétbombázta ellenfeleit a United, már az első, 1993-as bajnoki cím idején is: akkor Eric Cantona és Mark Hughes mögött a középpályára visszavont Brian McClair nyújtott mankót a támadásoknak, hát még a két szélről akciózó Andrej Kancselszkisz, Ryan Giggs, Lee Sharpe trió épp pályán lévő duója. Még inkább legendássá lett persze a Beckham, Keane, Scholes, Giggs középpályássor, valamint a Cole, Yorke csatárkettős az 1998–1999-es, mesterhármassal záruló idényben (PL, BL, FA-kupa). Juan Sebastián Verón érkezésével ezt formálta át Ferguson 4–4–1–1-é, Scholest a kedve ellenére feltolva Van Nistelrooy mögé, majd miután ez kevésbé működött, Solskjaert betolva a holland mellé. De mindig agyalt, mindig fejlődni akart, kiválóan érezte, mikor kell változtatni a keret összetételén, még ha sokakat oly fájdalmasan érintett is, mert ahogy manchesteri elnöke, Martin Edwards megfogalmazta:

„Nem találni nála ambiciózusabb embert a futballban.”

És ha már a manchesteriek korábbi elnökét említettük: ami nyilvánvalóan hiányzik a jelenkor futballjából, az a türelem (lásd Chelsea és Graham Potter), ami akkortájt azért még jócskán élt a trénerek iránt. Bár, a manchesteri szurkolók részéről 1990-re egyre fogyott. 1986 novemberében nevezték ki Fergusont a United élére, az első, csonka szezon után a második és a harmadik idényében sem nyert semmit, így érkeztünk el a kritikusnak gondolt 1989–1990-es szezonhoz. Amely ugyancsak nem bizonyult dicsőségesnek: az új évre fordulva az MU épp nyolcmeccses nyeretlenségi szériáját nyögte, így kanyarodott rá a Nottingham Forest elleni FA-kupa-találkozóra. Trófea addig nuku, minthogy pedig az a bajnoki szezon sem kecsegtetett sok jóval, a kupasorozat kínálta az egyetlen esélyt egy serleg begyűjtésére. A közhangulat alapján egyértelműnek tetszett, ha Ferguson elbukja a január 7-i kupacsatát, mehet isten hírével. De nem Martin Edwardsnak. A nagy tekintélyű prezident később így emlékezett vissza a kétségtelenül válságos időszakra:

„A meccs hetében igyekeztem Alexet biztosítani afelől, nem azon az egy meccsen múlik a sorsa. Elég sokszor próbáltam ezt elismételni. Ennek ellenére az emberek ma is úgy emlékeznek arra a mérkőzésre, mint amelyik az utolsó esélyt kínálta Alexnek. Gondolom, azért is, mert ez így izgalmasabb, mint a nyers valóság. Hozzá kell tennem ugyanakkor, ha nem nyeri meg azt a meccset, a nyomás még inkább nőtt volna, és lehet, idővel kellemetlen döntésre kellett volna jutnunk. Kétségtelen, számos szurkoló az elküldését követelte, rengeteg ilyen tartalmú levelet kaptunk.”

A United azonban 1–0-ra nyert a Forest otthonába, továbbment, és a szezon végén újrajátszott meccsen a Crystal Palace-t legyőzve a magasba emelhette a serleget. Az elsőt a Ferguson-érában. Követte másik 48…

Kellett hozzá például, hogy szakítson a brit földön honos italozási szokásokkal. Azt érezte, a United inkább hasonlít egy szabadidős egyesülethez, mint futballklubhoz, így aztán – bár esélyt kínált a megtérésre – viszonylag hamar kivágta a csapatból Norman Whiteside-ot és Paul McGrath-t. Az északír és az ír ikont.

Még a St. Mirrenben töltött időszakából való történet szerint az egyik meccs előtt Fergie testvére, Martin figyelmeztette bátyját, több játékosa a The Waterloo pubban iszogat, és kérkedik a futballal megkeresett pénzével. Másnap azért nyertek 1–0-ra, ami után viszont Ferguson megtévedt játékosait felsorakoztatta az öltöző padsora előtt. A továbbiakra így emlékezett önéletrajzi könyvében:

„A dühöm minden egyes szavammal nőttön nőtt, mígnem teljesen elvesztettem az önkontrollt, és elhajítottam egy Coca-Cola-s üveget, ami a fejük felett a falon csattant.”

Majd válaszút elé állította futballistáit: vagy maradnak a stadionban és egész éjjel edzenek, vagy aláírnak egy papírt, amelyben kijelentik, soha többet nem teszik be a lábukat a Waterlooba. Egy órán belül aláírta mind.

Az ital jelentette problémákkal Arsene Wengernek is meg kellett persze küzdenie Észak-Londonban.

„A legfontosabb oka annak, hogy Angliába jöttem, hogy imádom az angol futballt”

– mondta 1996 őszén, debütáló sajtótájékoztatóján, ehhez képest alaposan megváltoztatta…

Ha már a pia: a meccsek után a játékosokat vendégül látó terem bárpultjából eltüntette az alkoholt, átalakíttatta az étrendet, új edzésmódszereket vezetett be – minderről bővebben mindjárt –, ám mert az eredmények drasztikusan javultak, az önpusztító életmódra eléggé hajlamos ágyús sereg beállt a sorba.

Wenger hatása európai kollégáira nézve is felbecsülhetetlen értékkel bírt: sikerei nyomán elkezdtek a Premier League-be behajózni a csatornán túli edzők. Amikor kezdett, 1996 októberében, mindössze két nem a Brit-szigetekről való tréner dolgozott a Premier League-ben. Ruud Gullit és ő. Amikor befejezte, a 2017–2018-as idényben, tizenkettő. Az ő kiváló példája, hogy nyolc szezon alatt nyert három bajnoki címet és három FA-kupát, miközben megalkotott egy egészen látványos, a közönséget ámulatba ejtő futballt, meghozta a tulajdonosok kedvét a külhoni edzőkeresésre. Maga a csapat is más karakterisztikát mutatott 1996-ban, mint 2018-ban. Az első, Blackburn Rovers elleni összecsapáson egy külföldi volt a kezdőben, Patrick Vieira, az utolsó, HuddersfieldTown elleni bajnokiján kilenc. Globalizálta a belterjes brit futballt, meglehetős sikerrel. Amikor Pep Guardiolát 2018-ban megkérték arra, kommentálja Wenger távozását, ő úgy összegzett:

„A Premier League attól Premier League, amit ő tett.”

És meglehet, Guardiola soha nem teszi be a lábát edzőként Angliába, ha Wenger nem alakítja át annyira a szigetországi futballfelfogást, játékstílust, hozzáállást. Ha nem varázsolja művészetté a futballt. Mert mint azt maga Wenger is bevallotta, neki a futball művészet. Játékosai pedig rendre alkottak a gyepen.

És micsoda éles szemmel szúrta ki a játékosait! Rendkívüli erényének számított a tehetség felfedezése, így sikerült „fillérekért” megkaparintania később világklasszisokká érő fiatalokat, akik az ő bámulatos munkájának hála teljesedhettek ki. Vieirát potom 3,5 millió fontért szerződtette a Milanból, Robin van Persie-t 2,75 millió fontért a Feyenoordból, Freddie Ljungberget 3 millióért a Halmstadból, Kolo Tourét 150 ezer fontért, Gaël Clichyt 340 ezerért, Nicolas Anelkát 500 ezerért. Aprópénzek.

Később aztán elkezdett a még fiatalabbak felé fordulni, az akadémiára érkező szupertehetségek legkiválóbb alakja volt Cesc Fabregas. Ahogyan a spanyol, Jack Wilshere vagy Alekszander Hleb is apafiguraként tekintett rá, mert sosem csak edzőjük, nevelőjük is volt ezeknek a futballistáknak. Hosszú távon akart értéket teremteni, ezért is járta ki, hogy az akkor tetemesnek tekinthető 12 millió fontért teremtsenek Colney-ban minden igényt kielégítő edzőbázist, de a gazdasághoz értő emberként azt is tudta, muszáj a meccsnapi bevételeket növelni, ha lépést akarnak tartani a világ elitklubjaival, ennek lett az eredménye a 390 millió fontért megépülő Emirates (bő tíz évvel később a szomszédos Tottenham-stadion már ennek a háromszorosát kóstálta). 

Úttörő szerepe számos területen megmutatkozott, mondhatni elsőként szentelt rendkívüli jelentőséget a diétás táplálkozásnak, radikálisan csökkentette a zsírt és a cukrot a londoni menüben, ami ugyanannyira sokkolta a játékosokat, mint a meccs előtti hosszas nyújtás és masszázs vagy az akupunktúrás kezelés. A tudományos módszerekre hagyatkozva dobta a hosszabb, az állóképességre összpontosító edzéseket, más módszerekkel, pörgős, energikus foglalkozásokkal javította a kondíciót, merőben új gyakorlatokkal fejlesztette a passzkészséget, bejöttek a kisjátékok, és mindig minden gyakorlatot labdával végeztek a játékosok. Ha meg is kérdőjelezték labdarúgói az új metodikát, az eredmények mindenkit hamar meggyőztek.

„Emlékszem, az első nyári felkészülés után odamentünk a főnökhöz Tony Adamsszel, mert attól tartottunk, nem végeztünk elég futóedzést, és hogy nem leszünk a szezonban elég fittek” – révedt el a múltban Lee Dixon. – „A mester halálos nyugalommal közölte velünk, ne aggódjunk, a felkészülés tudományosan alátámasztott, a csapat rendben lesz. Csak higgyünk benne, tette hozzá. Tíz nappal később tele energiával vetettük bele magunkat a küzdelmekbe.”

Az „ágyúsok” meg sem álltak a bajnoki címig, nem mellesleg pedig az FA-kupát is a magasba emelhették.

A dietetikai forradalma sem aratott mindjárt osztatlan sikert. Wenger idézte fel később:

„Nem könnyű a szokásokon változtatni átlagosan harmincéves játékosok esetében. Emlékszem, az első meccsünkön a futballisták azt skandálták, vissza akarjuk kapni a Mars csokinkat. A szünetben megkérdeztem a fiziómat, Gary Lewint, miért nem beszél senki. Mi a bajuk? Éhesek, mert nem kapták meg a szelet csokijukat a meccs előtt, felelte. Viccesnek találtam.”

Nem csak hogy a csokoládét és az alkoholt skippelte, a hamburgert és a sült krumplit szintén, helyette csirke, hal, főtt zöldség szerepelt az étlapon.

„Szerintem Angliában túl sok húst és édességet esznek, és kevés zöldséget”

– nyilatkozta az egyik lapban Wenger, de a csak „Evian-brokkoli diétának” hívott változtatás segített a harmincat betöltő játékosoknak meghosszabbítani a karrierjüket.

Ami az étkezést illeti, azt bizony Ferguson is átalakította. A hagyományos mérkőzés előtti brit menüt – leves, sült hús, piskóta pudinggal – túl nehéznek találta, már Skóciában dolgozva eltörölte, a Unitedbe megérkezve pedig Trevor Lea személyében szerződtette a klubtörténet első táplálkozási szakértőjét. Ők ketten aztán egyeztetésre invitálták a játékosok feleségeit és barátnőit, meggyőzendő őket afelől, muszáj a mindennapokból hanyagolni a zsíros és cukros ételeket. Ferguson később azt mondta, a labdarúgók testzsírtömeg százaléka 14-15 százalékról a felére csökkent. A Unitedben a sporttudományi igazgatói szerepkört 2007-től betöltő Tony Strudwick így összegezte Ferguson ebbéli tevékenységét:

„Nem volt ő a sporttudományok doktora, a győzelem tudományáé annál inkább.”

Nagyon sok dicséret illeti az innovatív tevékenysége miatt. Soha nem nevezték őt futballprofesszornak, mint ahogyan Arsene Wengert igen, ugyanakkor mindkettejüket egyformán hajtotta a lehető legjobb teljesítmény elérése iránti vágy. Ferguson már akkor gondolt a futball azon összetevőire, amelyeket csak később kezdtek el sporttudománynak nevezni.

Amikor például Gail Stephenson, a látással foglalkozó tudós a liverpooli egyetemről azzal kereste meg, a csapat szürke váltómeze nem segít kiszúrni a társakat a gyepen, Ferguson részmunkaidőben elkezdte alkalmazni, hogy javítsa a játékosok periférikus látását. Amikor Nick Littlehales, az egyik vezető angliai matracgyártó cég marketing igazgatója ugyancsak írt Fergusonnak, hogy a klub kellő figyelmet szentel-e a labdarúgók alvásának, Ferguson megint csak meghajolt a szaktudás előtt, és felkérte őt, hogy a saját elképzelése szerint alakítsa ki a carringtoni edzőbázis pihenőszobáit, azután pedig erőteljesen monitorozták a játékosok alvásmintáit, és a jobb teljesítmény reményében igyekeztek az alvásminőségen javítani. De ugyanilyen aprólékossággal elemezte ki a gyepért felelős szakemberekkel az Old Trafford füvének ideális hosszát, amikor pedig azt látta, hogy a városi rivális szűkebb vonalazást szabott a derbi előtt a pályáján, hogy a United kevésbé tudja kihasználni a területeket, felháborodva jelentette a játékvezetőnek.

De a United lett a Prozone első fizető kuncsaftja azután, hogy a manchesteri szakmai stábhoz csatlakozó Steve McClaren a Derby County élén szerzett kedvező tapasztalataira hivatkozva könnyedén meggyőzte Fergusont az adatelemző rendszer jótékony hatásairól.

„Azért is őrizhette meg Sir Alex oly sokáig az edzők közt a vezető szerepét, mert mindig előre gondolkodott, a világra nyitottan, sosem pihent a babérjain. Hiába számított ő maga is rendkívül jó sportpszichológusnak, képzett szakembert ugyancsak alkalmazott”

– emlékezett vissza később McClaren, és ha már sportpszichológia: elég emlékezetes egyszavasai rendre betaláltak.

Wayne Rooney bemutatkozó meccse, a Fenerbahce elleni BL-csoportmérkőzés előtt csak annyit írt fel a táblára, „Speed”. „Gyorsaság”. Hogy gyors gondolkodás, gyors labdajáratás, gyors mozgás kell. A United 6–2-re nyert. „Lads, it’s Tottenham”, azaz „Fiúk, ez csak a Tottenham”, mondta útravalóként egy Spurs elleni összecsapás előtt, utalva arra, ha jó focit játszik is az ellenfél, azért tudjuk, hol a helye. Az is meglett a Unitednek. Ahogy a Liverpool elleni 1996-os FA-kupa-döntő szintén, amely előtt a Mersey-partiak fehér egyenöltönyben masíroztak ki megszemlélni a Wembley gyepét, mintha csak egy díjátadóra készülődtek volna. Látta és elképedt Ferguson is, aki a kezdés előtti utolsó eligazításon mindössze annyit mondott:

„Ne is gyertek vissza az öltözőbe, ha ezeket nem veritek meg.”

Cantona góljával 1–0-ra nyert a MU.

Remek pszichológiai érzéke dacára használt szakembert, ahogy sok egyéb területnek is talált gazdát: Carlos Queiroz érkezésével jött még egy erőfejlesztő és kondicionális szakember; alkalmazott fogorvosokat, lábszakorvost, vásároltatott jégkádakat, az elsők közt használt GPS-t adatszerzésre. Hogyan lehetünk jobbak, gyorsabbak, innovatívabbak a konkurenseknél – ez mindig is erősen foglalkoztatta. Nem csinált hiúsági kérdést abból, hogy szűken vett szakmai értelemben nála akár jobb edzőket vegyen maga mellé – ha úgy gondolta, általuk tanul, a csapat pedig még sikeresebbé válik (vagy legalább tartja a Ferguson zsenialitásával elért kiváló eredményeket).

És volt még valami, ami hajthatatlanná tette, ami rendíthetetlenül vitte előre, és amivel a környezetében lévőket is rendre inspirálta: a valós vagy képzelt ellenség, akik megjelenhettek az ellenfelek, a játékvezetők, a rivális edzők, újságírók, a liga vagy a szövetség képében.

„Akkor is arról beszélt, hogy mindenki minket akar elkapni, ha valójában nem így volt” – emlékezett vissza később Nicky Butt. – „Minket mindenki utál. A bírók. Az ellenfelek. A szurkolók. Voltunk mi és voltak ők. És volt bennünk emiatt jó adag harci szellem.”

Ugyanez a tűz lobogott Fergusonban a Wengerrel való csatározások idején is, azt viszont talán kevesen tudják, hogy a United tett bizony lépéseket afelé, hogy a francia mester vegye át Fergie-től a stafétabotot. Ferguson először 60 évesen tervezte letenni a lantot, a 2001–2002-es idény után, amelyben az Arsenal duplázott, a bajnokságban tíz pontot verve a „vörös ördögökre”. Edwards és a vezérigazgató Peter Kenyon előbb londoni otthonában, majd egy párizsi hotelben tárgyalt Wengerrel arról, átvenné-e a skóttól a Unitedet. Wenger végül úgy döntött, marad az Arsenalban. És alighanem így volt ez jól. Így nem csak a Premier League-nek, de a két óriásklubnak is maradt egy-egy saját, ikonikus alakja.

Kiemelt kép: Premier League