Gabriel arkangyal felemelkedett, avagy ilyen volt a Tottenham–Arsenal

Az „ikszes meccs” mintapéldája volt a Tottenham–Arsenal észak-londoni derbi, csak hát a futball éppen olyan, amilyennek vasárnap is mutatta magát: elég egy röpke pillanat, hogy megváltozzon az amúgy egyértelmű befejezést ígérő forgatókönyv. Merthogy az addig látottakból egyenesen következett volna, hogy egy-egy ponttal végeznek a felek.

Az is egyértelműnek tűnt persze, hogy az Arsenal mindvégig életveszélyes lesz szögletekből, az egyikből be is talált – három pontot érően. Nincsenek persze véletlenek: az előző szezon kezdete óta az „ágyúsok” 24 gólt rámoltak be rögzített játékhelyzetből, ennél többet egyetlen más csapatnak sem sikerült ez idő alatt a PL-ben, azóta pedig, hogy a specialista Nicolas Jover 2021-ben megérkezett az Emirates-be – már a Manchester Citybe is Mikel Arteta vitte oda, és amint tehette, átcsábította a fővárosba –, 43 gólt szerzett az Arsenal csak szögletrúgásból. Az öt nagy liga csapatai közül a legtöbbet!

„Néhány stábtaggal egyetemben sikerült mindenkivel elhitetnie, hogy egy mérkőzést többféleképpen is meg lehet nyerni”

– dicsérte szakemberét a rangadó után Arteta, és bizony, sok győzelmet arathatnak még fiai „a set-pieces” edző szakértelmének, elhivatottságának hála.

Kell hozzá persze egy remek előkészítő (Bukayo Saka), és egy ugyancsak nagyszerű befejező (Gabriel Magalhaes) – ahogyan persze kell hozzá egy ellenfél is.

A „szögletkórban” szenvedő, és a vírust újra benyelő Spurs kapcsán fel lehet tenni a kérdést, érdemes lett volna-e a kapujából Guglielmo Vicariónak kimozdulnia – a brazil bekk mégiscsak négy méterről bólintott –, csak hát éppen abban zseniálisak Joverék, hogy az utat blokkoló két Arsenal-játékossal (és az őket fogó két Spurs-futballistával) elérték, hogy az olasznak esélye se legyen megmozdulni.

Amúgy sem nagyon érzi még a kijöveteleket, nincs is meg a tömege ahhoz, hogy mindenkin átgázolva lehúzza vagy kiüsse az ilyen labdákat, emiatt aztán bizonytalan, ennek következtében meg azzá válnak a társai is. Kicsit David De Gea első manchesteri szezonjára hajaz Vicario londoni, immár több, mint egyéves „szögletes” vesszőfutása. A spanyol sem tudott kijönni, csak épp ott láthatóan született egy megegyezés: oké, ne gyere, majd mi (Ferdinand, Vidics, meg még néhány védő) takarítunk. Tudták, az ő reszortjuk a beívelt labdákat hatástalanítani, ebben a kesztyűsükre nem számíthatnak. De egyrészt így tiszták voltak a szerepek, másrészt De Gea cserében vállalta, hogy a vonalon a világ legjobbja lesz. Az lett. A Spursnél egyelőre félmegoldások vannak, egy ilyennel jelentkezett a gólnál Cristian „Cuti” Romero is. Elvégre annyi rafinéria szorulhatott volna ebbe az amúgy csibész argentinba, hogy ha már felugrani nem tudott, legalább látványosan, előre repülve elessen a brazil kétkezes lökése után, úgy alighanem elvették volna Gabriel gólját. Így, hogy csak nézett, mint Cuti a moziban, esélyt sem hagyott a VAR-nak a találatot visszavonni.

Szóval a Spursnek megint meggyűlt a baja a kornerekkel, sokadszor: az Arsenal a legutóbbi négy Tottenham elleni góljából hármat rögzített szituáció után ért el, amúgy pedig a Postecoglou-csapat az előző szezon kezdete óta 18 gólt szedett be ilyetén módon. Az ausztrál mester a meccs utáni értékelésében megint kénytelen volt kitérni rá:

„Valamiért az emberek azt gondolják, engem nem érdekelnek a rögzített helyzetek, és ez a narratíva biztos él majd még egy darabig. Pedig folyamatosan dolgozunk a játék ezen elemén is, főként olyankor, amikor tudjuk, mennyire veszélyes abból a rivális. A legtöbb ilyen szitut jól kezeltük a mérkőzésen, egyszer azonban kihagytunk, és megbüntettek. Tanulni kell belőle, és továbblépni. Tudom, ez marad már a keresztem, de cipelem. Az apró részleteknél is fontosabb azonban a teljes kép, hogy az mit mutat, és az a feladatunk, hogy a futball, amit játszunk, immár eredménnyel is párosuljon.”

Valóban, elég fontos része a futballnak az eredmény… Amikor azonban harmadszor sem az az eredmény születik, amire rászolgált volna a csapat, az nem pusztán pech. (Postecoglou becsületére váljék, soha nem is fogja a szerencse hiányára.) Ettől még tény, a meccskép alapján a Leicestert gólokkal kellett volna vernie a Spursnek, annál valamivel szorosabban, de a Newcastle-t is, és az Arsenal ellen sem érdemelt vereséget. Ahhoz azonban, hogy legalább az ikszet hozza, és ne legyen végzetes a Romero-féle bealvás, előnyt kellett volna szereznie. Ahogy azonban a korábbi bajnokikon, ezúttal sem sikerült (elégszer) betalálnia. Az Arsenalnak nyilvánvalóan ezerszer nehezebb, mint az említett másik két csapatnak, de a sanszai megvoltak a Spursnek, leginkább az első félidőben: Dejan Kulusevskinek egy szokásos spursös mögékerülés, és Szon Hjung Min visszapasszolt labdája után; Destiny Udogie felfutása után szintén, de nem a lövést választotta ígéretes helyzetben az olasz; illetve egy intenzív letámadást követően, amikor Ben White rosszul megjátszott labdája Szonról Dominic Solanke elé került, ő azonban ahelyett, hogy úgy vette volna át a labdát, hogy az első érintés után mindjárt tüzelhessen, még egyet tolt rajta, addigra viszont William Saliba odaért.

Érdemes Solanke-nél egy percre még elidőzni, mert azért a Spurs nagy kockázatot vállalt azzal, hogy a 65 millió fontos kivásárlási árát kifizetve szerződtette Bournemouth-ból. S nem azért, mert ne lennének meg a legutóbb 19 PL-gólt hintő csatár képességei. Az Arsenal ellen is jól lépett vissza labdákért, párharcaiban rendesen megküzdött Salibával és Gabriellel, olykor meg is nyerte azokat, a letámadásból alaposan kivette a részét, csak éppen az említett helyzet, amikor egy másodperc alatt kellett volna jól dönteni, válthat ki kétkedést a Spurs-szurkolókból. A kérdést, hogy nagycsapatban is képes-e remekelni Solanke. Mert egészen más a Bournemouth-ból kiemelkedni (ahol akkor is megdicsérik, ha minden harmadik helyzetét váltja gólra, meg ha beleteszi a melót a meccsekbe), és megint más állandó nyomás alatt futballozni, állandó kritikák kereszttüzében, folyamatos reflektorfényben. Úgy, hogy csupa jó megoldást várnak el tőled, gólokat a fontos pillanatokban, azt, hogy megnyerd csapatodnak a meccset. Ehhez hatalmas önbizalom szükségeltetik, az önmagadba vetett hit, és korántsem biztos, hogy Solanke lelkileg alkalmas a feladatra, illetve hogy megvan benne az a klasszis, ami a topcsapatban való helytálláshoz kell. Ebben az idényben kiderül, eddigi két fellépésén – Leicester, Arsenal – bár adódtak lehetőségei, egyszer sem talált be. A csúcsrangadón Richarlison is elkélt volna a Spursbe, a brazil azonban – szokás szerint – sérült.

Nála is fontosabb hiányzókkal kellett az Arsenalnak megküzdenie: Declan Rice eltiltása, a csapatkapitány Martin Ödegaard a válogatottban összeszedett bokasérülése miatt maradt ki, és ha hozzátesszük, hogy az első edzései egyikén vállsérülést szenvedő Mikel Merino sem bevethető egyelőre, kijelenthetjük, az Arsenal az ideális kezdő középpályás hármasa nélkül nyert. És amennyire nagy fegyvertény ez a részükről, annyira fájlalhatja az elszalasztott esélyt a Tottenham.

„A győzelemhez olykor be kell vállalni, hogy rondábban játszol, a mieink örömmel vállalták be – mondta Arteta. – Ez nekem is nagyon tetszett, de tapasztalom is, hogy a játékosaim napról napra éhesebbek a sikerre.”

Valóban úgy tűnik, hogy a jelenlegi Arsenal Angliában már megtanult nyerni. Nem most, a harmadik éve hoz immár olyan rangadókat, amelyeken nem feltétlenül jobb az ellenfelénél. Mégis győz. És ez rendkívüli erény, győztes mentalitást mutat. Már nincs mindig űrfutball, mint két éve, az előző szezon óta kevesebb a direkt, a publikumot ámulatba ejtő támadásvezetés (bár akad azért), sokkal nagyobb viszont a kontroll, minimális az ellenfeleknek engedett gólhelyzet, ettől aztán még nehezebben legyőzhető az „ágyús had”. 

Innen kellene azonban a következő szintre eljutnia: hogy a futószalagon szállított három pontok mellett immár egy nagy trófeát is begyűjtsön. Azt persze már nehezebb, pláne a Manchester City társaságában. És pláne úgy, hogy nem tűnik valami mélynek a keret. Nem biztos, hogy egyszerre kiesik majd még három középpályás (plusz a nyáron szerződtetett Riccardo Calafiori), de hogy több színtéren, a megemelkedett BL-meccszámmal, úgy ráadásul, hogy Arteta nem különösebben híve a rotálásnak, lehet-e a csúcsteljesítményt tartani, legalábbis kérdéses. Az előző szezonban nem sikerült ugyanazt a szintet hozni: amíg a bajnokságban parádézott az Arsenal – januártól egyetlen döntetlen mellett egyszer kapott csak ki a PL-ben, a 18 bajnokijából 16-ot megnyert –, a Bajnokok Ligájában a Porto és a Bayern ellen sem nyújtott valami fenomenálisat, a müncheniekkel szemben búcsúzott is. Az új cél: mindkét fronton messzebbre jutni. A bajnokságban lesz nehezebb, elvégre az előrelépéshez alighanem a legutóbb megszerzett 89 pont fölé kellene kúsznia. Merthogy a City nem úgy kezdte az idényt, mintha megelégedett volna a sorozatban négy megnyert bajnoki aranyéremmel. Ők az ötödiket akarják.

Hogy ebben a projektben pontosan hol is tartanak, illetve mennyire reális lehetőség a trónfosztás, ahhoz valamivel közelebb juthatunk a hétvégén: vasárnap az Arsenal vendégeskedik a manchesteri Etihad-stadionban. És ha felépül a visszatérő Rice mellett Ödegaard, ha nem, Arteta cseppet sem bánná, ha megint csúnyán győzne. 

Kiemelt kép: Sandra Mailer / Andrew Orchard Sports Photography / Alamy Live News