Goran Ivanisevic, az örök vesztes, aki végül mégiscsak győzött

Három évtizeddel a délszláv háború után is különös érzés egy szerb játékos mellett horvát edzőt látni, és nemcsak nekünk, az északi szomszédoknak. Amikor Novak Djokovics 2019 nyarán az edzői stábjába hívta Goran Ivanisevicet, a spliti szakember is meglepődött, míg Djokovics hazájában sokan felháborodtak. Ahogyan egy évvel korábban is, amikor a szerb teniszező kinyilvánította, hogy a horvátoknak drukkol a labdarúgó-világbajnokság hajrájában.

Az Ivanisevic–Djokovics együttműködés első fejezete, négy éve mindjárt wimbledoni győzelmet ért, a Roger Federer elleni finálét meccslabdákról megfordítva. Pedig a svájci géniuszt a bajnoki címért adogathatott is, de 40:15-ről sem tudta befejezni a meccset.

A háborús emlékek

„Mentalitásában nyilván az is egy megkülönböztető faktor, hogy a gyermekkori szociokulturális közegét nem az óramű pontosságú svájci kiszámíthatóság, vagy a mediterrán idill határozta meg, hanem a délszláv háború és a széteső Jugoszlávia" – írta nemrég kollégánk a Büntetőn Novak Djokovicsról, akiből ezért is érthet meg sokat a fegyveres konfliktust már éppen felnőttként megélő Ivanisevic.

Az 1991-es US Open idején, 20 éves korában már hónapok óta tartott a délszláv háború, a testvére családjának ekkor kellett elhagynia Split városát; közben Goran úgy döntött: az ütővel harcol továbbra is, ez lesz az „ő puskája”. Jugoszláviáért nem vette fel többé, visszautasította a részvételt a Franciaország elleni elődöntőn, a végeredmény 0-5. Más kérdés, hogy valódi gépfegyvert viszont fogott a kezében egy lőgyakorlaton a háború idején, amit a szerb sajtó sem felejtett el, és 2019-ben, Djokovics váratlan húzását követően idézte az akkori New York Timest, amelynek Ivanisevic azt mondta: „Bárcsak szerbek állnának most előttem.”

Goran Ivanisevic és Novak Djokovics (Forrás: ATP Tour)

Taróczy Balázs tanítványából szervakirály

Ivanisevic és Djokovics játékában nem tudnánk kapásból sorolni a hasonlóságokat. 1989-ben még tizenéves jugoszláv tehetségként ismertük meg Ivanisevicet, az egyénisége mellett lehetett szeretni a játékát is, magyarországi népszerűségét pedig jelentősen növelte, hogy Taróczy Balázs tanítványaként érte el az első nagyobb sikereit. 1990 végén szakítottak, másfél évvel később egy fizikailag már jóval erősebben, de elég egyszerűnek mondható teniszt bemutatva jutott el az első wimbledoni döntőjéig.

Miközben képes volt harmincasával adni az ászokat, gyakran érezhettük, hogy bajba kerül, ha visszajönnek a szervák. A szerva-röpte játék aranykorában ő is e stílusnak hódolt, a röptéit azonban nem lehetett Stefan Edbergéhez vagy Boris Beckeréhez hasonlítani – miközben az alapvonalról a félelmetes bal kezével sutának tűnő, nagy és koordinálatlan mozdulatokkal ütötte a tenyerest.

Agassi ellen

1992-ben a szintén első GS-tornagyőzelméért hajtó Andre Agassival került szembe az angol füvön, az utolsó napon. Csakhogy az amerikai akkor már túl volt három elbukott GS-döntőn, alapvonal játékosként elvileg szerény esélyekkel vágott neki annak a versenynek, amelyet az alapvonal királyai – Mats Wilander, Ivan Lendl, Jim Courier – soha nem nyertek meg. Agassi azonban remek tanácsokkal vértezte fel magát, és amikor a második szett elején végre elnyerte a szervakirály Ivanisevic adogatását, már úgy ünnepelt, mint aki az egész játszmát megnyerte. És igaza lett, végül 6:7, 6:4, 6:4, 1:6, 6:4-re győzött.

Csakhogy az utolsó játékot két kettős hibával kezdte.

Sampras ellen

A szakírók nyugodt szívvel papírra vethették, hogy lesz még Ivanisevicből wimbledoni bajnok, de végül akkor hódította el a sportág legértékesebb címét, amikor már senki sem látott esélyt rá. Menet közben beköszöntött ugyanis Pete Sampras korszaka, őt pedig soha senki nem győzte le wimbledoni döntőben, hétből hét tornagyőzelemmel zárta a pályafutását. Ivanisevic kétszer is szembe került vele a fináléban; az 1994-es végeredmény meglepően sokat elárul önmagában is (7:6, 7:6, 6:0), akárcsak a négy évvel későbbi (6:7, 7:6, 6:4, 3:6, 6:2).

A játékukból és a borításból is adódik a sok rövidítés. Itt érdemes visszakanyarodni az 1992-es elődöntőhöz, amely során Ivanisevic még legyőzte Samprast (6:7, 7:6, 6:4, 6:2), a négy játszma alatt egyetlen bréklabdát sem engedélyezve.

2001 legendája

Ivanisevicnek tulajdonképpen az egész pályafutása arról szólt, hogy örök vesztesnek tűnve egyszer valamikor önmagát felülmúlja. A füvön kívül nem lehetett esélye Grand Slam-torna megnyerésére, de Angliában is egyre távolodott az álom beteljesülésétől a sorozatosan fellépő vállsérülései miatt. A 2000-es évek elejére már bőven túljutott a zeniten, pedig még csupán 29 éves volt, hét esztendővel fiatalabb, mint most Djokovics, akinek még esze ágában sincs elhagynia a csúcsot.

Akkoriban persze még nagyon más volt a teniszvilág; a 2001-es angol nemzetközi bajnokságon Ivanisevic csupán érdemeire való tekintettel, szabad kártyával indulhatott már, a világranglista 125. helyéről. A nagy skalpok azonban csak gyűltek – Andy Roddick, Marat Szafin, Greg Rusedski, Tim Henman –, hogy aztán következzen az utolsó olyan döntő, amelyet két szerva-röpte játékos mérte össze a tudását – és szó szerint az erejét. Ehhez méltó, bámulatos csatát hozott, az esőszünetek miatt egy hétfői napon.

Az ellenfél, az ausztrál Patrick Rafter később a fiatalabbaknak szánt üzenetében így fogalmazta meg saját filozófiáját:

„Nem azért szerválnék, hogy ászt üssek belőle, hanem hogy röptével folytassam a labdamenetet.”

Ehhez méltóan a teniszét a fogadható adogatások és a csodaszép röpték jellemezték. Neki is volt már egy Sampras elleni elveszített döntője, ráadásul az előző évből, soha nem győzött Wimbledonban, de legalább két US Open-diadalt fel tudott mutatni. Mindezekért, kisugárzásáért, élményt adó játékáért nagyon lehetett szurkolni neki a 2001-es füves döntőben, amit csak megerősített azzal, ahogyan az utolsó pont után Ivanisevichez odament.

Mert ez volt az a döntő is, amelyben nem lehetett Ivanisevic ellen sem szurkolni. Az ötödik szettben 7:7-nél rukkolt elő élete legnagyobb fogadójátékával, hogy aztán következzen az egész tenisztörténelem talán legdrámaibb adogatójátéka. Goran Ivanisevic egész pályafutása bele volt sűrítve ebbe a pár percbe, a menny és a pokol között röpködött labdamenetről labdamenetre, de inkább ütésről ütésre.

Másnap a horvát sporttörténelem egyik legemlékezetesebb ünnepe várta a spliti kikötőben, ahová az Adria felől érkezett. Több százezres tömeg, némi tömegverekedés, és görögtüzek sokasága fogadta a szülővárosában.

Az ütőtörő

„Krakéler viselkedésével, naturális nyilatkozataival, a nézőkkel létesített, többnyire indokolatlan interakcióival, egyszóval a megosztó személyiségével (megdolgozott a népszerűtlenségéért)” – írta kollégánk egyedi portréjában Djokovicsról, de jelenlegi edzője is balhés embernek számított a pályán.

A dühkitörései viszont elsősorban önmaga ellen irányultak, annál inkább témát szolgáltatva a híradóknak. 2000-ben a brightoni torna második fordulójában mindhárom ütőjét összetörte, így aztán mehetett is gratulálni az ellenfelének. Az oly fontos öniróniából jelesre vizsgázott ezt követően, amikor – a Grand Slam-tornák szempontjából már reménytelennek tűnő helyzetben így nyilatkozott:

„Legalább emlékeznek majd rám valamiről, miután abbahagyom a teniszt. Azt mondják majd: a csávó, aki soha nem nyert Wimbledont, de összetörte minden ütőjét.”

A 2020-as US Open nyolcaddöntőjének hírhedt jelenete alatt, a világjárvány közepén már Novak Djokovics edzőjeként ült az üres lelátón, és egészen máshogyan dolgozta fel a játékosa kizárást érő viselkedését. Amíg a horvát trénert figyeljük, a szerb teniszező odalent dühében beleüt a labdába, torkon találva az egyik vonalbírót.

Máskor azonban képes Djokoviccsal egy húron pendülni, ami szintén fontos szerepet játszhat a közös sikerekben.

Kiemelt fotó: wimledon.com