Guardiola nem gondolta túl a BL-döntőt, egyszerűen csak alulmaradt
Másfél hónap leforgása alatt harmadik alkalommal is le tudta győzni Thomas Tuchel Chelsea-je a Josep Guardiola irányította Manchester Cityt, ezzel pedig a katalán edzőzseni továbbra sem képes beteljesíteni a City-projekt legfőbb célját. Az elmúlt évekhez hasonlóan „Pep” ismét meglepőt húzott a legfontosabb mérkőzés előtt, azonban a korábbi bukásokkal ellentétben idén nem biztos, hogy az oly sokszor emlegetett túlgondolás vezetett a kudarchoz.
Talán a szokásosnál is nagyobb várakozás előzte meg a kezdőcsapatok szombat este nyolc óra körüli bejelentését. Ugyan még nincs fél éve, hogy Tuchel és Guardiola ismét egy bajnokságban versengenek, a portói mérkőzés a szezonban már a harmadik találkozása volt a két mesternek – ennek ellenére mégsem lehettünk teljesen tisztában az erőviszonyokkal.
Az FA-kupa április közepén játszott elődöntőjében a City némileg rotált csapattal esett el a példátlan „mesternégyes” lehetőségétől, néhány héttel később pedig épp egymás ellen játszották a csapatok az első találkozójukat a BL-elődöntőket követően. Az Etihadban ennek megfelelően hiába küzdöttek a top négyes helyért a londoniak, és biztosíthatta volna be matematikailag bajnoki címét a manchesteri csapat, mindkét gárda gyakorlatilag sorcserével állt fel – egyértelmű volt, hogy egyik edző sem akart semmit elárulni a terveiről.
Tuchel nem árult zsákbamacskát: a német szakember januári kinevezése óta szinte kizárólag 3-4-3-as hadrendben küldte pályára csapatát, a fővárosiak összeállításában egyedül a támadósor harmadik, Mason Mount és Timo Werner melletti tagjának kiléte volt kérdéses. Guardiolától azonban sosem tudhatjuk, mire számíthatunk. Ahogy arra a napokban sokan rámutattak, szinte minden manchesteri BL-szezonjában voltak rosszul elsült, váratlan húzásai, amiket aztán előszeretettel hoznak összefüggésbe a City kieséseivel – eszünkbe juthat 2018-ban Ilkay Gündogan szélen való szerepeltetése a Liverpool ellen, 2019-ben a meglepően konzervatív odavágó a Spurs otthonában, vagy épp tavaly az Olympique Lyon elleni háromvédős rendszer, amikor Fernandinho szerepelt Kyle Walker helyett a jobb oldali középhátvéd posztján.
[su_note note_color="#2e8b57"]
Az idei év azonban úgy tűnt, változást hozott, és a City úgy menetelt el a döntőig, hogy Guardiola szinte végig a bajnokságban bevált alapcsapatának szavazott bizalmat. Idén nem gondolta túl. [/su_note]
Aztán kiderültek a kezdőcsapatok, méghozzá néhány elég komoly meglepetéssel. Az angol bajnok két védekező középpályása, Rodri és Fernandinho egyaránt csak a padon kapott helyett – ez az egész szezonban eddig csak egyetlen alkalommal fordult elő – helyettük pedig Gündogan szerepelt hatosként, a támadósorba pedig bekerült a feledhető idényt maga mögött hagyó, formán kívüli Raheem Sterling, így a többnyire szélsőként csillogó Phil Foden behúzódott a pálya centrumába. Igazi szűrő nélkül felállni rizikós vállalás volt Guardiola részéről, ami bár nem hozott látványos eredményt, egyáltalán nem bizonyult végzetes hibának. Bármelyik játékos szerepelt volna a védelem előtt, a City ugyanígy bajban lett volna, méghozzá a csapatszintű védekezése miatt.
Tuchel csapata jellemzően biztonságos labdatartással dominálja mérkőzéseit, mégis a gyors kontrái és direktebb támadásai jelentik a legnagyobb fegyverét. A londoniak a három középhátvéddel és az előttük helyezkedő duplahatos tagjaival építkeznek, akik mellé mélyen visszalép az egyik, egyébként magasan helyezkedő szárnyvédő is, ezzel szinte garantáltan létszámfölényes helyzetet kialakítva – Édouard Mendy kapussal együtt ilyenkor hét játékos vesz részt a build-upban, amit így pokolian nehéz eredményesen letámadni. Ha mégis agresszív presszinggel próbálkozik az ellenfél, a sok játékost igénylő letámadáson átjutva a másik térfélen könnyedén létszámegyenlőség mellett vezethetnek akciót Mounték. Pontosan ebbe a csapdába sétált bele Guardiola is szombat este.
A manchesteriek 4-3-3-as alakzatban próbálták letámadni ellenfelüket: a támadóhármas a három középhátvédre figyelt, a két nyolcas Jorginhóra és N’Golo Kantéra tapadt, a mögöttük lévő területre pedig Gündogan ügyelt arra az esetre, ha valamelyik Chelsea-támadó visszább lépne. A problémát az jelentette, amikor valamelyik szárnyvédőhöz került a labda. A londoniak ezen poszton szereplő játékosaira a City szélső védői léptek fel, ezzel három a három elleni helyzetben hagyva a hátsó alakzat másik három tagját a Chelsea három támadójával. Az igazi gondot azonban az jelentette, hogy a vonal mellett magasan helyezkedő ellentétes oldali Chelsea-szárnyvédőnek nem volt embere, így minden alkalommal, amikor Jorginhóék át tudták játszani a letámadást, létszámegyenlőség mellett vagy létszámfölényes helyzetben vezethettek akciót. A mérkőzést eldöntő gól is ilyen szituációból született.
Amellett, hogy a labda ellen csődöt mondott Guardiola terve, játékosai akkor sem tudták a Chelsea-re erőltetni akaratukat, amikor náluk volt a játékszer. A labdával a City felállása egy gyémánt középpályás 3-4-3-ként írható le, miután a balhátvéd Zincsenko a tőle megszokott módon fellépett a középpályára.
A katalán szakember egyértelműen a pálya közepét akarta uralni, azonban a támadóharmadba érve csapata képtelen volt a tizenhatos előterénél szabad területeket teremteni, hála a Chelsea végig nagyon fegyelmezett szűrőinek. Amikor pedig a félterületekben kapott labdát egy City-játékos, a londoniak két szélső középhátvédje, César Azpilicueta és Antonio Rüdiger azonnal fellépett a támadókra és akár egészen a félpályáig a nyakukon maradt – az így esetlegesen megnyíló résekkel azonban szintén nem tudott mit kezdeni a City, részben köszönhetően annak, hogy Kevin de Bruyne szinte egyáltalán nem támadta a védelem mögötti területeket.
Hiába próbálták a felek az egymás elleni bajnokin nem felfedni a lapjaikat, Tuchel nem készült eget rengető meglepetéssel – sőt, már csak azért is meglepő, mennyire nem tudott mit kezdeni a City a Chelsea tervével, mert az FA-kupa elődöntőjében nagyon hasonló módon próbálkoztak a londoniak. A Wembley-ben is jellemzően Chilwell irányába küldött hosszú átadásokkal játszották át a manchesteriek letámadását, még Hakim Ziyech győztes találata is egy ismerős jelenetsor végén született.
[su_note note_color="#2e8b57"]
Az elmúlt években történtek alapján nem lenne meglepő, ha sokan ismét Guardiola „túlgondolását” emlegetnék az újabb BL-kudarcot követően, erről azonban jelen esetben szó sincs. Az igazság inkább az, hogy Tuchel egyszerűen simán lemeccselte katalán kollégáját, akinek nem volt válasza a vezetés birtokában egyre masszívabb blokkba visszaálló Chelsea-re. [/su_note]
A Chelsea második alkalommal hódította el a Bajnokok Ligája trófeáját, és ahogy 2012-ben, ezúttal is úgy győzött, hogy nem számított a finálé esélyesének. Mégis, az idei siker nem is különbözhetne jobban a müncheni diadaltól – az előzetes várakozások ellenére ezúttal úgy győzedelmeskedtek a londoniak, hogy a játék minden elemében riválisuk fölé tudtak kerekedni. A Kékek 13 BL-mérkőzésen mindössze négy gólt kapva úgy jutottak el a végső sikerig, hogy közben egy pillanatra sem álltak kiesésre, egyik legjobb teljesítményüket pedig a legfontosabb estére tartogatták. Aligha lehet vitás, hogy jó helyre került a klubfutball legértékesebb csapatdíja.
Szerző
