„Ha annak idején nem hívtok el játszani a csapatba, már nem élnék”

– 369 fő lakja Hellissandurt. Hogyan lát neki az ember egy csapat megszervezésének egy ilyen alacsony lélekszámú településen? Telefonálgattál, plakátoltál?

– Ez nincs benne a filmben, de az egész egy kvízzel kezdődött. A Covid miatt mindannyian otthon ültünk, egymástól elzárva, és hogy egy kicsit feldobjam a hangulatot, összeállítottam a barátaimnak egy kvízt, amit online kellett megoldani. Betettem egy kérdéssort a régi csapatunkról is. Az adatgyűjtéshez felmentem a szövetség oldalára, és megtaláltam a 10–0-s vereségünk jegyzőkönyvét sok-sok évvel ez előttről (a Reynir 1995-ben idegenben szenvedett katasztrofális vereséget a Grindavíktől, ami miatt Kari apja, Vidar Gylfason soha többé nem foglalkozott futballal – a szerk.) Tisztán emlékszem arra a meccsre. Abban a pillanatban beindultak a fogaskerekek az agyamban: újra meg kellene próbálnunk összehozni a csapatot!

– Hogyan láttál hozzá?

– Elkezdtem hívogatni a legközelebbi barátaimat.

A falunkban elkezdett szájról szájra terjedni, hogy csapatot szervezünk, ám az első hónapban nem jártam túl nagy sikerrel. Egyedül Are, a sekrestyés, és én jelentettük a klubot. Néha eljöttek iskolás srácok is. Aztán egyre több fiatal tűnt fel az edzésen, és nagyon lassan, organikusan elkezdett növekedni a létszám.

Segítette a szervezést, hogy a foci sokaknak menekülést jelentett a járvány miatti bezártságból. Annak idején talán ez volt az egyetlen lehetőség, hogy élőben találkozzunk egymással.

– A Covid előtti években egyáltalán nem fociztatok együtt ezzel a társasággal?

– Nem, ebben az összetételben nem. Gyerekként játszottunk együtt sokat a helyi ifjúsági csapatban. Akkor arról álmodoztunk, hogy ha felnövünk, ugyanúgy együtt maradunk, és a baráti csapatunk játszani fog Hellissandurban, a hazai pályánkon. Hogy eljutunk majd magas szintre. Aréval és a kapusunkkal, Áronnal mindvégig megmaradt ez a közös álmunk, felnőttként is, és ez óriási hajtóerőt jelentett, hogy megszervezzük a csapatot. Én időközben edzettem persze másokkal, például egy reykjavíki csapattal, vagy az egyetemi csapatommal, de a többiek nem, ez látszik is a filmben.

– A csapatszervezés közepette te működteted a falu hosteljét, ugye? Ha jól tudom, többféle munkád van.

– Igen. A hostelben szívesen látjuk a turistákat, bárkit, de eközben a helyszín kultúrházként is működik, sokféle programot, fesztivált szervezünk. Foglalkozom testi fogyatékos emberekkel is, de csinálunk workshopokat óvodásoknak, időseknek is.Szabadúszóként ceremóniamesterként, konferansziéként is vállalok időnként munkát, sőt színészként is, mert ez az eredeti szakmám. És ahogy újjáalakult a csapat, a Reynir is egyre több energiát és időt igényelt.

képaláírás

– Hogyan vetődött fel az ötlet, hogy dokumentumfilm készüljön a Reynir Hellissandurról?

– Az egyik rendező, Smari Gunn jó barátom, együtt jártunk gimibe, de ismertem a rendezőtársát, Logi Sigursveinssont is. Ő a szomszédos faluból, Ólafsvíkből származik. Én nem filmet akartam csinálni, inkább arra gondoltam, hogy valahogy meg kéne örökíteni ezt az egészet. Basszus, kikaptunk 10–0-ra egy golfklub focicsapatától, ilyet más nem csinált, úgy maradunk meg az emlékezetben, mint Izland leggyengébb csapata. Ez nem lehetséges.

Úgy voltam vele, hogy olyan mélyről indulunk ezzel a vereséggel – használható hazai pálya és csapat híján –, hogy ebből a végén csakis valami kedves történet jöhet ki. Nekem az volt az tervem, hogy a Youtube-ra csinálunk néhány videót, esetleg valami rövid kis sorozatot a csapat megszervezéséről és a meccsről, ha összejön.

Smari eleinte nem volt oda az ötletért, sok dolga volt.

– Hogyan lett ebből mégis egy olyan dokumentumfilm, amely sorra járja a dokufilm-fesztiválokat, például a budapestit, és díjat nyert Izlandon?

– Smari felesége volt a kulcsfigura. Amikor meghallotta a sztorinkat, azt mondta, erről filmet kell csinálni. Végül ő lett a film producere. Elindult a forgatás, de eleinte csak egy-két emberrel, egy kamerával. Aztán csatlakozott egy produkciós cég, sikerült pályáznunk, és egyre profibb körülmények között zajlott a munka, több kamerára, forgatási napra is összegyűlt a pénz.

– Édesapád központi szereplője a filmnek, hiszen az ő nagy csalódása jelentette számodra az inspirációt, hogy csapatot szervezz. Ő vezette az edzéseket?

– Igen. Amikor gyerekek voltunk, akkor is ő edzett bennünket.

– Profi futballista volt?

– Ezt állítja magáról, de nem volt az.

– Ez nagyon mókás! A filmben mintha lenne utalás arra, hogy az volt.

– Hát, igen. Amikor néhány barátjával 1980-ban ide költöztek Hellissandurba, egy halfeldolgozó üzemben kaptak munkát. A szerződésében benne volt, hogy játszania kell a csapatban. Néhány helyi üzletember mindenképp csapatot akart csinálni, s így szereztek játékosokat.

– Magyarországon a szocializmusban úgy hívták ezt a fajta foglalkoztatási formát, hogy sportállás.

– Nekik teljes állásuk volt a vállalatnál, de amikor például meccsük volt, szabadnapot kaptak. Nagyon sajnálom, hogy nem láthattam futballozni apámat, még 30 éves kora előtt abbahagyta a játékot. Amikor fociztunk együtt, látszott, hogy feltűnően gyors volt. Inkább úgy tűnt, hogy ő egy sprinter, mintsem futballista.

képaláírás

– Hogyan néz ki Izlandon egy futballcsapat élete? Meddig lehet például szabadtéren edzeni?

– Az időjárástól függ, ami elég kiszámíthatatlan. Tavaly november óta például csak teremben tudunk edzeni. Legalább márciusig ott is maradunk.

Nincs fedett műfüves nagypályánk, csak egy pici tornatermünk. Az iskolának van egy műfüves kispályája. Amíg ott meg nem fagy a fű, és lehet rajta futni, addig azért megpróbálunk kint tréningezni, akár hóban is.

De nálunk azért a tél beálltával viszonylag hamar horrorisztikussá válik az időjárás.

– Visszatérve a 2019-es projektre: a fejedbe vetted, hogy csapatot szervezel, amely évek óta nem sportoló, eltunyult játékosokkal elindul az izlandi kupában, hogy végre játszhasson egy meccset a hazai pályáján, ami a sokéves szünet miatt játékra teljesen alkalmatlan volt. Mikor edzettetek először nagypályán közösen?

– Talán 2020 márciusában.

– Úgy, hogy 2019 nyara óta szerveztétek a csapatot?

– Igen. Eleinte nem tudtuk megoldani a rendes tréningeket, kevesen voltunk, és a pici teremben fociztunk. Aztán meg azért, mert jött a tél.

– Kispályás edzés, kissé elhízott futballisták, befagyott, füvesítésre váró nagypálya, és közeledik 2020 áprilisa, a kupameccs. Volt olyan pontja a szervezésnek, amikor azt mondtad, itt a vége, be kell fejezni, mert nincs értelme tovább erőlködni?Vagy nem ilyen fából faragtak, olyan vagy, mint a Sebhelyesarcú, aki mindenkinek átmegy, hogy elérje a célját?

– Hú, a Sebhelyesarcú, ez tetszik! Szeretnék olyan eltökélt lenni, mint ő! Nos, maga a dokumentumfilm az életünknek csupán egy apró szeletét mutatta be. Nekem például ez az időszak életem legnehezebb szakasza volt. Komoly segítségre szorultam, inkább nem is szeretnék belemenni. Aztán jött a Covid.

A dokufilm simán elmehetett volna a klasszikus irányba, vagyis hogy bemutassa, milyen elképesztő nehézségekkel küzdenek az emberek ilyenkor. Depresszió, betegség, elzártság, anyagi gondok, egyebek. Büszke vagyok rá, hogy nem ez került bele a filmbe.

Ebben a helyzetben a projekt a focicsapat megszervezésével olyan volt, mint… Nem is tudom…

– Egy mentőöv?

– Igen, valami olyasmi. Újra optimista lettem, és feltöltött, hogy szervezzük a csapatot és edzünk. Belefeledkeztünk a csapatba. A film pedig nem a nyomasztó nehézségekről szólt, hanem arról, hogy a kilátástalanságból hogyan tudunk visszajutni a fényre.

képaláírás

– Talán ez az izlandi gondolkodás esszenciája, nem? Csak találgatok.

– Igen, benne van. Hittünk abban, hogy meg tudjuk csinálni, minden akadály ellenére. De nem csak a játékosok, az egész hellissanduri közösség. Izgatottak voltak a helyiek, beszéltek rólunk, készültek. Lényeges dolog, hogy Izlandon a mi körzetünkben csak itt van csapat, ha futballozni akarsz, ez az egyetlen lehetőséged.

– Sokszor említettük már a koronavírus-járványt. Hogyan lehetett a korlátozások közepette edzeni, érintkezni?

– Nem igazán tartottuk be a szabályokat. Nem hordtunk például maszkot edzésen, nem tartottuk a kétméteres távolságot. Amikor kérdeztük a helyi rendőröket, hogy nem gond-e, hogy így edzünk, azt mondták: »dehogy, nyomjátok csak!« Azért amikor a kupameccs előtt a pálya körüli sziklák mellé kipakoltuk a székeket a nézőknek, arra figyeltünk, hogy meglegyen a kétméteres távolság.

– Számodra melyik volt az a pillanat, ami a csúcspontot jelentette ebben a sztoriban? Amikor azt mondtad magadnak: ezért volt értelme megcsinálni. Például amikor a helyi parkőr vezetésével talicskában hordtátok a földet a pályátokra, és szórtátok a fűmagot, hogy használható legyen?

– Sok ilyen csúcspont volt. Egy ízben Ólafsvík felé autóztam. Megláttam az út szélén egy srácot, aki úgy nézett ki, mint azok a lepusztult srácok, akik világkörüli úton vannak. Akik alig fürdenek, és lenőtt a hajuk. Belém hasított: »De hát én ismerem ezt az embert!« Gyerekként együtt fociztunk, de már vagy nyolc-tíz éve nem hallottam felőle. Odamentem hozzá, és megmondtam neki, hogy csapatot szervezünk, számítunk rá is. Eljött. Ő is szerepel a filmben, és csereként beállt a kupameccsen.

Egyszer odajött hozzám, és azt mondta: »Ha annak idején nem hívtok el játszani a csapatba, már nem élnék. Megmentettétek az életemet!« Szó szerint értette. Tavaly már ő volt a csapat vezetőedzője.

– Felemelő.

– Itt a környéken sokaknak igen nehéz az élete. Azzal, hogy futballcsapatot szerveztünk, célt adtunk nekik. A fiatal játékosok szülei közül volt, aki azt mesélte, a 17 éves gyermekük korábban semmit nem csinált, csak a pincében videojátékozott egész álló nap. Aztán eljött hozzánk, elkezdett edzeni, és minden megváltozott. Fantasztikus játékos, óriási potenciál van benne. Ezek a történetek sokkal fontosabbak nekem, mint az, hogy milyen eredményt érünk el. Barátságok alakultak azáltal, hogy lett egy focicsapat a körzetben.

képaláírás

– És nem mellesleg ez a teljesen amatőr csapat ilyen körülmények közepette szűk vereséget szenvedett egy másodosztályú csapattól az Izlandi Kupában.

– Egészen fenomenális volt, hogy össze tudtuk hozni a meccset, és hogy nem futottunk bele megalázó vereségbe.

A csaknem egyéves felkészülésünket arra az egy meccsre tettük fel. A pálya alkalmatlansága miatt kétszer is el kellett halasztani, és ha a következő alkalommal sem tudtuk volna megrendezni, akkor törlik a mérkőzést. A szerencsére is szükségünk volt, hiszen megkaptuk a sorsoláskor a hazai pályát – ez volt az egyik fő cél –, és a meccs napján végre jó volt az idő. A hivatalos 0–2-es végeredmény után a vendégcsapattal és a játékvezetővel megbeszéltek alapján jött egy 10 perces ráadás, amikor becserélhettük azokat a játékosainkat, akik kevés szerephez jutottak.

A srácot, akinek végül a kapura lövéséből megszületett a szépítő gólunk, elfelejtettük lecserélni 90 perc után. Egy olyan játékost hoztam le helyette, aki korábban csereként állt be. Szóval ő volt az egyetlen, akik végigjátszotta a meccset. Elképesztő volt.

– A szépítő gólt pedig abból a bizonyos kapura lövésből egy nő, Freydís szerezte, aki stábtagnak volt beírva, mert a szövetség nem engedélyezte a játékát.

– Sokan kérdezték tőlem, miután látták a filmet: »hogyan tudtátok ilyen izgalmasra megírni ezt a hihetetlen sztorit?« Nem írtuk meg, ez így történt meg. Miután megünnepeltük a gólt, és lefújták a meccset, alig tudtunk járni. Csak meredtünk magunk elé, alig hittük el, ami történt. Az egyik kamerás srác azt mondta, soha életében nem volt még ilyen élménye. A tanulság az, hogy elhivatottsággal és hittel bármit el lehet érni az életben.

– Halászokkal, kamionsofőrrel a csapatban.

– Három vagy négy halász volt a csapatban, illetve egy valaki halüzemben dolgozott. Ahogy említettem, én színész vagyok, volt egy sekrestyés-könyvelőnk, egy kamionsofőrünk, egy mentőautó-sofőrünk, egy exportvezetőnk. Freydís tanárként dolgozott akkoriban. A többiek diákok voltak.

– A többi izlandi csapattól kaptatok pozitív visszajelzéseket, miután kijött a film?

– Nem igazán, nem tudtak róla, hogy készül rólunk dokumentumfilm. Inkább a helyi közösségtől kaptunk nagy pacsikat, hogy összehoztuk. Mindenki boldog és büszke volt, meg persze eltökélt, hogy folytassuk.

– Szurkolsz valakinek az izlandi bajnokságban?

– Egy reykjavíki csapatnak, illetve a szomszédos Ólafsviknek. Bár nagy riválisok vagyunk, azért drukkolok nekik. Gyerekként azért máshogy tekintettem rájuk. Ott nem volt kegyelem. Nem csak megverni akartuk őket, megsemmisíteni. Szerintem ezt nyugodtan benne hagyhatod a cikkben (nevet).

képaláírás

– Az elmúlt tíz évben hat különböző csapat nyerte a bajnoki címet az első osztályban. Ezek szerint Izlandon nem úgy néz ki a rendszer, hogy két-három csapat kiemelkedik, és ők a fő esélyesek?

– Azt hiszem, azért alakulhatott ez így, mert

nincs óriási különbség az egyes csapatok költségvetése között – legalábbis ahhoz mérten, ahogy ezt más országokban látni. Így nincsenek olyan csapatok, akik sokkal nagyobb összeget tudnak ígérni a rivális játékosának. Szinte minden csapatnak nagyszerű pályái vannak most már, elsőrangú műfüves borítással. A másik fontos tényező, hogy Izlandon minden csapatnak stabil utánpótlás-nevelési szisztémája van, és a csapatok folyamatosan próbálják beépíteni a tehetségeket az első csapatba.

Ez a hagyomány most változik, sokan már a külföldi piacra kezdik »termelni« a futballistákat, ami bevételt hoz. Azt látják, hogy sokkal többet tudnak keresni ezzel, mint amit a szponzoroktól kapnak. Az utóbbi időben a Víkingur kiemelkedett a bajnokságból, de ez nem annak köszönhető, hogy többet fizetnek a labdarúgóknak. Más csapatok sokkal bőkezűbbek. Inkább annak, hogy nagyon jó edzőik vannak.

– Még mindig a kézilabda a legnépszerűbb sportág az országban?

– A népszerűséget tekintve a foci áll az első helyen. A kézilabda iránti rajongás inkább kulturális örökség. Valahogy úgy lehetne megfogalmazni, hogy a kézilabda közelebb áll az izlandi emberek szívéhez, mint a futball. Még akkor is, ha a kis településeken nem lehet kézilabdázni, mert nincs megfelelő méretű pálya. A kézilabda, azaz legfőképpen a férfiválogatott iránti rajongás egyszerűen mindent elsöpör. Az elvárások pedig teljesíthetetlenek a csapat számára. Amikor a válogatott elutazik egy Európa- vagy egy világbajnokságra, az emberek irracionális elvárásokat támasztanak. Azt várják, hogy minden körülménytől függetlenül hozzanak haza egy érmet. Az izlandi futballválogatott aranygenerációja egy kicsit felforgatta a helyzetet. A 2016-os Eb után kevés híján a 2020-as Eb-re is kijutottunk, de Szoboszlai Dominik keresztülhúzta a terveinket.

– Térjünk vissza még a Reynirhez: a film 2019-ben, 2020-ban játszódik. Mi történt azóta a csapattal? 2022-ben például nyertetek egy meccset az Izlandi Kupában.

– A hősies, 0–2-es meccs után beneveztük a csapatot a negyedik vonalba. Nyertünk négy-öt mérkőzést, hat-hét alkalommal kikaptunk, egészen jól szerepeltünk. Én voltam a játékos-edző. Aztán átalakult a stáb, új edző jött, de sok tapasztalt játékosunkat elveszítettük, gyengébben szerepeltünk, talán, ha két meccset nyertünk. Tavaly sem voltunk sokkal jobbak, de a lényeg a részvétel, és hogy sokat edzünk. A helyi fiatalokra építünk. Nagy a szurkolói bázisunk, a meccseinken sokszor jóval többen vannak, mint a nálunk három osztállyal feljebb szereplő csapatokéin. A környékbeliek sokan jönnek drukkolni nekünk.

– A fiataloknak vajon erről a szintről van esélye eljutni az első vagy a másodosztályba?

– Az a célunk, hogy sikerüljön. A körzetben sokan szeretik a futballt, de a 16-18 éves tehetségeknek pálya és csapat híján korábban nem volt lehetősége megmutatni, mit tudnak. Most már van. Lépésről lépésre haladunk, négy-öt év múlva már jó lenne azt látni, hogy a felső osztályokba adunk srácokat. A másik fontos feladatunk, hogy megtartsuk a kis közösségünkben ezeket a gyerekeket, ne kelljen elmenniük innen, hogy valahogyan boldogulni tudjanak. Ahogy anno nekem. Ezt a megtartó erőt is jelképezi a Reynir.

Képek forrása: Kari Vidarsson