„Ha bízik benned az edződ, az egekig tud emelni, ha nem, még egy igen tehetséges játékost is tönkre lehet tenni” – interjú a diósgyőri Holdampf Gergővel

– Feljutás, újoncként a biztos középcsapat státusza, szép számú közönség – jó most Diósgyőrben futballistának lenni?

– Már amikor Miskolcra igazoltam, tisztában voltam vele, hogy jelentős errefelé a szurkolói bázis, de testközelből megtapasztalva azt, amikor több mint tízezren drukkolnak nekünk, csodálatos. Arról, milyen labdarúgónak lenni Miskolcon olyankor, amikor megy a csapatnak, csak szuperlatívuszokban lehet szólni. A két gyengébb eredmény után a kisvárdai győzelem persze nagyon kellett ahhoz, hogy ne kerüljünk nagyobb gödörbe, és a szurkolóink se veszítsék el a lelkesedésüket. Igaz, mi a vesztes meccsek során is mindent megtettünk azért, hogy nyerjünk, sokszor azonban nüanszok választják el a sikert a bukástól.

– Neked személyesen elég nagy siker lehet azért az állandó élvonalbeli kezdőjátékos szerep.

– Kétségtelenül, és kerek is most a világ, bár tudom, mennyire törékeny állapot ez. Ha egy pillanatra is kiengedsz, hamar rossz irányt vehetnek a dolgok. De azon vagyok, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtva rendre a csapat hasznára váljak.

– Ha már a csapat: „dominancia, agresszív futball, a játék irányítása, ha van rá mód, gyors támadásvezetések”, még a másodosztályban beszélt az elveiről Szergej Kuznyecov, amikor az edzői felfogásáról kérdeztük. Így játszik szerinted a Diósgyőr az NB I-ben is?

– Igyekszünk legalábbis. Előfordul, hogy nem sikerül megfelelni a kritériumoknak, de általánosságban elmondható, javarészt így nézünk ki.

– És továbbra is a kasszához járulhatnak a hó végén azok, akik többször veszítenek az egymás közti játékban?

– Hogyne! Az edzéseken a kisjátékok, az egymás közti játék, a lábtenisz vagy a négyfős minitorna is egy, illetve három pontért megy, azok összeadódnak, és a hónap végén a hátsó fertály tíz-tizenkét embere állja az első tíz-tizenkettő ebédjét. Ez mind a versenyszellemet szándékozik erősíteni.

– Ennek ellenére az eredménysor elég rapszodikus, sűrűn váltogatják egymást a győzelmek és a vereségek. Ez az újoncszerep mellett annak is szól, hogy alaposan átalakult a nyáron a társaság, és ez még mindig egy relatíve új csapat?

Nem csak minket jellemez, hogy nem vagyunk elég kiegyensúlyozottak, az egész mezőnyre igaz, hogy váltakozó eredményeket produkál. Az a kérdés inkább, milyen mély a hullámvölgy.

Ezért is volt fontos Kisvárdán győzni. Nyilván örülnénk egy négyes győzelmi sorozatnak, egyelőre nem jött össze. Nem tudom, mi kellene hozzá, mi minden fellépésünkön úgyanúgy nyerni akarunk. A lényeg, hogy győzelemmel zárjuk az őszt, aztán a télen el lehet kezdeni dolgozni azon, hogy zsinórban nyerjük a meccseket. A bajnokság elején, ha nem is sorozatban, de szépen nyeregettünk, az első nyolc fordulóban ötször, aztán el is kezdett mindenki kőkeményen odafigyelni ránk.

– Sok új játékos érkezett, sokfelől – mennyire nehéz az igen színes társaság kapitányának lenni?

– Egyáltalán nem nehéz, mert amellett, hogy jó képességű futballisták érkeztek, egytől egyig jó emberek. Emiatt pedig könnyű a dolgom. Persze a nehéz helyzetben derül ki, hogy ki mennyire jó karakter, mennyire alkotunk egységes csapatot, de azt hiszem, nem lehet ránk panasz.

– Örömmel vállaltad el a kapitányi posztot? Csak mert nem vagy az a hangos típus.

– Igen, egyértelműen. A mester döntése volt, megtisztelőnek éreztem a feladatot. Mindig is szerettem vállalni a felelősséget, bár kétségtelenül az az alkat vagyok, aki kevesebbet beszél, inkább a tetteivel próbál irányt szabni. 

– Az angol mondja, hogy „lead by example”, vagyis amikor valaki az edzésmunkájával, hozzáállásával, szorgalmával mutat példát, és nem feltétlenül az erélyes dumával. De az előbbi is lehet vezéralkat.

– Remélem, az vagyok, azt érzem legalábbis, hogy tudok hatni a többiekre, bár valóban nem hangos szóval.

– Huszonkilenc éves korodra váltál sztenderd első osztályú labdarúgóvá. Miért „csak” most? Későn érő típus volnál?

– Az ember könnyen elkövetheti a hibát, hogy másokat próbál felelőssé tenni a saját kudarcaiért, azt gondolva, mindenki hülye, csak ő nem, én nem szeretnék ebbe a csapdába besétálni.

Egyrészt az, hogy a másodosztályban játszottam, nem kudarc, másrészt pedig nem szeretek olyan nagyon a múltba tekintgetni. Lehet, csak most fedezték fel az értékeimet, Szergej pedig minden eddiginél többet tud kihozni belőlem. Mások nem, ő viszont meglátta az erényeimet, és igyekszik jól használni azokat.

– A játékintelligenciád volna az egyik legfőbb erény?

– Igen. Valamint hogy nyerő típus vagyok. Mindig nyerni akarok. Szerintem technikailag képzett labdarúgónak számítok, ha a gyorsaságom nem is kiemelkedő, és nincs meg az a hatalmas végsebességem, tudok ritmust váltani. Amúgy meg minden egyébben nagyon szeretnék fejlődni, azt márpedig huszonkilenc évesen is lehet.

– Olyannyira, hogy Cseri Tamás harminckét évesen lett válogatott játékos – mondhatni semmiről sem maradtál még le.

– Vannak jó példák, a ferencvárosi Sigér Dávid is ilyen. Inspirálnak, a példájuk azt üzeni, bármit el lehet érni, hogy sosem késő nekidurálni magad.

– Mégis, miért nem sikerült huszonkét-huszonhárom évesen beverekedned magad valamely élvonalbeli együttesbe?

– Nem tudom. Tényleg. Tizenhét voltam, amikor az Újpestben Ligakupa-meccset játszottam épp a Diósgyőr ellen, szóval ott voltam a tűz közelében. Nem tudom, miért maradt el az áttörés. Lehet, a játékstílusom nem annyira látványos, és sokan nem képesek felfedezni az erényeimet. De az az edző, akinek nagyon konkrét elképzelése van a pozíciós játékról, jól tud használni. Mindenesetre az, hogy eljutottam az élvonalba, annak köszönhető, hogy nem adtam fel a nehéz helyzetekben.

– Éppen ezért te is példa lehetsz immár másoknak. No de frusztrál valamelyest, hogy nem sikerült előbb? Illetve frusztrált korábban?

– Az a szerencse, hogy sosem törődtem ezzel. Csak tettem a dolgom, azt gondolva, úgyis meglesz az eredménye.

Forrás: dvtk.hu

– De amikor úgy a hatodik szezonodat töltötted az NB II-ben, beletörődtél abba, hogy neked ez jutott? Hogy a rövid élvonalbeli szerepléstől eltekintve ez a csúcs, és nem lesz feljebb? Vagy folyamatosan küzdöttél akkor is azért, hogy előrelépj?

– Ha őszinte vagyok magammal, életemben egyszer fordult elő, hogy azt gondoltam, oké, lehet, hogy nekem ez a maximum, és kár az élvonalról álmodozni. A Miskolcra szerződésem előtt történt. Megszületett a kisfiunk, úgy voltam vele, lehet, érdemes lenne Szombathelyen hosszú távú szerződést kötni, megállapodni, már csak azért is, mert nem látszott, hogy lenne esélyem szintet lépni. De éppen akkor befutott egy ajánlat Diósgyőrből, egy nagyszabású projekt részesévé válhattam, minthogy a klub a balul sikerült másodosztályú idény után feltétlenül vissza akart jutni az NB I-be, s ez a lehetőség kirángatott a kilátástalanságból. Égi jelnek vettem, azt gondoltam, eljöhet az én időm, hogy mindaz, amiért addig dolgoztam, mégiscsak megvalósulhat. Úgyhogy megragadtam az esélyt.

– De egy pillanatra sem teszi csüggedtté az embert, amikor éveken át képtelen áttörni a falat?

– Belőlem mindig inkább dacot váltott ki, s a még keményebb munkába kergetett. Még több edzés, a csakazértis megmutatom érzése, nem feladni.

– Másokat viszont kényelmessé tesz. És úgy gondolkodnak, oké, itt vagyok az NB II-ben, biztos kezdő, tisztességes fizetés, ez legalább megvan, elfocizgatok még. Akadtak ilyen mentalitású csapattársaid?

– Nem akarok megbántani senkit, de ha belegondolok abba, a korosztályomból hányaknak sikerült az élvonalba jutni, túl sok nevet nem tudok felsorolni. Szerencsés vagyok, amiért jó versenyzőtípussá váltam, a megfelelő hozzáállás, a személyiség és a sok munka mellett persze egy óriási adag szerencsére is szükség van. Egyebek mellett hogy olyan edző foglalkozzon veled, aki meglátja benned a futballistát, esélyt ad, bízik benned.

– Amikor tizennyolc évesen a német harmadosztályú Chemnitz U19-es együttesébe igazoltál, milyen célokat tűztél ki magad elé? Nagy Bundesliga-álmokat szövögettél?

– Akkor csak az volt a cél, hogy minél többet játsszak. A második félévre igazoltam az U19-es csapatba, az összes meccsemen kezdőként szerepeltem, az akkoriban kint játszó magyarok közül a legtöbb időt töltöttem a pályán, és ha van egy jó menedzserem, a mutatóimat meg lehetett volna lovagolni. Nem feltétlenül Chemnitzben.

A történethez hozzátartozik, hogy a Borussia Mönchengladbach megfigyelője látott kint játszani, meg is hívtak a második csapatukhoz, ám aztán ugyanazzal a problémával szembesült mindenki, mint Chemnitzben is, hogy sok pénzt kéne képzési kártalanításként fizetni a hazai klubjaimnak. Ezeket az összegeket pedig, bár vannak kivételek, nyilván a saját fiataljaira áldozza inkább a klub.

Chemnitzben azért a második csapatban is játszottam, ahova rögtön felvittek a Junior Bundesliga-szezon végén, de ez a csapat a német ötödosztályban szerepelt, amelyik félprofi liga, a játékosok dolgoznak a futball mellett, én viszont úgy gondoltam, nem azért töltöttem napi két edzéssel az akadémiai éveimet, hogy tizennyolc-tizenkilenc évesen kvázi visszavonuljak. Hosszas hezitálás után hazajöttem, annak ellenére, hogy a chemnitzi edzőm, aki az egyik olyan szakember volt az életemben, aki maximálisan hitt bennem, nagyon sokáig győzködött, hogy maradjak. Aztán befutott a zalaegerszegi lehetőség, és az NB II-ben Lendvai Mikivel dolgozhattam újra együtt, aki korábban a ZTE akadémiáján már volt az edzőm.

– Elcsuklott a hangod…

– Igen, mert nagyon szerettem, nagy hatással volt rám. Külseje alapján veszélyes figura benyomását keltette, de csupaszív ember volt. Tűzbe ment volna a családjáért, a barátaiért, a játékosaiért. Szinte családtagként kezelt bennünket, akadémiai futballistákat. Előfordult, hogy az idősebb korosztály bántotta vagy piszkálta a fiatalabbakat, olyankor megjelent a terepjárójával, és hamar rendet vágott. Nem játszottam a korosztályos csapatában, de az egyéni edzéseken sokat foglalkozott velem is. Hazajövetelem után pár hónappal pedig az általa irányított NB II-es csapatból kerültem be az utánpótlás-válogatottba. Ma is értetlenül állok a halála előtt.

– Térjünk vissza Németországra. A te idődben is számosan játszottak a német utánpótlásban, alig néhányatoknak sikerült azonban a futballal karriert csinálni. Nyilván hatalmas a konkurencia, de min múlik leginkább, hogy el tudsz-e jutni a legmagasabb szintre? Akár csak Magyarországra visszatérve.

– Az, hogy az ember töretlenül higgyen abban, oda való, meg tudja csinálni, ezután jöhet csak minden más. Kell egy belső hajtóerő, elszánt akarat, hogy sosem adom fel. Erre jön rá aztán a tudás, és még mindig kell egy adag szerencse, hogy találkozol-e olyan edzővel, aki bízik benned. Ha igen, az egekig tud emelni, ha nem, még egy igen tehetséges játékost is tönkre lehet tenni. Ha valaki Kevin De Bruyne, azt nyilván egyetlen edző sem mellőzi, de nem mindenki zseni ugye.

– A versenyhelyzet valakit ösztönöz, arra sarkallja, hogy nap mint nap a legjobbját nyújtsa, és meg is akarja mutatni, hogy jobb, mint a többiek, mást lenyom, elbizonytalanít. Utóbbi veled nem fordult elő?

– Természetesen felteszed magadnak a kérdést, elég jó vagy-e, pedig nem szabad, hogy kétely ébredjen. A legerősebb karaktereken, a legnagyobb sztárokon látszik, megingathatatlan az önbizalmuk, ez például lerí a magyar válogatott csapatkapitányáról is. Amellett, hogy Szoboszlai Dominik kiváló futballista, nagy játékosokhoz illő a személyisége is, nem érdekli, épp ki ellen kell futballoznia, ugyanazt nyújtja mindig.

– Te önbizalom terén ennyire jól sosem álltál azért?

– Ennyire biztos nem, de nagyon sokat segített nekem az, hogy megszületett a kisfiam. Most már nincsenek kérdések, tudom, mi a dolgom, rendíthetetlen vagyok. Fiatalon azért nem dúskáltam az önbizalomban. 

– Akad más változás is, hatosból inkább nyolcas lettél.

– Megvan az előnye, több támadófeladat jut. Szergej világosan felvázolja, milyen játékot kíván meg az adott poszton, emiatt aztán nincs nehéz dolgunk. Amúgy meg a hatos és a nyolcas posztot is szeretem.

– Szeptember huszonharmadika ünnepnap Holdampféknál?

– Miért?

– Akkor, a DVSC ellen szerezted meg az első NB I-es gólodat.

– Ezt így nem tartom számon, de kétségtelenül emlékezetes pillanat. A poszt megkívánja a mélységi beindulást, egy ilyen mozgásból szereztem gólt. Nyolcasként mondhatni elvárás veled szemben, hogy odaérj a tizenhatoson belülre, hatosként tilos, mert úgy üres területet hagysz magad mögött. 

– Ezek szerint esik még a szezonban Holdampf-gól?

– Azon leszek.

Kiemelt kép: dvtk.hu