„Ha én vagyok a futball királya, akkor Larbi Benbarek a futball istene”

Isten kezét mindenki ismeri a labdarúgásban, aki akár csak felületesen is olvasott Diego Maradonáról és az 1986-os világbajnokságon az angolok ellen szerzett szabálytalan, ám mégis megadott góljáról.

Isten lábáról bizonyára csak azok hallottak, akik behatóan foglalkoznak a francia labdarúgással, illetve az Atlético Madriddal.

A második világháború utáni időszakban Franciaországnak volt egy olyan futballistája, akit a legnagyobbakkal emlegetnek egy napon, aki meghódította Madrid piros-kék felét. Őt tartják az első olyan afrikai labdarúgónak, aki sztár lett Európában, nyomot hagyott maga után, egyúttal előkészítette a terepet az utána jövőknek, például a mai Egyenlítői-Guinea területén született Miguel Jonesnak.

Larbi Benbarekről van szó. Ő volt az első színesbőrű játékos, akit Fekete Gyöngyként emlegettek.

Benbarek (vagy Ben Barek) Franciaországban futott be, francia válogatott lett, ám ellentmondásos a viszonya választott második otthonával. Amikor 1917-ben megszületett, a szülőhazája már öt éve francia védnökség alatt állt, a protektorátus hivatalos neve Francia-Marokkó volt (az ország másik felét a spanyolok kolonizálták hasonló módon). A francia hadsereg 1961-ban vonult ki véglegesen Marokkóból.

Benbarek Abdelkader Larbi Ben Embarek néven Casablanca egyik züllött külvárosában született, hogy mikor, azt egészen pontosan nem is tudjuk, a „hivatalos” életrajzok szerint 1917-ben. Ott nőtt fel, az apja hajógyári munkásként dolgozott, aztán a fiú hamar árvaházba került. A legnagyobb öröme a futball volt, a gyerekek az utcán fociztak naphosszat. Helyi csapatokban, az FC Ouatane de Casablancában, az Idéal Clubban és az US Marocaine Casablancában játszott, 13 évesen a másodosztályban futballozott. Imádott és ördöngösen is tudott cselezni, támadó középpályás poszton később ötször marokkói bajnoki címet, illetve egyszer Észak-afrikai Kupát nyert az US Marocaine-nel.

Az 1937-1938-as idényben Benbareknek magyar edzője volt Casablancában, a korábban Svájcban és Olaszországban játékos-edzőként dolgozó Zsigmond Vilmos (ő nem mellesleg a világhírű operatőr édesapja). A források szerint Zsigmond fedezte fel az akkor 20 éves tehetséget, egyre több lehetőséget adott neki. Benbarek vele lett először marokkói bajnok, a magyar tréner visszaemlékezése szerint úgy, hogy az utolsó fordulóban a futballista duplázott, így a Marocaine szerezte meg az aranyérmet.

A bal szélen Helenio Herrera, a jobb szélen Larbi Benbarek (Forrás: Marca)

Ebben az időben figyelt fel rá a Francia Kupát frissen megnyerő Olympique Marseille: Benbarek 18 éves kora óta marokkói válogatott volt, és a franciák B csapata ellen is játszott, ekkor látták őt játszani a déli kikötőváros csapatának képviselői. Több francia élcsapat, köztük a Red Star is meg akarta szerezni, a marseille-ieknek iparkodniuk kellett, végül a korábban ajánlottnál magasabb díjért tudták csak átigazolni. Az addigi fizetésének nagyjából az ötvenszeresét kapta – Marokkóban a futball mellett egy gázipari vállalatnál takarított. Az Olympique Marseille játékos-edzője akkoriban Eisenhoffer József volt, a bal szélen a „magyar ágyúnak” (Le Canon Hongrois) nevezett Kohut Vilmos száguldozott. Az idény elején Eisenhoffer a Lens edzője lett, ekkor Kohut vette át a csapatot, mígnem rövid idő elteltével az előd visszatért.

Benbarek fantasztikusan kezdett, az első bajnokiján kétszer talált be, és tíz gólt szerzett összesen az első idényében, az OM ezüstérmet szerzett. (Az idény legjobb csapata az FC Sete lett, amelynek első számú csatára Désiré Koranyi, azaz Korányi Dezső volt – a magyar támadó holtversenyben a gólkirályi címet is megszerezte ebben a szezonban, 27 találattal.) A támadó elvarázsolta a marseille-i közönséget és Gaston Barreau szövetségi kapitányt is. Három hónappal az érkezése után honosították, és a kapitány az olaszok elleni nápolyi mérkőzésre behívta a nemzeti csapatba. A szurkolók azonban a bőrszíne miatt folyamatosan szidalmazták.

Nagy szó volt, hogy Benbarek be tudott kerülni a Les Bleus-be, a franciáknak erős csapata volt ekkor. Az 1938-as vb-n szerencsétlenségükre a későbbi győztes olaszokkal kerültek össze a negyeddöntőben, 3–1-re kikaptak. Barreau nem vitte magával a világbajnokságra Benbareket. 1939-ben kitört a második világháború, és Hitler előkészítette Franciaország megszállásának a tervét. Hat nappal azután, hogy lezárult a hadművelet, a futballista elhagyta az országot, visszatért korábbi klubjához az USM Casablancához. A világháború jócskán lerövidítette a karrierjét, biztosra vehetjük, hogy sokkal fényesebb karriert futott volna be, ha másképp alakul a világtörténelem.

1942-ig minden évben bajnok lett a Marocaine-nel, és ekkor nyert Észak-afrikai Kupát is a csapattal. Aztán 1945-ben, néhány héttel a harcok lezárulta után tüstént visszatért Franciaországba. Barreau azonnal behívta a válogatottba, az osztrákok ellen már a pályán volt 1945 júniusában. A Stade Francais futballklub elnöke ekkoriban határozta el, hogy épít egy nagy csapatot Párizsban. Vezetőedzőnek az argentin Helenio Herrerát szerződtette, aki sztárokat csábított a csapathoz, az első közülük Benbarek volt. A Stade Francais egyből fel is jutott az első ligába, majd megérkezett a Magyarországról megszökött Nyers István, akiről itt írtunk korában. Herrera több francia válogatott játékost is a csapathoz tudott kötni, és az újonc kis híján megnyerte az első osztályú bajnokságot is Benbarekkel a soraiban.

Innentől Herrera és Benbarek éveken át együtt mozgott. 1948-ban az Atlético Madrid visszautasíthatatlan, több millió frankos ajánlatot tett a középpályásért. Az egyik francia lap újságírója ekkor azt írta: adjátok el a Diadalívet vagy az Eiffel-tornyot, de el ne adjátok Benbareket! A futballista 87 meccsen 43 gólt lőtt a francia csapat mezében, Nyerssel együtt imádták Párizsban, ám ő Madridba vágyott.

Hamarosan követte őt az Atléticóhoz Helenio Herrera, és megkezdődött a klub aranykora. Benbarek 19 góllal vette ki a részét az 1949-1950-es bajnoki menetelésből: a kiegyensúlyozott versengést egyetlen ponttal az Atléti nyerte, így története harmadik bajnoki címét ünnepelhette. Majd a következő évben jött a negyedik.

Benbarek ekkoriban kapta az Isten lába nevet a spanyol lapoktól. Imádta a biciklicseleket, magát és a közönséget is szórakoztatta vele. Jobbal és ballal is tökéletesen kezelte a labdát, mindkét lábával nagyszerűen lőtt. Átlagon felül volt az emelkedése, emiatt a fejjátéka is erős volt, és remekül elővételezett, mesteri labdákkal hozta helyzetbe a társait.

Az Atlético spanyol bajnokként indulhatott a dél-európai „Bajnokok Ligájában”, a Latin Kupában. 1950-ben a Laziót verte meg a bronzéremért (Benbarek a franciáktól, a volt párizsi csapattárs, Nyers István olasz részről talált be), 1951-ben a Sportingot.

Benbarek a Transfermarkt összesítése szerint 1948 és 1953 között 70 Atléti-mérkőzésen lépett pályára, és 33 gólt lőtt, az angol nyelvű Wikipedia-oldalán teljesen más adatok találhatóak (126/63), ahogy a Goal.comon is (113/56). Támadó középpályásként, időnként második csatárként nem csak eredményes volt, de szórakoztató, csillogó volt a játéka, az Atlético drukkerei soha nem feledik a nevét.

Amikor 1976-ban Pelét Benbarekről kérdezték, a brazil sokatmondóan válaszolt:

„Ha én vagyok a futball királya, akkor Larbi Benbarek a futball istene.”

Amikor Herrera 1952-ben vette a kalapját a Rojiblancosnál, Benbarek sem akart tovább maradni, visszatért Marseille-be. Az Olympique ekkoriban közepesen gyenge csapatnak számított, és csapattársai közül még a pályafutása derekán túl is kiemelkedett. A támadó középpályás utolsó nagy dobása a Francia Kupa-döntő volt 1954-ben, ám a Joseph Ujlakival, azaz Újlaki Józseffel és Just Fontaine-nel felálló bombaerős Nice 2–1-re nyert.

Az utolsó válogatott mérkőzését is ebben az évben játszotta, a friss világbajnok Németország elleni barátságos mérkőzésen búcsúzott el a francia meztől. A francia belső középpályások ezen a meccsen arabul beszéltek a pályán, Benbarek párja a szintén marokkói Abderrahmane Ben Mahjoub volt.

Karrierje utolsó két szezonját az algériai USM Bel Abbesnél, majd a FUS Rabatnál töltötte. Visszavonulása után tüstént kinevezték marokkói szövetségi kapitánynak, ám nem sokáig töltötte be ezt a posztot.

Idős korára Benbarek megtört, keserű ember lett, egy marokkói újságíró hosszasan írt róla a Le Collimateur nevű lap online kiadásában. Még 1986-ban próbált interjút készíteni a barátságtalan sztárral, aki a szűkös lakásában, francia felesége halála után egymaga ápolgatta szellemileg sérült fiát. A mély depresszióba süllyedt Larbi Benbarek végül magára hagyva, a szülővárosában halt meg 1992-ben, minden bizonnyal 75 éves korában. A testére csak három nappal a halála után találtak rá az otthonában.

Hat évvel később a FIFA posztumusz neki ajándékozta a legmagasabb kitüntetését, a FIFA Order of Meritet. Casablancában ma stadion viseli a nevét (Stade Larbi Benbarek). Az életéről 2011-ben Larbi címmel filmet készítettek Marokkóban.

Kiemelt kép: lcfc.com