„Ha gólt kapunk, abba belehalok. Olyan, mintha én magam hibáztam volna” – interjú a hazai kapusképzés vezetőjével, az újpesti kapusedző Andrusch Józseffel

– „Erőseket tudnak rúgni a játékosok, meg kell tanulni jól védeni”, mondta egyszer egy alacsonyabb osztályú csapat kapusedzője. Ilyen egyszerű volna?

– Ennél azért valamivel bonyolultabb.

– De kinek a feladata komplexebb: azé, aki tanítja, vagy aki a tanulás után hétről hétre bemutatja, mit tud?

– Edzőnek lenni szerintem könnyebb, mert nem konkrétan rajtad múlik, nyer vagy veszít a csapat. De én imádtam védeni, és imádok kapusedzőnek lenni. Előbbiben leginkább azt, hogy viselni kell a felelősséget, hogy nyomás alatt kell teljesíteni, valamint hogy te még, mint utolsó mentsvár, segíthetsz a csapatnak. Nagy öröm, amikor a szurkolók elismernek, kimutatják a szeretetüket, és remek ösztönző, amikor az ellentábor szid, ha üvölt neked mindenfélét a hátad mögött, mert azt szokás ugye becsmérelni, akitől tartanak, aki jó. De ugyanennyire szeretem a kapusedzői létet. Húsz és harmincöt év közötti fiatalemberekkel dolgozom, akiknek kicsit az apjuk vagyok, kicsit a tanáruk, leginkább persze remélhetően az edzőjük. A szakmai iránymutatás mellett pedagógusi szerep is jut a kapusedzőnek, mert azért a kapus valahol egyéni sportoló. A kapusedző felel három-öt kapus fejlődéséért, de ha valakinek van szeme, látja, miben sikerült, és miben kell még feltétlenül előrelépni.

– Szerette tehát kapusként, hogy ön az utolsó, még talpon lévő várvédő?

– Nagyon. Szerettem az érzést, hogy én még menthetek, akár egy önfeláldozó bevetődéssel. A poszt sajátossága, hogy nem te határozod meg, mikor avatkozol játékba.

Egy mezőnyjátékos kéri a labdát, beindul, visszalép, inkább képes befolyásolni a meccs menetét, a kapus vár, vár és vár, mint egy ragadozó, vár a megfelelő pillanatra, amikor közbeléphet.

– Említette az „apaszerepet”. Ez tehát egy bensőséges viszony, amelyikben akár a magánéleti problémáikat is megosztják a kapusok az edzővel?

– Változó, hogy mit akarnak elmondani, s azért az edző-játékos viszonyt is érdemes megőrizni, a nagyon szoros kapcsolat ellenére is ajánlott három lépés távolságot tartani. De tökéletesen megismered a lelkiállapotukat, hogy épp mit éreznek igazságtalannak, fájdalmasnak, s ha valamire nem profikhoz méltón reagálnak, azzal is szembesítened kell őket. Elfogadtatni velük a vezetőedző döntését, mert nem mehet a reakció a csapat rovására. NB I-es játékosokról beszélünk ugyebár, jókora egóval, ezt azért kezelni kell tudni.

– Mindig a vezetőedző dönt arról, ki véd, vagy meghatározó a kapusedző ajánlása?

– Nálunk Újpesten természetesen Nebojsa dönt. Elmondja, mit érzékel, amire én reagálok, aztán ezt vagy elfogadja, vagy nem. Ha vannak kérdései, válaszolok, de ő dönt, mert ő viszi vásárra a bőrét. Előfordult amúgy, hogy valamely edző rám bízta a döntést. A válogatottban történt, hogy Dárdai Pali letette valaki mellett a garast, mire én elmondtam, nem értek vele egyet, és változtatott. Azt állította a kapuba, akit én javasoltam. Király Gabit dumáltam be egyébként a csapatba.

(Forrás: Wikipedia)

– Ahhoz képest, hogy azt gondolnánk, a kapusnak „csak” védenie kell, a poszt forradalmi változáson ment át az utóbbi években. Egészen mást követelt meg a kapusjáték az ön korában, mint manapság.

– Teljesen. Manapság a gólok kilencven százaléka a tizenhatoson belülről esik, annak is hetvenöt százaléka az öt és feles, valamint a tizenegyespont közti néhány méteres területről. Visszapasszolt labda után, lecsorgóból, fejesből. Hogy ezeket hárítani tudd, a két legfontosabb tulajdonság, amire szükség van, a reflex és a gyorsaság. Ezért aztán meccsszituációkra kell felkészíteni a kapusokat. A labdarúgás mai kapusjátékát úgy lehetne leírni, hogy valahol a kézilabda és a futball között van. Idézzük csak fel Dibusz Dénes egymást követő három védését Montenegró ellen. Ez a modern kapus. A másik sajátosság, hogy az ötösön kívülre kapus nem nagyon jön már ki magas labdára, mert ledarálják. A lágy beadás ötösön kívülre, a beívelés, amit pofon egyszerűen le lehet húzni, ma már nem nagyon létezik, a labda erősen jön be, lebukik, csavarodik, tekeredik, persze ha ez az ötösön belülre érkezik, jönni kell, és ki kell bokszolni. A mi időnkben sokkal több volt az átlövés, arra kellett nagyon felkészülni, valamint a védelem mögé bejátszott labdákra, utóbbi azért persze nem veszett ki. A kapusokkal szembeni legfőbb kritérium manapság tehát a gyorsaság, amelynek három összetevője az izomzati vagy fizikai, a játékolvasásbeli gyorsaság, illetve a reflex. Ezek javításához a konditermi munkán túl meccshelyzeteket kell teremteni, hogy tudják, hogyan reagáljanak arra, ha például a védő lábai között jön el a labda. Én régen tudtam, ha szögből érkezik a lövés, a védő úgy lép oda, hogy nem megy el a lába mellett vagy között a labda, ha mégis, ott vagyok én. Ma már egy támadó simán bemutatja a hosszút, és visszahúzza a rövidbe a védő lábai közt, de ezekre is fel lehet készülni. Csak más pozíciót követel meg. És lejjebb kell helyezni a testsúlyt, mert a ziccergólok döntő többsége lapos vagy félmagas lövésből születik. A már említett számos közeli lövés, valamint a megpattanó labdák hárításához kell a reflex, ezért aztán a hét első felében a kapusedzések arról szólnak, hogy hat-hét méterről, tiszta erőből lövöm meg a labdákat, testközelbe persze, és azokat kell védeni. Tudni kell a kajakból megrúgott labdára reagálni. Mert ez a modern kapusjáték. Mezey György egyszer megkért, hogy egy egész BL-szezont elemezzek ki, hogy honnan születnek leginkább a gólok. Az adatokból ma is táplálkozom. Mindent nem lehet védeni egy hétméteres kapuban állva, fizikai képtelenség. Pláne úgy nem, hogy a jó lövés átlagban 140 kilométer per órás sebességgel repül a kapu felé. Az nem különlegesen jó, de már erősnek számít. Egy másodperc alatt 39 métert tesz meg a labda, és mert a kapusok reakcióideje átlagban 0,4 másodperc, annyi kell ahhoz, hogy el tudja indítani az izmait, a mozdulatot. És ott tartunk, hogy a labda ez idő alatt megtett 16 métert. Elméletileg tehát a tizenhatosról jól meglőtt labdát képtelenség lenne védeni, mégis sokszor sikerül. Hogyan?

– A rutin meg az évek… Hanem a lábbal való játék ugyancsak kulcsfontosságúvá lett, csak hát régen épp azt állították a kapuba, aki nem volt jó lábbal…

– Ez így van.

– Ekképpen az edzés hány százalékát teszi ki a lábbal való játék?

– Vannak passzgyakorlatok, de ma már szerencsére úgy kerülnek fel a kapusok az NB I-be, hogy tudnak passzolni, ezzel nincs baj. Annál inkább ügyelni kell a finomságokra: hogy az erősen visszatett labdát jó irányba vedd át, fent legyen a fej, mert presszingelnek, és nem lehet tétovázni. Csinálunk olyan passzgyakorlatokat, hogy a négy kapus a tizenhatos sarkánál, az alapvonali saroknál, az ötös és alapvonal találkozásánál, illetve az ötös meghosszabbításánál a tizenhatos vonalán helyezkedik, így alkotva négyszöget, és egyérintőben kell passzolni, két labdával végezve a feladatot. Ez egy rendkívül nehéz gyakorlat, folyamatosan fent kell lennie a fejnek, figyelni, honnan jön a labda, a lényeg, hogy hiba nélkül egy percig játékban tartsd a labdákat. Amikor elkezdtük, amúgy a rávezető, valamivel egyszerűbb gyakorlatok után, jó, ha tíz másodpercig volt játékban mindkét labda, ma már akármeddig képesek tartani. Szóval nem szimplán passzolni kell megtanítani a kapusokat, annál ez már összetettebb. Éppen ezért előfordul, hogy Nebojsa a labdatartáshoz is kér kapust, és olyankor mezőnyjátékosokként állnak oda, akár a cicajátékba is beszállva, hogy ezzel is fejlesszék a passzkészséget.

– A gyorsaság és annak három formája tehát elengedhetetlen, de az ön szemében mire van még szüksége a jó kapusnak?

– Arra, hogy képes legyen türelmesen megvárni a pillanatot, amikor játékba avatkozhat. Az a jó kapus, aki jól olvassa a játékot és jól dönt. Aki megtalálja a kockázatvállalás és a hatékonyság helyes arányát. Tudni kell, mikor passzolom ki a labdát, és mikor van az a helyzet, hogy hosszan előre kell rúgni, mert olyan nyomás alatt vagyok. Hatalmas önfegyelmet követel meg a poszt, mert a kapus is játékban akar lenni, de nem mindig kell neki beavatkoznia. Jól kell dönteni a „kell” és a „lehet” között, sokszor hagyni kell, hogy megküzdjön a védő, és elég lesöprögetni a szitut. Nem árt persze egy jó kapusedző sem. Az olyan egyébként, mint a szobrász. Michelangelót megkérdezték az Angyal szobráról, hogy hogyan tudott ilyen remekművet készíteni? Azt válaszolta: „Megláttam a márványban az angyalt, és addig véstem, amíg kiszabadult!” Mi is ezt tesszük a tanítványokkal: meglátjuk bennük a lehetséges tökéletes kapust, és addig csiszoljuk, míg azzá nem válnak.

A jó kapus nálam az okos kapus, éppen ezért tartom Thibaut Courtois-t korunk legjobbjának. Nagy bravúrokra képes, gyors, mindig jó pozícióban van – nekem ő az etalon.

– Meg is szokta mutatni kapusainak a védéseit, a játékát?

– Ó, hogyne. Mindig rá hivatkozunk.

– Mennyi múlik a magabiztosságon, illetve a koncentráción, szóval a poszt lelki-szellemi részén? Azon, képes-e valaki az elsőtől a kilencvenötödik percig száz százalékig összpontosítani, illetve azzal az önbizalommal odaállni a gólvonal elé, hogy „nekem ma nem rúgtok gólt”.

– Éppen a napokban magyaráztam az egyik fiatal kapusunknak, hogy olyan pszichés állapotban kell lenned, hogy végig tudd irányítani a meccset. Ha az egész mérkőzésen nem érsz labdába, amire nekem néhányszor akadt példa a Honvédban védve, akkor is hulla fáradtnak kell lenned a végére, mert annyira koncentrálnod kell, végigbeszélni a meccset. Te látod be ugyanis az egész pályát, muszáj ezért infókkal ellátni a társakat. A karmester vagy, aki nem feltétlenül utasít, inkább hasznos tanácsokat nyújt.

– Akadt olyan tanítványa, akinek minden képessége megvolt ahhoz, hogy klasszis kapus legyen, csak épp képtelen volt fejben mindvégig a topon lenni?

– Van ilyen… De nagyon szépen fejlődik ebben is.

– Mindent összevetve ki volt a legjobb kapus, akivel valaha együtt dolgozott?

– Képtelenség egyet megnevezni. Amikor a válogatotthoz került, Egervári Sándor engem kért fel kapusedzőnek. Kikben gondolkozol, kérdeztem. Rám bízza, felelte. Én pedig úgy voltam vele, akkor hozzuk vissza Király Gabit. Azt mondtam neki: százszoros válogatott leszel. Józsi, ne hülyéskedj, ez lehetetlen, hitetlenkedett. De, csináljuk meg, győzködtem. 108-szoros válogatott vált belőle. De említhetném Bogdán Ádámot, Megyeri Balázst is, mint fantasztikus képességekkel megáldott kapusok, és sok edzést vezettem az akkori U21-es kapusoknak is, Dibusz Dénesnek és Gulácsi Péternek. Az elmúlt hat évben én vezettem idehaza az UEFA legmagasabb fokozatú kapusképzését, az UEFA Goalkeeper A tanfolyamot. Negyvennyolc magyar kapusedzőnek van meg a legmagasabb licence, szóval ha nem jók a magyar kapusok, engem lehet szidni.

– Hagyományosan jól állunk kapusokból, emiatt aligha fog majd csuklani.

– Nyilván könnyebb a dolgunk, mert ahogy említettem, valahol egyéni sport a kapusjáték, a vezetőedzőknek ezzel szemben egy egész csapatot, húszegynéhány embert kell egy szintre hozni. Bár az sem lehetetlen, teszem hozzá. Ugyanazt kell ott is, mint nálunk, kapusoknál: egymilliószor elgyakoroltatni a feladatokat. Egy példa. Amikor Pali volt a szövetségi kapitány, elutaztunk a Hertha akadémiájára tapasztalatot gyűjteni. Létezik arrafelé a „kiemelt játékosok csoportja”. Amikor az egyes korosztályokból az adott hónap két-három legjobbját összegyűjtik, és néhányat együtt edzenek. Ők tehát a topjátékosok, akik biztos a fülükön táncoltatják a labdát, gondoltam, vártam is izgatottan a tréninget, hogy vajon milyen különleges edzést vezényelhetnek nekik. Ehhez képest a kapusedzés úgy nézett ki, hogy egy óra tíz percen át összesen két gyakorlatot végeztek, abból az egyik az volt, hogy a kapura dobott labdát egy keresztlépés után két kézzel le kellett húzni. Nem is tudom, mi volt már a másik, de hasonlóan egyszerű gyakorlat. Megismételték vagy kétszázszor, mindezt azért, hogy automatizmussá váljon, és a mérkőzésen biztosan a tökéletes mozgást mutasd be. Eszedbe sem jut másként cselekedni, mert egyszerűen nem ugrik be más. De az is automatizmussá fejleszthető, hogy nem ijedek meg, ha jön felém a csatár, hogy tudom, hogyan kell ilyenkor reagálni. Mert a gyorsaság és a dinamika is fejleszthető. Egy valamire vagyok háklis, ha nem vetődik el a labdára a kapus. Az nálunk kapásból tíz fekvőtámasz az edzésen. Mert automatizmus kell legyen, hogy elvetődöm. Olyan nincs, hogy nem. Mindig meg kell próbálni védeni.

– Ha a kapusa beszed egy potyát, ugyanolyan fájdalmasan éli meg, mintha maga kapta volna?

– Persze. Belehalok. Olyan, mintha én hibáztam volna. Úgy érzem, az én gyengeségem is, ha gólt kapunk. Hogy valamit nem csináltam jól. És már kezd is kattogni az agyam, hogy mit tehetünk legközelebb másként, jobban.

– És így is megéri? Csak mert a fél életét leélte úgy, hogy ha volt egy potya gól, saját magát marcangolta, és ahelyett, hogy örökre elengedte volna ezt a stresszfaktort, továbbra is ugyanezt csinálja, csak egy ideje már edzőként.

– Ezt hívják adrenalinnak. Hozzászoksz a veszélyhez, a kockáztatáshoz, mert minden egyes mozdulat rizikós: kijössz-e beadásra, vagy nem, elindulsz-e a kapuból a kiugratásra, vagy sem. És lehetne még sorolni. Amúgy sem lehet ezt abbahagyni. Az életed részévé válik. Egyet tehetsz azért, hogy minél kevesebb gólt kapj: minden edzés minden percében a maximumra kell törekedni. A pályafutásom minden pillanatában a maximális munkamennyiséget akartam elvégezni, a lehető legtökéletesebben. A meccsek előtt sokszor kérdezték az újságírók, hogyan készültem, hát így, feleltem. Mert akkor leszel nyugodt a kapuban. 178 centiméter vagyok, két méter nem lehettem. De mindig a maximumot akartam nyújtani, így állhattam oda azzal a tudattal, hogy én mindent megtettem. Olyankor legfeljebb azon agyalsz, lehet-e másképp, hogy még jobb legyél. A kapott gól mindig csalódás, de mindjárt lehet gondolkodni, mit lehetne másképp, hogy legközelebb védj. Nem olyan rég a Fáy utcában a Mészöly Kálmán emlékére rendezett meccsen szerepeltem.

(Forrás: MTK Budapest)

– 67 évesen, tegyük hozzá.

– Nem az a lényeg. Szóval védtem néhány jót, de egy labdát kiejtettem, és gólt kaptunk belőle. Ugyanazt a megsemmisülést éreztem, mint aktív koromban. Ma is gyűlölök gólt kapni, és gyűlölök hibázni.

– Fontos téma még a versengés az „egyes mezért”. Helyes az, ha tulajdonképpen két egyes van egy klubban? Azért is kérdezem, mert az Arsenal kapcsán hónapok óta állandó téma az angol sajtóban, hogy az előző szezonban mindvégig remeklő Aaron Ramsdale-re rávitte Mikel Arteta David Rayát. Egy angol válogatott kapus mellett van egy spanyol. Én inkább annak lennék a híve, hogy legyen egy egyértelmű első számú kapus, és mögötte egy tehetséges fiatal, vagy a zeniten már túl járó, amúgy nagyszerű, tapasztalt kesztyűs.

– A PL azért más, ott heti két meccset kell megvívni, ennek ellenére az alaphelyzet az, hogy a kapusé bizalmi poszt. Bízniuk kell benne a játékostársaknak, mert ha bizonytalan a kapus, az szétrombolja a csapatot. És természetesen bíznia kell benne a vezetőedzőnek. Egyébként én is úgy gondolkodom, hogy legyen egy első számú kapus, készenlétben egy másik igencsak jó kesztyűssel.

– Mondják, a kapusok egy külön kis csapatot képeznek a klubon belül, mindig jobb munkára sarkallva egymást. De olyan előfordult bármikor a karrierjében, hogy a két kapusa nagyon utálta egymást?

– Nem. Soha. Újpesten például négy kapus alkotja az első keretet, és mindannyian támogatják egymást, biztatják a másikat, csúcs, ahogy egymáshoz viszonyulnak. Négy törekvő ember, de mind a négy úgy próbálja megmutatni a kvalitásait, hogy közben segíti a másikat.

– Létezik még olyan, hogy „a legjobb kapuskor”?

– Á, dehogy. Iker Casillas tizennyolc évesen védett a BL-döntőben a Valencia ellen, Gianluigi Buffon negyvenkét évesen az olasz élvonalban. A gyorsaság és a reflex persze létkérdés, de minél tapasztaltabb vagy, annál tökéletesebben kivitelezett a mozgásod, és technikával tudsz kompenzálni. Amíg nem lassulsz le végképp, lehet védeni.

– Ön sokáig is védett, a bajnoki címeket, a válogatottságot a válogatottbeli kapusedzősködés követte. Mindent elért a karrierjében, amit szeretett volna?

– Egyértelműen. Hat évig lehettem a válogatott kapusedzője, amikor Bernd Storck a norvégok elleni pótselejtező előtt német stábra váltott, nekem is mennem kellet, de mégsem akartak elengedni, akkor kaptam meg az U21-et. Szóval az, hogy kapusedzőként kint legyek egy Európa-bajnokságon, kicsit hiányzik, amúgy sokkal több nem fért volna bele a karrierembe. Meddig még, kérdezik sokan. Addig, amíg élvezem és bírom. Fizikailag top állapotban vagyok, a mozgásom oké, a rúgóerőm megvan. De tudom, hogy a fiataloké a jövő. Csak tudja, úgy volt ez a Honvédban és a Vasasban is, hogy minden évben hoztak rám egy kapust, elsősorban a termetem miatt, aztán egyik se védett soha egy percet sem. Szóval úgy vagyok vele, legyél nálam jobb, és tiéd a pálya.

Kiemelt fotó: Újpest Média