Hát ez igazán kínosan HAT!

Amióta Todd Boehly 2022 májusában átvetette a hatalmat az Oroszország elleni szankciók miatt leléptetett Roman Abramovicstól, a Chelsea FC mélyrepülésben van: az amerikai üzletember regnálásának első szezonja a nyugat-londoni klub elmúlt három évtizedének legrosszabb bajnoki szereplését hozta (12. hely a PL 2022–2023-as kiírásában); és 1997 után mindössze másodszor esett meg vele az a szégyen, hogy lemaradt a nemzetközi szereplésről.

Tavaly nyáron úgy tűnt, Mauricio Pochettino személyében végre megtalálták a megfelelő edzőt, aki csapatot kovácsolhat a teljesen felforgatott és alaposan megfiatalított játékoskeretből, de a kékek egyszerűen képtelenek a kiegyensúlyozott teljesítményre, és még abból sem tudtak profitálni, hogy riválisaikkal ellentétben ők az egész idényben a hazai pontvadászatra fókuszálhattak. A szezon kezdetén alighanem sokaknak eszébe is jutott a Stamford Bridge környékén a 2016–2017-es évad, amikor a Chelsea szintén kívül rekedt az európai porondon. A 2015-ben még bajnok londoniak az Abramovics-éra mélypontját élték egy évvel később (tizedik helyezés a PL-ben), de aztán 2017 tavaszán újra elfoglalták a bajnoki trónt.

Most azonban semmi hasonlóra nincsen kilátás: a jelenleg a 11. helyen tanyázó csapat számára a Premier League-ben a hetedik hely megkaparintása tűnik a maximumnak. Az európai szereplés lehetősége így jó eséllyel már csak az FA-kupa megnyerése révén érhető el a londoniaknak; a Chelsea március idusán a Leicester City ellen játszik majd a legjobb négy közé jutásért. Az évadmentő kupasiker valószínűsége azonban meglehetősen csekély, hiszen az elődöntőben (már ha egyáltalán továbbjut) minden bizonnyal a címvédő Manchester Cityt kéne felülmúlni (Josep Guardiola csapata a Newcastle United ellen játszik a negyeddöntőben), míg a másik ágon a Manchester United–Liverpool párharc győztesének van a legnagyobb esélye a döntőbe jutásra (a Wolverhampton Wanderers–Coventry City mérkőzés továbbjutójával szemben); vagyis a Chelsea-nek alaposan meg kellene dolgoznia a kilencedik FA-kupa serlegéért.

A Liverpool ellen elveszített ligakupa-döntő után tehát a Boehly-korszak első trófeája továbbra is várat magára, a negatív rekorddöntés pedig tovább erodálja a klub amúgy is kopottas renoméját. De hogy volt képes Anglia (és az egész glóbusz) egyik legerősebb csapata egymás után hat hazai kupadöntőben is vereséget szenvedni? Felidézzük.

2019, ligakupa-döntő: Chelsea–Manchester City 0–0, 11-esekkel 3–4

A két gigász csatája küzdelmes, jó iramú mérkőzést hozott, de a végig kezdeményezőbb City első komolyabb helyzetéig is a 43. percig kellett várni: Nicolás Otamendi lövését azonban Kepa Arrizabalaga hárítani tudta. A felek az argentin középhátvéd kísérletét leszámítva a kaput sem találták el a rendes játékidő folyamán, a hosszabbításban azonban Sergio Agüero kétszer is megvillant – de Kepa eszén ő sem tudott túl járni. A baszk hálóőr 120 percig csapata legjobbja volt, de nem a teljesítménye miatt lett emlékezetes a szereplése, hanem mert a 11-esek előtt megtagadta, hogy lecseréljék.

Maurizio Sarri ugyanis azt hitte megsérült (később kiderült félreértés történt, a spanyol kapus ezt próbálta kétségbeesetten megértetni mindenkivel), Willy Caballero már az oldalvonal mellett ácsorgott, de Kepa nem volt hajlandó elhagyni a pályát, és mivel ez nem ütközött a szabályokba, az olasz mester hiába tajtékzott, nem tehetett semmit. Bár a meccs után tisztázták a dolgot, a happy end elmaradt, ugyanis Jorginho és David Luiz is kihagyta a maga büntetőjét, míg a City részéről csak Leroy Sané hibázott, így Guardiola együttese nevetett a végén.

2020, FA-kupa-döntő: Arsenal–Chelsea 2–1

Másfél évvel később, a koronavírus-járvány miatt rendhagyó módon augusztus 1-én, zárt kapuk mögött megrendezett FA-kupa döntőben már az ötödik percben vezetett a Chelsea: Olivier Giroud sarokkal készített elő Christian Pulisicnek, az amerikai pedig egy szép mozdulattal Kieran Tierney mellett Emiliano Martínez kapujába helyezett. A 28. percben Pierre-Emerick Aubameyang büntetőből egyenlített, majd a 67. minutumban el is döntötte a mérkőzést a gaboni: Héctor Bellerín szólója után Nicolas Pépétől kapott tanári labdát, és miután bolondot csinált Kurt Zoumából, Caballero felett a hálóba emelt. Hat perccel később Mateo Kovacic második sárga lapját követően emberhátrányba került a Chelsea – az Ágyúsok pedig gond nélkül tartották az eredményt.

Ez volt Mikel Arteta első edzői trófeája (rögtön az első londoni szezonjában), aminek köszönhetően a bajnokságban mindössze a nyolcadik helyen végzett Arsenal elindulhatott az Európa-ligában. A párharc érdekessége volt, hogy a Chelsea-t irányító Frank Lampard és Arteta is nyertek korábban FA-kupát játékosként (az angol négy ízben is, a spanyol egyszer); illetve 2017-ben a két londoni rivális előző kupadöntőjét szintén 2–1-re nyerte az Arsenal, Giroud pedig mindkét meccsen gólpasszt adott: csak 2017-ben még az Ágyúsok színeiben, méghozzá Aaron Ramsey mindent eldöntő találatához, alig egy perccel azt követően, hogy Danny Welbeck cseréjeként a pályára lépett a 78. minutumban.

2021, FA-kupa-döntő: Chelsea–Leicester City 0–1

Akár csak egy évvel korábban, ezúttal is inkább a Chelsea számított a döntő esélyesének, már csak azért is, mert a két klub korábbi tíz FA-kupa randevúját mind a londoniak nyerték, ráadásul a Leicester négyből négy elbukott finálét jegyzett a múltban. A Wembley korlátozott számú, 20 000 fős közönsége előtt megrendezett mérkőzést ennek megfelelőlen végig a Chelsea dominálta, gólt viszont csak a Leicester szerzett, méghozzá nem is akármilyet: a 63. percben Reece James pontatlan indításába Ayoze Pérez vetődött bele mellel, a labda Luke Thomashoz pattant, az angol balhátvéd Youri Tielemans elé tálalt, a világbajnoki bronzérmes belga középpályás pedig kettőt tolt rajta, majd 28 méterről irgalmatlanul nagy gólt lőtt Kepa kapujának jobb felső sarkába. Brendan Rodgers csapatának ez volt az egyetlen kapura tartó lövése az egész mérkőzésen, amely igazán méltóra sikeredett a klub történetének első FA-kupa-győzelméhez. De a Chelsea hívei sem sokáig szomorkodtak, két héttel később ugyanis Thomas Tuchel együttese Kai Havertz góljával legyőzte a Manchester Cityt a Bajnokok Ligája döntőjében.

2022, ligakupa-döntő: Chelsea–Liverpool 0–0, 11-esekkel 10–11

Két év után rendeztek újra telt házas kupadöntőt az angol labdarúgás szentélyében, (érvényes) gólt azonban nem láthatott a Wembley közönsége. A lüktető iramú, parázs derbi közben azért nem unatkozott a közönség, mindkét oldalon szép számmal voltak óriási helyzetek és nagy védések, de leginkább elbaltázott lehetőségek; na meg egy-egy les miatt meg nem adott találat is akadt. A 2019-es döntőhöz hasonlóan ezúttal is Kepa avanzsált főszereplővé, pedig nem is játszott. A Chelsea kapuját ugyanis Édouard Mendy őrizte 120 percen át, Tuchel csak a büntetőkre cserélte be a szenegáli helyére, hogy megnyerje nekik a meccset; a maratoni párbaj azonban éppen a baszkon veszett oda. Miután a 20 mezőnyjátékos közül senki sem hibázott, következtek a kapusok. Először Caoimhin Kelleher állt a labda mögé, és az ír is magabiztosan értékesítette a tizenegyest, Kepa azonban csúnyán fölé bombázott, így végül negatív hőssé vált.

2022, FA-kupa-döntő: Chelsea–Liverpool 0–0, 11-esekkel 5–6

Nem egész három hónappal később az FA-kupa döntőjébe is a Chelsea, Liverpool kettős jutott be, és kísértetiesen hasonló forgatókönyv szerint zajlott az összecsapás. Mindkét csapatnak voltak lehetőségei és jobb periódusai a mérkőzésen belül, a kapura azonban egyik gárda sem volt igazán veszélyes. A rendes játékidő hajrájában a Liverpool közel járt ahhoz, hogy eldöntse a párbajt, de Luis Díaz és Andrew Robertson is csak a kapufát találta el. A hosszabbításban a fáradó felek fokozatosan csökkentették a csapásszámot, a rájátszás második félidejében már kifejezetten a kivárásra játszottak, így megint a tizenegyesekre maradt a döntés. Londoni oldalon César Azpilicueta és Mason Mount is rontott, a vörösöknél viszont csak Sadio Mané hibázott, így a Chelsea-revans elmaradt – a Liverpool 16 év után nyert újra FA-kupát.

2024, ligakupa-döntő: Chelsea–Liverpool 0–1

Az eleddig meglehetősen vérszegény Boehly-korszak első kupadöntője (a 2022-es FA-kupa még csak papíron tartozik oda) annak ellenére is hatalmas lehetőséget tartogatott a londoniak számára, hogy az előző két fináléjukat éppen a Liverpool ellen bukták el. Jürgen Klopp sérülés miatt nem számíthatott (többek között) Mohammed Szalah, Darwin Núnez, Szoboszlai Dominik, Diogo Jota, Trent Alexander-Arnold, Curtis Jones és Joel Matip játékára sem – igaz, csapata a sérüléshullám közepette is szédületes formát mutatott (és mutat azóta is).

Egy ilyen döntőben azonban kevéssé számít a papírforma, és ezt a mérkőzés is igazolta: mindvégig egyenlő erők küzdelme zajlott a pályán. Az első komolyabb helyzet a Pool előtt adódott, Luis Díaz 14 méterről megeresztett lapos lövését azonban Djordje Petrovics szép vetődéssel hárította. Nem sokkal később Cole Palmer csapott le egy kipattanó labdára a liverpooli kapu előterében, Kelleher azonban óriási bravúrral védett. A 32. percben Nicolas Jackson centerezett Raheem Sterling elé, az angol pedig magabiztosan lőtt a hálóba, de a VAR (szabad szemmel alig látható) lest ítélt, így maradt a 0–0. Az első félidő vége felé megint a Liverpool került gólközelbe, de Robertson pazar beívelését Cody Gakpo a kapufára bólintotta. A folytatásban sem vettek vissza az iramból a felek, és a 60. percben a vörösöket is megfosztotta egy góltól a VAR: Robertson szabadrúgása után Virgil van Dijk fejelt a kapuba, de a videóbíró érvénytelenítette a találatot, mert a holland felugrás közben húzta Levi Colwill mezét. A 75. percben Palmer középre adása után Conor Gallagher pazar mozdulattal lőtte meg a labdát, de csak a bal oldali kapufát találta el. A mérkőzés hajrája a Chelsea-ről szólt, na meg Kelleher kapusról, az írnek három nagy védése is volt, így megint következhetett a 30 perces hosszabbítás.

A ráadásban a Liverpool volt a veszélyesebb, de már mindenki kezdte elhinni, hogy sorozatban harmadszor is csak szétlövéssel dől el a két csapat döntője, amikoris a 118. percben, Konsztantinosz Cimikasz jobboldali szögletére Van Dijk hibátlan ütemben érkezett, és a bal alsó sarokba fejelt, eldöntve a találkozót. A Liverpool története tizedik ligakupáját nyerte meg (ez angol rekord), a Chelsea-nek pedig ez volt az ötödik vesztes fináléja – ennél több (hat) csak az Arsenalnak van.

Összeségében elmondható, hogy a Chelsea-nek elképesztő balszerencséje, hogy a hat legutóbbi hazai kupadöntőjét egyaránt elveszítette. Három alkalommal is döntetlenre végzett, és a mindig lutri tizenegyesrúgások után maradt csak alul, a további három alkalommal pedig szoros meccsen szenvedett egygólos vereséget, úgy, hogy egyetlen egyszer sem játszott alárendelt szerepet – a Leicester ellen pedig egyértelműen jobb is volt.

A hatból semmi innen nézve rendkívül igazságtalan, de ahogy az élet, úgy a futball is nagyon sokszor az. De bármennyire is borongós most az ég a Stamford Bridge felett, az idei ligakupa-döntő elérése, és az ott tanúsított helytállás is biztató lehet, ahogy a három nappal későbbi FA-kupa továbbjutás is, aminek köszönhetően él még a remény, hogy akár trófeát is nyerhet a csapat az idén – és a nemzetközi porond elérése sem teljesen lehetetlen. Noha a kékek rajongóinak többsége vélhetően kevéssé mer hinni egy ilyen üdvös, az elmúlt másfél év szenvedéseinek véget vető fordulatban, egy valamiben azért biztosak lehetnek: innen már csak felfelé vezethet az út – a kérdés csak az, hogy mikortól.