Nem a mez teszi a csapatot – de identitást igenis adhat!

Bár a londoni kékek 1955-ben egyszer bajnokok is voltak, továbbá az 1970-es első FA-kupa-győzelmük után a Kupagyőztesek Európa-kupáját is elhódították a rá következő évben, az első igazi sikerkorszakuk a kilencvenes évek derekán vette kezdetét, amikor felzárkóztak a Premier League élmezőnyére, két FA- és egy Ligakupa-serleg mellé pedig egy KEK-trófeát is Nyugat-Londonba szállítottak.

Todd Boehly jött – és borított mindent

Márpedig törleszteni valója bőséggel akad az egyesületet 2022 májusában megkaparintó Clearlake konzorciumnak, az előző idényben a különböző szakmai és erkölcsi mélypontok csaknem úgy váltakoztak a Stamford Bridgen, mint az ellenfelek a pályán.

Korábban már írtunk a londoniak elmúlt két átigazolási időszakban tanúsított eszelős és koncepciótlan nagybevásárlásáról, és az edzőkérdéshez való hasonlóan hebrencs hozzáállásukól, jelenleg az elkerülhetetlen korrekciós folyamatok zajlanak, és Mauricio Pochettino személyében az ideálisnak tűnő menedzser is adott immár.

Persze az orosz agresszióra adott szankciós válaszcsapás-cunami által elsöpört Abramovics-korszak is sok tekintetben joggal kritizálható és számos fenntartással kezelendő volt, az azonban elvitathatatlan, hogy az orosz mágnás a tenyerén hordozta a csapatot, amely legkedvesebb hobbijává lett, és bizonyos elkerülhetetlen kivételek mellett alapvetően sokkal értelmesebben és koncepciózusabban röpködtek a fontszázmilliók is azokban az esztendőkben. És lett eredmény is:

Persze az amerikaiak eszelős első 12 hónapja semmi esetre sem lenne összevethető két évtized sikereivel, és amennyiben az átmenet éve stagnálást vagy akár csak még éppen elviselhető visszaesést hozott volna, alighanem senki sem abajgatná a vezetőséget és a rajongók békés többsége is csak előre tekintene, de ugye merőben máshogy alakultak a dolgok.

A Chelsea 2003 és 2022 között mindössze ötször nem fért fel a PL dobogójára: kétszer volt negyedik, továbbá egy-egy alkalommal ötödik, hatodik, és tizedik. Az elmúlt idény 12. helyezése messze a legrosszabb eredménye; ehhez jött még két harmadik körös búcsú a hazai kupákban, és a bántóan egyoldalú (összesítésben 0–4) Real Madrid elleni BL negyeddöntős párharc. Ezt valóban csak felülmúlni lehet, és a letisztuló játékoskeret és Pochettino edzői profilja rendkívül ígéretes perspektívákat nyithat meg.

Fotó: Chelsea FC twitter

A megidézett múlt

Hogy az új mez szimbolikája ehhez mennyit tehet hozzá, az gyakorlati szempontból nyilván nem is értelmezhető, az eszmeisége, a múltidéző képessége azonban egy olyan kapaszkodó lehet, amely lendületet adhat a csapatnak és a szurkolók lelkesedését is előmozdíthatja.

Egy már rég lezárult korszak hangulatát maradéktalanul visszahozni nyilvánvalóan nem is lehet, viszont feleleveníteni és emlékezni rá annál inkább szükséges – a Chelsea retro mezének is éppen ez a küldetése.

A kékek, miután 1976 és 1989 között háromszor is megjárták a másodosztályt, évekig a középmezőnyben vesztegeltek, az áttörés az 1996-1997-es idényben jött el a bajnoki hatodik helyezés és az FA-kupa győzelem révén. A feltámadás korának különlegessége, hogy több mint négy éven keresztül két ikonikus játékos-edző gardírozta a csapatot, 1996 májusától 1998 februárjáig Hollandia aranylabdás csillaga, Ruud Gullit, majd őt követően 2000 szeptemberéig az idén januárban elhunyt olasz csatárlegenda, Gianluca Vialli. Mellettük olyan játékosok adták a Chelsea gerincét, mint a korábbi holland válogatott kapus, Ed de Goey, a franciák világ- és Európa-bajnok hátvédje, Frank Leboeuf, a 95-szörös román válogatott Dan Petrescu, a kiváló uruguayi középpályás, Gustavo Poyet; Di Matteo és Wise, vagy éppen a norvég égimeszelő center, Tore André Flo – és természetesen a közönségkedvenc játékmester, Gianfranco Zola. A zseniális olaszt a szurkolók 2003-ban minden idők legjobb Chelsea játékosának is megválasztották, 25-ös számú mezét azóta sem öltötte magára senki (noha hivatalosan nem vonultatták vissza) – a The Sun 2007-es közönségszavazásán pedig, ahol az angol élvonal történetének tíz legjobb külföldi „művészi” játékosát listázták, második lett az északírek tragikus sorsú aranylabdás legendája, George Best mögött. És hogy a teljesítménye nem csak a szakmát és a szurkolókat nyűgözte le, arra bizonyság, hogy II. Erzsébet lovaggá is ütötte.

Ennek a sok szempontból is megismételhetetlennek tűnő szűk fél évtizednek a csúcspontja az 1998-as KEK-győzelem volt. A döntőig vezető nem túl rögös úton (Slovan, Tromsö, Real Betis, Vicenza) nem ütköztek különösebb ellenállásba a londoniak, a stockholmi fináléban pedig a VfB Stuttgart sem tudott mit kezdeni Vialli csapatával. A felek sokáig nem bírtak egymással, bár a Chelsea fölényben volt, a németek szervezetten védekeztek, a kékek átlövései pedig vagy célt tévesztettek, vagy Wohlfarth kapus hárított. Vialli mester (aki magát jelölte a kezdőbe a kisebb sérüléssel bajlódó Zola helyett) azonban tudta, mit kell cselekedjen, a 70. percben Flo helyett behozta maga mellé honfitársát, aki harminc másodperccel később el is döntötte a mérkőzést! Dennis Wise csapatkapitány remek beívelése után Zola két védő közé befutva, 15 méterről, a német hálóőr mellett első labdaérintéséből vágta a kapu bal oldalába a játékszert. Bár a 84. percben Petrescut kiállították, a németek nem tudtak gólt szerezni, sőt a végén Poschnernek is villant a piros lap.

Csapata három hónappal később az európai Szuperkupát is elhódította, a Real Madrid elleni döntőt Poyet meseszép góljával szintén 1–0-ra nyerte meg a Chelsea.

A következő idényben a londoniak harmadikok lettek a bajnokságban, így 29 év után végeztek újra dobogós helyen. 1999 őszén a Bajnokok Ligájában is bemutatkozhattak, és rögtön a legjobb nyolcig jutottak. A negyeddöntőben hazai pályán 3–1-re verték meg a Barcelonát, a Camp Nouban azonban hosszabbítás után 5–1-re nyertek a katalánok. Az újabb FA-kupa-siker azonban megkoronázta az évüket, Viallit viszont 2000 szeptemberén a felemás szezonrajt miatt menesztették. Utódja Claudio Ranieri közel négy esztendőig regnált egy hosszabb átmeneti időszakban, egészen José Mourinho 2004 nyári érkezésééig.

Kétségtelen, hogy az Abramovics érának is vannak játékos idoljai, ráadásul még angolok is, gondoljunk csak Frank Lampardra vagy John Terryre, és világklasszisok komplett armadája fordult meg hosszabb-rövidebb ideig a Stamford Bridge-en az elmúlt 20 évben (Robben, Essien, Ballack, Eto’o, Drogba stb.), de a Vialli-féle csapat népszerűségét és szerethetőségét a BL-győztes csapatok sem tudták felülmúlni – pedig az első nagyfülűt 2012-ben a kispadra beugró Di Matteo irányításával nyerte meg a Chelsea. Persze ilyen elvárása senkinek nem is lehetne.

Kiemelt kép: Chelsea FC twitter