Hogyan épülhet újjá az összeomlott olasz futballbirodalom?
Az olasz labdarúgás történetének egyik legsötétebb időszaka egy lassú, évtizedes eróziónak a végkifejlete. Amikor az olasz válogatott 2021-ben megnyerte az Európa-bajnokságot, sokan úgy vélték, hogy a 2018-as vb-ről való lemaradás csak egy szerencsétlen kisiklás volt. Mivel azonban a következő két világbajnokságra sem jutott ki, bebizonyosodott, hogy az Eb-győzelem volt a megtévesztő délibáb a szisztematikusan szétesett rendszerben. A változtatások nem halogathatók tovább.
Az egykori nagyhatalom, a négyszeres világbajnok Olaszország sorozatban harmadszor is lemaradt a világbajnoki szereplésről, mindannyiszor a pótselejtezőn elbukva. Három egymást követő kudarc már nyilvánvalóan nem lehet a balszerencse, hanem az elmúlt egy-másfél évtized szakmai munkájának kudarcát mutatja. Az olasz labdarúgás a korábbi, élvonalbeli pozíciójából vitathatatlanul visszacsúszott az európai középmezőnybe, a tendencia megváltoztatásáért pedig cselekedniük kell.
A szövetség tehetetlensége
A visszaesés első számú felelőse az olasz labdarúgó-szövetség (FIGC). Míg a rivális nagyhatalmak – Németország, Spanyolország, Franciaország – a 2000-es évek elején teljes akadémiai és strukturális reformot hajtottak végre és szolgáltató jellegű szövetségeket alakítottak ki, az olasz szervezet továbbra is egy bürokratikus intézmény maradt, amely képtelen reagálni a sportág globális változásaira.
A szövetség egyik legnagyobb bűne, hogy nem tudott (vagy nem is akart) nyomást gyakorolni a kormányra és a helyi önkormányzatokra a stadionhelyzet rendezése érdekében. Míg Németország a 2006-os vb-re, Anglia pedig folyamatosan modernizálta stadionjait, az olasz létesítmények többsége az 1990-es világbajnokság óta érintetlen. Az elavult, futópályás stadionok nemcsak a szurkolói élményt rontják, hanem a klubok bevételeit is korlátozzák. A szövetség képtelen volt egy egységes nemzeti stratégiát kidolgozni az új arénák építésének bürokratikus akadálymentesítésére.
Spanyolországban, Hollandiában, Portugáliában természetes, hogy a nagy klubok tartalékcsapatai az alacsonyabb osztályú profi bajnokságokban edződnek. Olaszországban ezt a szövetség évtizedekig blokkolta vagy elszabotálta. Amikor 2018-ban végre engedélyezték az U23-as csapatok indítását a Serie C-ben, a szabályozás olyan merev és költséges volt, hogy évekig csak a Juventus élt ezzel a lehetőséggel (azóta is csak három csapat). A szövetség nem tette kötelezővé vagy vonzóvá ezt a modellt, így a tehetséges olasz fiatalok továbbra is a Serie B és C csapataihoz kerülnek kölcsönbe, ahol a fejlődésük gyakran megreked a rossz körülmények és a rövid távú eredménykényszer miatt.
Ezen felül a szövetség asszisztált egy olyan adótörvényhez (Decreto Crescita), amely gazdaságilag előnyösebbé tette a külföldi játékosok igazolását a hazaiakkal szemben. A törvény értelmében a klubok jelentős adókedvezményt kaptak, ha külföldről hoztak játékost, míg egy saját nevelésű olasz fiatal profi szerződtetése teljes adóteherrel járt. A FIGC évekig tétlenül nézte, ahogy a Serie A-t elárasztják a középszerű külföldi légiósok, miközben a válogatott merítési lehetősége drasztikusan lecsökkent. Csak akkor kezdtek el lobbizni a törvény módosításáért, amikor a kár már helyrehozhatatlanná vált.
A szövetség vezetése a kudarcok után nem a szakmai megújulást, hanem a politikai túlélést választotta. Az előző két vb-lemaradás után legfeljebb felszíni változtatást eszközöltek a kapitányváltással (vagy épp Roberto Mancini marasztalásával), ahelyett, hogy kötelezővé tették volna az akadémiák számára az egységes, modern szakmai koncepciót, ahogy azt más országokban csinálták egy-egy válság idején, például Belgiumban.
A szervezetet gyakran bénítják a ligával folytatott belső hatalmi harcok. A klubtulajdonosok és a szövetségi vezetők közötti érdekellentétek miatt minden reformjavaslat hamar elvérzik. Évek óta téma a Serie A létszámának 20-ról 18 csapatra való csökkentése a versenynaptár tehermentesítése és a színvonal emelése érdekében. A szövetség azonban képtelen volt ezt átvinni a kisebb klubok ellenállása miatt, hiszen azok a kieséstől és a televíziós pénzek elvesztésétől félnek, ezért blokkolják a létszámcsökkentést. Így a válogatott játékosok továbbra is fásultan, túlterhelten érkeznek a sorsdöntő selejtezőkre és a Serie A színvonala is messze elmarad a korábbitól.
Összességében a FIGC nem a fejlődés motorja, hanem annak fékezője lett: egy olyan szervezet, amely a modern futball kihívásaira (digitalizáció, adatkezelés, globális marketing, tehetséggondozás) továbbra is a 20. századi módszerekkel próbál válaszolni. Holott egyértelműen új filozófiára lenne szükség, amely nem a múltbeli sikerekből, hanem a jövőbeli trendekből táplálkozik.
Bár a Bosznia-Hercegovina elleni, sikertelen vb-pótselejtező után a szövetség elnöke, Gabriele Gravina még nem érezte magát felelősnek a történtek miatt, két nappal később – a közvélemény általános nyomására – lemondott posztjáról. Így tett a delegációvezető Gianluigi Buffon és a szövetségi kapitány, Gennaro Gattuso is – mindketten a 2006-os világbajnok csapat meghatározó szereplői voltak.
Eltűnt hősök, identitásválság
A szövetségi szintű mulasztások idővel óhatatlanul az olasz válogatott eredményeiben is megmutatkoztak. Az Azzurri az elmúlt években jelentős identitásválságba került: a catenaccio örökségét elvetették a modernebb, proaktívabb stílusért cserébe, de az ehhez szükséges feltételek – a technikai képzettség és a fizikai dominancia – már nem álltak rendelkezésre. A legnagyobb űr a pálya két végén tátong, a védelemben és a csatársorban. A hátsó alakzatból hiányoznak azok a karakteres védőklasszisok, akik számára a góltalan meccs felért egy mesterhármassal. Az utánpótlásból érkező belső védők már nem a rombolás specialistái, ugyanakkor a modern, labdakihozatalra épülő futballban sem képviselnek világelitet.
Ennél is égetőbb probléma a támadószekció totális elszürkülése, amit az olasz sajtó csak a kilences átkaként emleget. Nincsenek már olyan kaliberű gólerős csatáraik az olaszoknak, akik két évtizeddel ezelőtt a poszt telítettsége miatt a vb-keretbe sem fértek be (mint például Christian Vieri, Antonio Di Natale vagy Antonio Cassano).
A probléma gyökere az akadémiákon keresendő: a fiatal támadókból korán kiölik az egyéni kreativitást és a kockázatvállalást a túlzott taktikai kötöttségekkel. Az olasz utánpótlás nem „ragadozókat” nevel, hanem rendszerjátékosokat, akik a nemzetközi elit fizikai és sebességi tempójában egyszerűen súlytalanná válnak.
A játékosállomány minőségi romlásából következett a Serie A általános presztízsvesztése. Míg korábban a világ legjobbjai Olaszországba vágytak, ma a bajnokság már sokszor csak ugródeszka a fiatalok számára vagy egy levezetési lehetőség a zeniten túllévő idősebb sztároknak. Ez a mentalitás átszivárgott a válogatottba is. A korábbi generációkat jellemző „grinta” – az a megalkuvást nem tűrő olasz akarat, amely a vert helyzetekből is győzelmet kovácsolt – kiveszett a csapatból. A bosnyákok elleni fiaskó is inkább mentális okokból következett be. Az elmúlt években a sorozatos kudarcok egy olyan pszichológiai gátat építettek a játékosok köré, amit már az egykori klasszisok, Buffon vagy Gattuso jelenléte sem tudott áttörni. A válogatott mez súlya a büszkeség forrásából nyomasztó teherré vált, ami alatt a jelenlegi csapat végképp összeroppant.
Hogyan tovább?
Az idei világbajnokságról való lemaradás nem csak egy folyamat vége, hanem egy korszak végérvényes bukásának kell lennie. Olaszország számára eljött a „nulladik év”, amikor a kozmetikázás és a kapitányváltás már nem elegendő. Ahhoz, hogy az Azzurri 2030-ban végre ne csak külső szemlélője legyen a vb-nek, a sportág minden szegmensében radikális, olykor fájdalmas beavatkozásokra van szükség.
Mindenekelőtt a szövetségnek el kell engednie a bürokratikus gőgöt, és az új elnökségnek át kell vennie a sikeres európai mintákat. Ahogy Németország tette a 2000-es évek elején, Olaszországnak is kötelezővé és egységessé kell tennie az akadémiai képzést. Nem elég, ha egy-két kisebb klub, mint az Atalanta vagy a Como bátran nyúl a fiatalokhoz; egy központi, nemzeti szakmai minimumot kellene előírni minden profi egyesület számára, amely a technikai képzettséget és a kreativitást helyezi előtérbe. Az adótörvény kudarca után olyan szabályozásra lenne szükség, amely nem bünteti, hanem jutalmazza a hazai tehetségek szerepeltetését. Valamilyen formában a Serie A-ban is érdemes lenne bevezetni egy kötelező minimumot az olasz nevelésű játékosok pályán töltött perceire vonatkozóan, és a B-csapatok versenyeztetésének kötelezővé tétele is a fiatal játékosok fejlődését segítené, hogy a tehetségek ne vesszenek el többé a harmadosztályú kölcsönadások útvesztőiben.
A stadionhelyzet nem csupán kényelmi kérdés, hanem a versenyképesség alapja. A szövetségnek kormányzati szintű támogatással el kell érnie a bürokratikus akadályok lebontását, hogy a klubok saját, modern, bevételt termelő létesítményeket építhessenek. A modern stadion nemcsak több pénzt jelent, hanem vonzóbb környezetet a szponzoroknak és jobb körülményeket az utánpótlásnak is.
Az olaszoknak vissza kell találniuk a hagyományos értékeikhez – a taktikai intelligenciához és a védekezés művészetéhez –, de azt ötvözniük kell a modern futball sebességével és fizikalitásával. Olyan védőket kell nevelni, akik újra élvezik a párharcokat, és olyan csatárokat, akiknek megengedik az egyéni villanásokat a kötött taktikai sémák követése mellett, helyett.
Az olasz labdarúgás napjainkban már nem tartozik a világ legjobbjai közé; de minél hamarabb veti le hamis önképét és fogadja el saját középszerűségét, annál gyorsabban kezdődhet meg az újbóli felemelkedés. A Bosznia-Hercegovina elleni bukás utáni lemondási hullám az első lépés volt a megtisztulás útján, de a valódi munka csak most kezdődik. Az új vezetésnek nem egy következő tornára, hanem a következő évtizedekre kell gondolnia.
Ha nem történik meg a komplett szemléletváltás, az Azzurri egykori büszke meze továbbra sem a győzelmek, hanem legfeljebb egy letűnt kor melankolikus szimbóluma lesz. Az olasz futballbirodalom romokban hever, de a történelem megtanította: az olaszok akkor a legveszélyesebbek, amikor már mindenki leírta őket. A kérdés csak az, hogy maradt-e még bennük kellő alázat a teljes újjáépítéshez.
Borítókép: espn.com
Szerző
