Az Atalanta megvédte az olasz futball becsületét, de a helyzet válságos
Akárcsak az előző szezonban, idén is csupán egyetlen olasz csapat jutott be a legjobb 16 közé a Bajnokok Ligájában. Az Atalanta a kétgólos dortmundi vereséget követően 4–1-re győzött Bergamóban, és megfordította a párharcot; de ezzel csak a totális lebőgéstől mentette meg a szebb napokat látott itáliai klubfutballt. A bajnoki címvédő SSC Napoli már az alapszakaszban kiesett, míg az előző kiírásban a döntőig menetelő Internazionale és a Juventus a rájátszásban vérzett el. 16 éve nem nyert BL-t olasz csapat, azóta csak négy vesztes fináléig jutottak: 2015-ben és 2017-ben a Juventus, míg 2023-ban és tavaly a 2010-es győztes Inter bukott el a győzelem kapujában.
Az olasz klubfutball helyzete egészen kiábrándító, és elképesztő kontrasztot mutat az 1980-as és 1990-es évek sikereihez képest, amikor még a Serie A számított a legerősebb európai bajnokságnak, és a BEK-ben (1992-től Bajnokok Ligája) is domináltak az olaszországi csapatok. A 2000-es években még versenyképesek voltak, de 2010 óta látványos a leszakadás: a Premier League gigászai, a Real Madrid, FC Barcelona duó, a Bayern München és a Paris Saint-Germain is előrébb tartanak, mint bármelyik itáliai együttes. Az Inter az egyetlen kivételféle, hiszen a Nerazzurri az előző három kiírásban kétszer is döntős volt, ami önmagában is dicséretes; 2023-ban akár nyerhetett is volna a Manchester City ellen (0–1), de tavaly erre esélye sem volt a PSG-vel szemben (0–5).
Az idei kiírásban a BL legjobb 16 együttese közé hat angol (Arsenal, Chelsea, Liverpool, Manchester City, Newcastle United, Tottenham Hotspur), három spanyol (FC Barcelona, Real Madrid, Atlético Madrid), két német (Bayern München, Bayer Leverkusen) és egy-egy olasz (Atalanta), francia (Paris Saint-Germain), portugál (Sporting CP), török (Galatasaray) és norvég (FK Bodö/Glimt) csapat jutott.
Az angol dominanciáról már írtunk korábban (a hat angol induló eleve extra volt, hiszen a Premier League kapta az UEFA egyik bónusz kvótáját a koefficiens-rangsor alapján, a Tottenham pedig az Európa-liga elhódításával kvalifikált), de jól látható, hogy mindhárom klasszikus topliga jobban teljesít az olasznál, amely ugyanúgy egyetlen csapatot delegált az egyenes kieséses szakaszba, mint Franciaország, Portugália, Törökország és Norvégia… A világ egyik legnagyobb futballnemzete kétségkívül zuhanórepülésben van, ennek okait azonban nem ebben a cikkben fogjuk boncolgatni, azt viszont megmutatjuk, honnan jutott idáig az elmúlt évtizedekben az olasz foci.
Azok az 1980-as, 1990-es évek…
Az olasz klubfutball utolsó aranykorának alaphangját az 1980-as évek első felében sorozatban három BEK-döntővel adta meg: 1983-ban a Juventus, egy évvel később az AS Roma, aztán újfent a Juventus masírozott be a legrangosabb európai kupasorozat fináléjába. A torinóiakat a Hamburger SV győzte le (1–0), a fővárosiak pedig tizenegyespárbajban maradtak alul a Liverpoollal szemben. 1985-ben azonban a Juve győzedelmeskedett a Pool felett, a Bianconeri történetének első BEK-diadalát követően 16 ínséges év után került újra Olaszországba a trófea.
Az igazi hőskorszak azonban az évtized végén kezdődött: 1989 és 1998 között mindössze egyszer (1991-ben) fordult elő, hogy nem volt olasz együttes a BEK/BL fináléjában. Az AC Milan ötször, a Juventus háromszor, míg a Sampdoria egyszer jutott el a végjátékig. A Rossoneri ezek közül hármat is megnyert (1989, 1990, 1994), a Juve csak egyet (1996) – a legendás Vujadin Boskov-féle Samp pedig 1992-ben hosszabbítás után maradt alul a Barcelonával szemben a Wembley-ben, az utolsó BEK-döntőben. 1993 és 1998 között előbb a Milan, majd a Juventus játszott sorozatban három finálét, tehát zsinórban hét éven át volt olasz döntős a BL-ben!
A 2000-es évek stabil versenyképességét 2010 után lejtmenet követte
Noha az ezredfordulóra az olasz bajnokság monopol helyzetét a Premier League egyértelműen elorozta, ez nemzetközi szinten nem hozott drámai visszaesést. Persze az 1990-es évek eredményességétől elmaradtak, de azért értek el szép sikereket az olasz klubok. Elsősorban az európai szinten Itáliában messze kiemelkedő Milan (hét BEK/BL győzelem, összesen 11 döntő), amely 2003-ban és 2007-ben is triumfált a BL-ben – és 2005-ben is borzasztóan közel volt hozzá. Az isztambuli döntőben az első félidő után 3–0-ra vezetett Carlo Ancelotti csapata, a Liverpool azonban egyenlített, és végül 11-esekkel győzedelmeskedett. Az évtized „legolaszabb” szezonja a 2002–2003-as kiírás volt, amikor a Milan, az Inter és a Juventus is bejutott a legjobb négy közé, és végül olasz házidöntőt rendeztek az Old Traffordon. A két milánói csapat egymás ellen játszott a döntőért (a Milan „idegenben” szerzett több góllal jutott tovább), míg a Bianconeri a Real Madridot búcsúztatta. A Milan–Juventus (0–0, 11-esekkel 3–2) fináléra azonban mégsem az olasz labdarúgás egyik legszebb mementójakét emlékezünk, ugyanis minden idők egyik legszínvonaltalanabb BL-döntője volt.
2010-ben a José Mourinho-féle Inter nemcsak a BL-t, de a bajnokságot és a Coppa Italiát is megnyerte, utána azonban nem sok sót ettek meg az olaszok a nemzetközi porond legmagasabb szintjén. 2011 és 2022 között csak a Juventus két elbukott döntőjét (2015, 2017) könyvelhettük el, ezt követte az Inter két vesztes fináléja (2023, 2025). 15 év alatt négy elveszített döntő – az olaszok szintjén ez önmagában rosszul hangzik, de a helyzet drámaiságát élezi, hogy az ominózus szezonokon kívül alig akadt elismerésre méltó eredményük. A Juve, Inter pároson kívül csak az AS Roma járt a legjobb négy között (2018-ban), az összes többi esetben minden olasz csapat legkésőbb a negyeddöntőben kiesett.
Nagyon közel volt egy történelmi BL-blamázs, csak az Atalanta maradt állva
És itt érkezünk vissza a jelenbe, amikor is Olaszország egészen közel került ahhoz, hogy egyetlen csapatot se delegáljon a BL legjobb 16 csapata közé. Ilyenre márpedig nem volt példa, mióta Bajnokok Ligája néven fut az első számú európai kupasorozat. Utoljára még az 1987–1988-as BEK-kiírásban fordult elő, hogy nem volt olasz együttes a 16 között: a végig egyenes kieséses rendszerben bonyolított sorozatban a Diego Maradona fémjelezte Napoli az első fordulóban esett ki a Real Madrid ellen.
A Napoli már az alapszakaszt sem élte túl; az Inter, a Juventus és az Atalanta pedig a rájátszásba kényszerült, a közvetlen továbbjutás ugyanis egyik olasz klubnak sem jött össze. Legelébb az Inter hullott el, amely óriási meglepetésre kettős vereséggel, 2–5-ös összesítéssel zúgott ki a Bodö/Glimt ellen. Noha a Serie A éllovasa mindkét mérkőzésen jelentős mezőnyfölényben futballozott, a norvégok játszottak hatékonyabban, remekül használták ki a helyzeteiket és megérdemelten jutottak tovább.
Egy olyan norvég együttes fektette kétszer is két vállra a korábbi háromszor győztes Nerazzurrit, amely története során először szerepel a BL-ben, és amely november 30. óta nem játszott hazája bajnokságában (jelenleg téli szünet van az Eliteserienben, az új bajnokság csak március közepén kezdődik). A Bodö/Glimt a Rosenborg BK 1997-es szereplése óta az első norvég klub, amelyik továbbjutott az egyenes kieséses szakaszba (a Rosenborg akkor a 16 csapatot felvonultató csoportkörből jutott a negyeddöntőbe, ahol a Juventus ellen esett ki).
Legutóbb az 1971–1972-es szezonban fordult elő, hogy a legrangosabb európai kupasorozatban négy egymást követő meccset nyert meg egy olyan csapat, amelyik nem az öt európai topliga egyikében szerepel. Ez akkor az Ajax Amszterdamnak sikerült, amely 1971 és 1973 között egyeduralkodó volt a BEK-ben. Bodö, a 43 000 lakosú észak-norvégiai város csapata a Manchester City, Atlético Madrid, Inter hármas ellen produkálta ezt a világraszóló szériát. A BEK/BL történetében most először fordult elő, hogy egy norvég együttes olasz riválist búcsúztatott, de hasonlóra is csak egy ízben volt példa: az előző szezonban az Európa-liga negyeddöntőjében ugyancsak a Bodö/Glimt ejtette ki a Laziót.
A Juventus az isztambuli veresége (2–5) után az esélytelenek nyugalmával lépett pályára a Galatasaray elleni visszavágón az Allianz Stadionban, és közel volt ahhoz, hogy csodát tegyen. A Juve 1–0-ra vezetett, amikor Lloyd Kelly piros lapja után a Galata emberelőnybe került a második félidő elején, de így is ledolgozta a hátrányát és hosszabbításra mentette a párharcot. A nagy elánnal rohamozó torinóiak rengeteg helyzetet elpuskáztak (28/9 kaput talált lövést, 5,20-as xG), és ez a ráadásban már megbosszulta magát: a török bajnok kétszer is betalált, és továbbjutott.
Az Atalanta ugyan a parádés győzelmével megmentette az olasz futball becsületét, de azon így is számtalan csorba esett az elmúlt másfél évtizedben. Az Inter 2010-es BL-diadala óta az Atalanta 2024-es Európa-liga- és az AS Roma 2022-es Konferencia-liga-elsősége a két legnagyobb klubsikerük. A Serie A lemaradása nőttön-nő az angol és a spanyol élvonalhoz képest, de sok szempontból már a Bundesliga is előtte jár. A német bajnokság csapatai jóval stabilabb lábakon állnak (a csapatokra vetített átlagolt árbevétel-különbség 100 millió euró a német klubok javára), és az átlagnézőszámok is 7000 fővel magasabbak Németországban. A francia Ligue 1-t ugyan stabilan maguk mögött tartják, de csak a ligát, mert a kirakatcsapat PSG egy másik dimenziót képvisel, mint ahol az olasz klubfutball elitje jelenleg tart.
A múlt fogságában – az olasz modell válságtünetei
Az olasz futball visszaesése nem egyetlen okra visszavezethető látványos összeomlás, hanem egy két évtizede tartó, lassú erózió következménye. A krízis persze rendkívül összetett: nem csupán szakmai és gazdasági, hanem identitásválság is.
Szakmai téren a legnagyobb mulasztás a fiatalok képzésének elhanyagolása, valamint a modern trendek kései és nehézkes adaptálása volt; az olasz iskola sokáig a múltja foglya maradt, miközben Európa elitje elviharzott mellette. Ezt tetézik a súlyos gazdasági korlátok: a többségében elöregedett és önkormányzati tulajdonban lévő stadionok nem képesek fenntartható bevételt termelni a kluboknak, a televíziós jogdíjak csökkenése pedig végleg konzerválta a lemaradást az angol és a spanyol klubokkal szemben. És végül, de nem utolsósorban ott az identitásválság is, a catenaccio után tátongó űr. Az olasz labdarúgás a hagyományok tisztelete és a modern, letámadásra épülő futball között őrlődik, ez pedig egy olyan köztes állapotot eredményezett, amelyben a válogatott és a klubcsapatok is keresik az új, 21. századi önazonosságukat.
A négyszeres vb-aranyérmes olasz válogatott 1958 után először szégyenszemre lemaradt az előző két világbajnokságról, és az idei csúcstornán sem biztos a részvétele: ahhoz előbb Észak-Írországon kell felülkerekednie, majd a Wales–Bosznia-Hercegovina párharc továbbjutóját legyőznie. A 2021-es Európa-bajnoki cím csak egy pillanatnyi fellángolás volt – rendszerszintű fordulatot nem hozott.
Borítókép: Alamy – Büntető-montázs
Ha első kézből szeretnél értesülni a legfrissebb futballhírekről, látogass el a Goal.com Magyarország weboldalára, ahol rengeteg exkluzív tartalom vár rád!
A cikk megjelenése a Szerencsejáték Zrt. tématámogatásával valósult meg.
Szerző
Gallwitz Gábor
Gallwitz Gábor
Kapcsolódó cikkek
Az olasz (klub)futball hullámvasútjának pályája menet közben épül
Furcsa helyzetben van napjainkban az olasz labdarúgás, hiszen a világ egyik legnagyobb futballnemzete szégyenszemre lemaradt az előző két világbajnokságról (miközben az első, meghívásos Mundialt nem számolva hasonló korábban csak 1958-ban történt vele), a kettő között azonban 2021-ben megnyerte az Európa-bajnokságot, és ha küszködve is, de a nyári németországi kontinenstornára is kvalifikált. Mindeközben a Serie A megítélése is meglehetősen ambivalens, egyesek szerint jó úton jár, mások szerint egyáltalán nem; és ez a kettősség – magától értetődő módon – éppen Olaszországban szüli a legnagyobb vitákat.
Miért uralják a Bajnokok Ligáját a Premier League csapatai?
Ha a Bajnokok Ligája alapszakaszának első nyolc helyezettjéből öt egyetlen országot képvisel, az azért elég erős dominancia, ami persze számos kérdést is felvet. Jót tesz-e az európai labdarúgás jövőjének? Csak az anyagiakon múlik a Premier League fölénye, vagy valami másban is mindenki előtt járnak a szigetországban? Az, hogy a ligaszakaszban ennyire erős egy nemzet, egyszersmind azt jelenti, a győztesnek is onnan kell kikerülnie? Ez mindig így lesz már, és hozzá kell szoknunk, hogy az angol klubok uralják a BL első néhány hónapját, vagy van esély a különbség eltüntetésére? Az erőfölény egyben azt is jelenti, hogy az angol csapatok játsszák a legjobb, leglátványosabb focit?