Az olasz (klub)futball hullámvasútjának pályája menet közben épül

Noha az olasz élvonalbeli labdarúgó-bajnokság Európán belüli monopol helyzetét a Premier League az ezredforduló környékén egyértelműen elorozta, a Serie A a 2000-es évek első évtizedében még tartotta magát, az AC Milan kétszer is megnyerte a Bajnokok Ligáját, 2010-ben pedig a José Mourinhóval triplázó Internazionale ért fel a klubfutball kontinentális csúcsára. Aztán mintha elvágták volna.

2010 és 2022 között csak a Juventus két elbukott BL-döntőjét (2015, 2017) könyvelhettük el a nemzetközi porond legmagasabb szintjén, de ami ennél jóval sokkolóbb, hogy az 1990-es években az olaszok felségterületének számító (2009-ig UEFA-kupa néven futó) Európa-ligában 2000 és 2019 között, tehát 20! idényen keresztül egyetlen itáliai csapat sem jutott be a fináléba. 2020-ban aztán ezt az egészen pocsék szériát az Inter megtörte, de ott 3–2-re kikapott az ekkorra már a sorozat specialistájának számító Sevillától. S bár 2022 tavaszán a Konferencia-liga első kiírását az AS Roma nyerte, az olasz klubfutball utolsó nagy sikere lassan másfél évtizede született.

A rekordbajnok torinóiak hiába uralták a bajnokságot a 2010-es években (2011 és 2020 között sorozatban kilenc scudettót söpört be), a BL-ben nem termett számukra babér, előbb a Barcelona, majd a Real Madrid állította meg a siker kapujában őket. Aztán a 10. bajnoki cím már nem jött össze és a zebrák visszaesése pedig újra izgalmasabbá tette a bajnokságot. A trónfosztást az ősi rivális Inter hajtotta végre 2021 tavaszán, majd nem kis meglepetést okozva a 2021–22-es évadot a Stefano Pioli feltámasztotta Milan húzta be, tavaly pedig az SSC Napoli végzett az élen.

Az előző idény azonban nem pusztán a nápolyiak csúcsra való diadalmas visszatérésétől volt hangos, hiszen az európai porondon is villongtak az olaszok: mindhárom kupában volt döntősük, ami akárhonnan nézzük, megsüvegelendő teljesítmény. Más kérdés, hogy végül valamennyien elbuktak. Az Inter a BL-ben (Manchester City, 0–1) az AS Roma az El-ben (Sevilla, 1–1; tizenegyesekkel 1–4) a Fiorentina pedig a Konferencialiga fináléjában (West Ham United, 1–2) maradt alul. Egyesek örömtáncot lejtettek a három döntő puszta tényétől (előzetesen és utólag egyaránt), mások gúnyolódtak a totális eredménytelenség miatt. A félig teli vagy félig üres pohár tipikus esete volt ez, hiszen amilyen jól hangzott a három döntő, olyan kiábrándító volt valamennyi kudarcos kimenetele. Árnyalja a képet, hogy az összes mérkőzés rendkívül szoros volt, és akár mindhárom olasz együttes nyerhetett volna, ugyanakkor végül mindenhol a jobbik csapat győzött.

Bizakodni mindenesetre lehetett, hogy az elmúlt években a tekintélyét vesztett topliga nemzetközi szinten is éledezik, s végre újra sokszereplős versenyfutás lehet a bajnoki címért, nem beszélve az európai indulást lehetővé tevő helyek megkaparintásáról. A fél távon túl azonban bátran kijelenthetjük, a várt előretörés nem következett be. A scudettóért páros versenyfutás zajlik az Inter és a Juventus között, és bár a Nerazzurri mindössze 2 ponttal vezet az öreg hölgy előtt, a zászló inkább a milánóiaknak áll. Torinóban persze joggal bízhatnak abban, hogy a BL-ben való helytállás mellett a bajnokságban majd régi-jó szokásához híven megbotlik néhányszor Simone Inzaghi csapata.

Kétségtelen, hogy ha az Inter idén is nagyot menne a legrangosabb európai kupában, az a kizárólag az olasz frontra fókuszáló Juventus malmára hajthatná a vizet, ugyanakkor a kék-feketék kerete elég mély, és ebben az idényben sokkal magabiztosabban menetelnek Lautaro Martínezék a Serie-A ban is. Félvállról azonban semmiképpen sem vehetik az ősi riválist, hiszen Massimiliano Allegri megint derekasan összekapta az első torinói korszakához (2014–2019) képest jelentősen legyengült állományú Juvét, amely messze erőn felül teljesít: az Understat adata szerint 41,94-es xPTS mutatója van, miközben 49 pontot gyűjtött eddig.

A 42 pontos Milan azonban a várható pontokat tekintve ennél is produktívabb, hiszen a Rossoneri xPTS mutatója csupán 33,57. Az ősszel komoly sérüléshullámmal küzdő és a Bajnokok Ligája halálcsoportjában (Borussia Dortmund, PSG, Milan, Newcastle United) a harmadik helyen záró milánóiaknak alighanem a bajnokságban is a bronzéremmel kell beérniük – a három gigász egyébként legutóbb a 2008–2009-es kiírásban osztotta fel egymás között a dobogót. A 4–6. helyekért viszont elképesztő és tán sosem tapasztalt mértékű a tülekedés. Jelenleg Fiorentina (34 pont), Atalanta (33), Lazio (33), Bologna (32), Napoli (31), Roma (29), Torino (28) az első tíz további sorrendje. Talán nem udvariatlanság, ha a korábbi hétszeres bajnok Il Torót nem vesszük egy kalap alá a többiekkel, Ivan Juric együttese aligha magasodik fel a táblázat felső negyedéig. A három csúcsklubot tisztes távolságból üldöző hatosfogat végső pozíciója viszont tényleg megtippelhetetlen. Közös jellemzőjük a kiszámíthatatlanság és a kiegyensúlyozatlan teljesítmény, továbbá az, hogy egyikükben sem látszik egy komolyabb áttörés lehetősége.

A Fiorentina negyedik helye rájuk nézve kifejezetten hízelgő, hiszen az első hat helyen álló csapat közül eddig csak az Atalantát sikerült legyőznie. Az Inter, a Juve, a Milan és a Lazio ellen is nullára kapott ki, ebből is látszik, komoly nehézségei vannak a gólszerzés terén. A violák 29 találatánál az első 10 között csak a Torino (18), a Bologna (23) és a Lazio (24) ért el kevesebb gólt, ami nem is csoda, hiszen a két befejező csatáruk mindösszesen hatszor vette be az ellenfelek hálóját. Lucas Beltran 17 mérkőzésen négyszer talált be, míg M’Bala Nzola mérlege 2 gól 20 meccsen… A két legeredményesebb játékosuk az egyaránt 6 gólos Nico González és Giacomo Bonaventura, de az argentin válogatott szélső izomsérüléssel bajlódik, így Firenzében egyelőre a másodvirágzását élő olasz középpályástól várhatják elsősorban, hogy húzza a csapat szekerét. Vincenzo Italiano együttese egyébként így is a harmadik legnagyobb felülteljesítője a ligának, 6,46 egységgel szerzett többet, mint amit az xPTS száma mutat, de a BL-t jelentő negyedik hely megőrzéséhez egyértelműen fejlődnie kell.

Az Atalanta immár kilencedik éve stabilan Európáért megy, az elmúlt hat idényben csak egyszer (2021–2022, 8. hely) végzett az ötödik helynél hátrébb, de ezen a szinten megrekedt. A bergamói kék-feketéket 2016 óta irányító Gian Piero Gasperinivel nem is valószínű, hogy lehetne feljebb, a kérdés az, hogy a klub történetének legsikeresebb időszakát jegyző mestert övező tisztelet meddig párosul a tulajdonosok feltétlen bizalmával, mert ahogy telnek az évek, egyre kevésbé lesz kielégítő ez az erős közepes szinten konzerválódott teljesítmény.

A tavaly meglepetésre ezüstérmes SS Lazio a mostani szezonban nem különösebben brillíroz, viszont a BL-ben továbbjutott, és Maurizio Sarri személyében kitűnő edzője van. A láncdohányos olasz még a Napoli élén (2015–2018) végzett munkájával hívta fel magára a figyelmet, igaz, trófeákat nem nyert a dél-olaszokkal, viszont káprázatos futballt játszott akkoriban az Azzurri. Később azonban a Chelsea-t El-győzelemig vezette, és a Juventus utolsó scudettója is az ő nevéhez fűződik, a tavalyi 2. hely pedig a fővárosiak legjobb helyezése a 2000-es bajnoki cím óta, van tehát mibe kapaszkodniuk a rómaiaknak. Luis Albertóék ráadásul lendületben vannak, az előző négy meccsüket (igaz, a tabella alsó felében tanyázó ellenfelekkel szemben) megnyerték, és ha Ciro Immobile (17 meccs, 4 gól) és Felipe Anderson (20/2) is megtalálja a góllövő cipőjét, akkor a negyedik hely simán összejöhet Sarriéknak.

Az idény meglepetéscsapata egyértelműen a Bologna. A virágkorát az 1930-as évek második felében Weisz Árpád irányításával élő klub legutóbb 12 évvel ezelőtt végzett az első tíz között a Serie A-ban (akkor kilencedik volt), Thiago Motta csapata előtt így rég nem látott esély kínálkozik egy igazán emlékezetes idényre. A játékoskeretének értéke a kilencedik helyre predesztinálná a ligában a Rossoblut, amit jó eséllyel túl fog szárnyalni. Négy vereségével a dobogósok magasságában lehetne, 18 kapott góljánál pedig csak az Inter, Juventus duó kapitulált kevesebbszer, viszont a 8 győzelme mellett 8 döntetlent számlál, ami messze a legtöbb az üldözőbolyban. Potenciál pedig volna a csapatban, 57,1 százalékos labdabirtoklása a harmadik ligában, és övék a legtöbb labdaérintés a pálya középső harmadában, a támadóharmadon belül azonban már csak a 12-ek, ami sok mindent megmagyaráz. Közel sem vehető biztosra, hogy Motta munkája már idén gyümölcsözni fog, de hogy mindenkinek meg kell harcolnia a Bologna ellen a pontokért, ahhoz kétség sem fér.

A címvédő Napoli visszaesése már a bajnoki győzelem pillanatában borítékolható volt, elsősorban Luciano Spalletti távozása miatt. Utódja, Rudi Garcia nem egész három hónappal a szezonrajt után megbukott, és Walter Mazzarrival sem javult a helyzet: 11 meccsen 1,18 pontot átlagolt a 62 éves olasz tréner. A kékek egyetlen érdeme, hogy a százszázalékos Real Madrid mögött a legjobb 16 közé jutottak a BL-ben, igaz, ehhez a Bragát és az Union Berlint kellett megelőzniük, ami azért nem volt egy hősi mutatvány. Labdabirtoklásban ugyan ligaelsők, és az xPTS mutatójuk 36,89, vagyis némileg alulteljesítenek. Ennek ellenére semmi sem utal arra, hogy bármi realitása volna egy jelentős formajavulásnak Nápolyban.

Az AS Roma friss edzőváltása azonban legalább valamiféle kapaszkodó lehet a José Mourinho regnálásába belefásult csapatnak, a 2013 és 2018 között rendre dobogós, az elmúlt 5 évben azonban az 5–7. helyek közé „süllyedő” és nézhetetlen focit mímelő farkasokat alaposan felrázhatja a klublegenda Daniele De Rossi érkezése. A Transfermarkt.com adatai szerint a rómaiaké a hatodik legértékesebb keret, igaz legnagyobb sztárjaik roppant sérülékenyek: bár (a Chelseatől kölcsönvett) Romelu Lukaku éppen egészéges, de Paulo Dybala és Tammy Abraham most sem bevethető. De Rossi élete kihívása előtt áll, szó se róla, de már önmagában az, hogy felvette a kesztyűt, lendületet adhat szeretett klubjának.

Izgalmakat tehát bőséggel tartogat a Serie A, még, ha kicsit máshogyan is, mint azt sokan szerették volna. És az olasz (klub)futball szerelemesei annak is örülhetnek, hogy az ősszel egyetlen csapatuk sem vérzett el Európában. Az Inter az Atlético Madrid, a Lazio a Bayern München, a Napoli pedig a Barcelona ellen készülhet a BL-ben, igaz, valódi továbbjutási esélye alighanem csak a Nerazzurrinak lehet. A Milan az El-ben folytatja, ahol a Rennes-nel játszik majd a 16 közé jutásért, a Roma ugyanott a Feyenoorddal került szembe, immár a harmadik egymást követő évben. Az Atalanta csoportgyőztesként alanyi jogon El-nyolcaddöntős, akárcsak a Fiorentina a Konferencialigában, köszönhetően annak, hogy a Ferencváros előtt megnyerte a harmadik számú sorozat legnehezebb kvartettjét.

Az kisebb csoda lenne, ha megismétlődne az olaszok tavalyi három döntős bravúrja, de talán egy finálé 2024-ben is összejöhet valamelyik csapatnak. A BL-ben erre legfeljebb az Internek van sansza, de ahhoz az előző idényben látott szerencsés sorsolás is elkéne – feltéve persze, hogy kiveri Diego Simeone Atletijét. Az Európa-liga két legnagyobb esélyese a Liverpool és a Bayer Leverkusen, de a három csapatból egy simán odaérhet a döntőbe, ahogyan a Fiorentina is az EKl-ben, hiszen – az Aston Villa mellett – a sorozat topfavoritja, legalábbis papíron.

Igazán okosak persze majd csak az idény végén leszünk, miután Itália hét európai szereplője színre lép a nemzetközi porond tavaszi felvonásában. Addigra kiderül, az Inter tavalyi szárnyalása tartósítható-e (ha legalább az elődöntőig jutna a Bajnokok Ligájában, az igazán biztató lenne), és hogy a többiek közül átlépi-e valaki a saját árnyékát, eljut-e valamelyik kupa végjátékáig.

Ami biztos, hogy az olasz labdarúgás állóvize alaposan felkavarodott, és itt nem kizárólag a képlékeny erőviszonyokra gondolok. A négy évvel ezelőtt bevezetett külföldi munkavállalókra (tehát a légiósokra) vonatkozó 50 százalékos adókedvezményt január 1-jétől hatályon kívül helyezte a szenátus, ami nem kis felzúdulást keltett az országban. Az eredeti elképzelés szerint az olasz topklubok nemzetközi élmezőnyhöz való felzárkózását akarták ezzel előmozdítani a PL és a LaLiga élcsapatainak elkeserítő fölényét tapasztalva. Az ötlet nem volt rossz, hiszen a játékospiacon nemigen rúghatnak labdába mellettük, így azonban legalább versenyképes bért kínálhattak a lejárt szerződésű, vagy ilyen-olyan nehézségekkel küszködő sztároknak. A törvény azonban csak a feszültséget szította, igazi eredményre nem vezetett. A klubok képviselői értelemszerűen haszonélvezői voltak, a futballisták érdekvédelmi szervezete (AIC) azonban a légiósok riasztó száma, és az utánpótláskorú játékosok, egyszersmind az olasz labdarúgás jövője miatt aggódott. 

„Vannak klubok, amelyekben a játékosok kilencven százaléka idegenlégiós, de szinte mindenhol azt látjuk, hogy lényegesen több külföldi futballistát alkalmaznak, mint olasz U21-est. Meg kell állítanunk ezt a folyamatot, és versenyegyenlőségről kell gondoskodnunk a saját nevelésű fiataloknak, mert ez nemcsak az utánpótlás működésére, hanem a válogatottjainkra is nagy hatással van”

– írta állásfoglalásában az AIC elnöke, Giancarlo Giorgetti.

Matteo Salvini, Olaszország miniszterelnök-helyettese még élesebben fogalmazott:

 „Morálisan elfogadhatatlan, hogy multimilliomos futballistáknak adókedvezményt adjunk, ahelyett, hogy a rájuk költött pénzt a saját tehetségeinkre fordítanánk.”

Az már egy ideje ismert volt, hogy az adókedvezmény idén megszűnik, de a klubok elöljárói kilobbizták, hogy csak a téli átigazolási időszak végén kerüljön erre sor; a minisztertanács azonban általános megdöbbenést kiváltva mégsem hosszabbította meg a regula időtartamát, így az utolsó nagybevásárlásra készülő csapatok csúnyán hoppon maradtak. És ha ez nem lenne elég, még az élvonal létszámcsökkentése is ott lóg levegőben. Eszerint újra 18 csapatos lenne a Serie A mezőnye, ahogyan a 2004–2005-ös idényig volt. A szűkítéstől a színvonal emelkedését és a játékosok terhelésének csökkentését remélnék a klubok képviselői, ugyanakkor a kiscsapatoknak nehezebb dolga lenne feljutni az első osztályba, így – teljes konszenzus híján – egyelőre nem született döntés az ügyben.

Hogy pontosan merre tart az olasz futball, azt nehéz megmondani, jósolni pedig nincsen értelme. Az viszont tény, hogy jelenleg csak a harmadik számú bajnokságnak számít a Serie A, és a Bundesliga szorosan ott van a nyomában. Gazdasági értelemben pedig jóval nagyobb a lemaradása, mint adott esetben a pályákon, a Premier League nagyjaival, a Real Madriddal és a Bayern Münchennel pedig még az Inter sem igazán egyenlő feltételekkel száll versenybe, nemhogy a Milan és a Juventus. És a tendencia egyáltalán nem akar megfordulni. Viszont amíg a futballt kétszer tizenegy ember játssza egyetlen labdát hajszolva, addig semmi sincs előre lefutva.

Kiemelt kép: Paramount Plus