Hogyan menekült meg Alex Ferguson a kudarcok sorát hozó években?

Az előzmények: Ron Atkinson, a Videoton és Brüsszel

1985-ben öt évre elsötétült a kép Magyarországon – és a vasfüggönyön innen – az angol klubfutballról. A brüsszeli Heysel-stadionban 39 olasz áldozatot követelő Juventus–Liverpool BEK-döntő után 1990-ig kitiltották Angliát a kontinentális kupasorozatokból, az internet és a nemzetközi sportcsatornák előtti korszakban annyit tudtunk az ottani élvonalról, amennyit a hétfői Népsport a hátoldalán, az európai topbajnokságot feldolgozó összeállításban néhány sorban megírt.

Ezek az évek pedig majdnem teljesen egybeestek Sir Alex Ferguson első éveivel a Manchester United kispadján, errefelé a vörös ördögök drukkerei – akik nem voltak mások, mint Bobby Charltonék egykori tisztelői és a gyermekeik, unokáik – megdöbbenve figyelték, hogy az eredmények alapján mi történhet a nagyhírű Unitednél.

Nem volt divat egy olyan csapatért szorítani, amelyet – még Ron Atkinson vezetése alatt – a Videoton kiejtett az UEFA-kupából 1984 tavaszán. Big Ron a nagy bevásárlások ellenére sem tudott az akkori Liverpool, Everton duóhoz hasonló kaliberű csapatot építeni, pedig a klub emblematikus játékosának számító Bryan Robsonnak olyan társai lettek, mint Gordon Strachan vagy Jesper Olsen. A brüsszeli tragédia miatt csak a szigetország színpadán lehetett a továbbiakban bizonyítani, ott két kupagyőzelmet és bajnoki harmadik, illetve negyedik helyezéseket mutatott fel a gárda. Nem volt eredménytelen időszak, de Atkinsonnak az 1986 őszi mélyrepülés betett.

Menekülés a kiesés elől, Fergusonnal

Ferguson november 6-én a 21. helyen vette át a csapatot, az innen összekalapált 11. hely általános elismerést váltott ki. A védelem Steve Bruce-szal, a csatársor Brian McClairrel erősödött, és miközben a Liverpool továbbra is kiemelkedett a mezőnyből, a United meg sem állt a bajnoki ezüstéremig.

Ami a témánk szempontjából igazán érdekes, az a következő két év, amelyre a MU a tabella alsó felébe zuhant, Ferguson mégis a hivatalában maradhatott. Szerény információk birtokában ez innen, Közép-Európából érthetetlennek tűnt – de példaértékűnek is, hogy ilyen szinten élhet a bizalom egy edző iránt.

A mai trendek alapján pedig elképzelhetetlen, hogy egy ekkora klub milyen hosszú távú stratégiában tudott még gondolkodni. Nem években, hanem évtizedekben.

Szerencséje volt.

1989 tavaszán a tabella harmadik helyéről a tizenegyedikre sikerült visszacsúszni a tavasz végére, míg a következő szezon derekán a kieső zóna előtt, a tizenhetedik helyen tanyázott az együttes, hogy aztán a tizenharmadikon kössön ki. Míg a Liverpool, a közeli nagy ellenlábas az angol rekordnak számító 18. bajnoki címét ünnepelte, a United huszonöt éve nem látott mélypontra zuhant.

Pedig költekezett is rendesen: a kétéves krízis előtt tért vissza egy másik klublegenda, Mark Hughes, és a Unitednél rekordnak számító összeget fizettek ki Gary Pallisterért. Bár sérüléshullámok sújtották a keretet, minden idők egyik legértékesebb és legsérülékenyebb középpályása, Bryan Robson átmenetileg újra kidőlt, ezt a szereplést nem lehetett megmagyarázni.

A megmenekülés

A függöny azonban lassan kezdett felemelkedni, éppen a vasfüggönnyel együtt. Ez volt az az időszak, amely során – az egyik legnagyobb brit olajvállalat erőteljes és látványos reklámjai között – hétről hétre belepillanthattunk az angol kupa aktuális fordulójába. Hosszú évekkel a székesfehérvári kudarca után láthattuk viszont a Unitedet, amely nagyon kereste még magát, de valahogy kijött a mocsárból. Miközben a bajnokságban a kiesés elől menekült, az FA-kupában, majd a KEK-ben kiderült, hogy az egyenes kieséses párharcok a legjobbat hozzák ki belőle: itt jól és rosszul játszva is tud győzni. És nagyon-nagyon ideje volt már valamit végre nyerni Alex Fergusonnal is, hiszen egyre erőteljesebben megjelent a kérdés, meddig tarthatóak az átmeneti állapotok.

1990. május 12-én Bryan Robson csapatkapitányként egy fantasztikussá váló kupadöntőre vezette ki az együttes. Küldetésszerű volt, hogy a Wembleyben épp ő és Mark Hughes, a nyolcvanas évek Unitedjének legfontosabb pillérei szerezték a gólokat a Crystal Palace ellen, előbb megfordítva, majd megmentve a finálét. Hughes a hosszabbítás hajrájában, a 113. percben hozta össze az újabb egyenlítést.

Joggal tapsolta vissza a közönség a két együttest, öt nap múlva jöhetett az ismétlés, amelyre természetesen megint kíváncsi volt a helyszínen 80 ezer néző.

Kulcsfontosságú védések igazolták a menedzsert, ezúttal csak egyetlen káprázatos gólt láttunk, azt a másik kapunál Neil Webb zseniális passzából Lee Martin szerezte.

A mai napig tartja magát a mondás, hogy ekkor menekült meg Ferguson hivatala és egyben a United jövője, bár a skót edzőlegenda önéletrajza szerint a klubvezetés biztosította már korábban a bizalmáról, megértve a szezon nehézségeit.

Robson és Hughes

Innentől kezdve az út egyenesen vezetett tovább felfelé, de nem mindig meredeken. Egy-egy nagyobb ugrás után újra meg újra éveken át tartó türelemre volt szükség, mire a MU Bobby Charltonék magaslataiba megérkezett.

1991 kiugróan látványosra sikerült, innen Magyarországról nézve is, hiszen az angol csapatok végre megint megjelenhettek az európai porondon. És Sir Alex társulatának köszönhetően KEK-győzelemmel ünnepelték a nagy visszatérést, a döntőben a Johan Cruyff-féle, fénykorába lépő Barcelonát legyőzve. Robson és Hughes ezúttal is a hátukon vitték a vörös ördögöket, az angol középpályás mindkét találatot zseniálisan készítette elő, a walesi csatár második gólja pedig az európai kupatörténelem egyik legbravúrosabb mozdulatával született.

Minden elnyeri az értelmét

Nem volt megállás, innentől kezdve egy évtizeden át minden szezon hozott legalább egy trófeát, de gyakran kettőt-hármat is. A Premier Leauge-ben arany- és ezüstesőben fürdött a társaság, a nemzetközi kupasorozatokban viszont sokáig nem tudott szinten lépni, még olyan egyéniségekkel sem, mint Eric Cantona. Fél évtizeden át rendre kiesett a United az aktuális európai sorozat (KEK, UEFA-kupa, BL) első vagy második fordulójában, csoportkörében, de még ezekben a nagyon hosszúnak tűnő években is volt elég türelem Manchesterben. A kilencvenes évek vége pedig meghozta a mindent elsöprő sikert,

A világraszóló triplázás (bajnokság, angol kupa, BL) legnagyobb meccsére, a Bayern elleni BL-döntőre százéves koráig emlékszik majd mindenki, aki látta, de a meccs előtt néhány nappal játszott FA-kupa-döntővel is óriási élményt adott a drukkereknek az összekovácsolt United. A játék és a gólok mellett a találatok ünneplésének módja mindent elmesélt arról, amit Ferguson a háttérben alkotott. Mindenekelőtt az első, önmagában is fenséges találat utáni pillanatok beszélnek magukért (2:55-től).

A skót menedzser korai, nyolcvanas évekbeli – kifejezetten sikertelen – manchesteri éveinek munkája minden kétséget kizárólag elnyerte az értelmét. Ennek elemei:

Első menedzseri évében, 1986-ban látta már Ryan Giggset, aki ekkor még – tizenhárom évesen – a Cityhez tartozott, de a következő évtől huszonhét éven át futballozott a Unitedben – szinte végig Sir Alex irányítása alatt. Ferguson folyamatosan törekedett arra, hogy ifjú talentumoknak lehetőséget adjon, hitt az elképzelésében, hitt bennük és hitt abban, hogy győzni lehet velük. Egyszerre épített arculatot, csapatot, közösséget, klubot és klubkultúrát.

(Minderről a Harvard Business School a menedzserrel együttműködve készített tanulmányt a visszavonulásakor, amely angolul és magyarul is elolvasható.)

Kiemelt kép:  Shaun Botterill/Getty Images