„Idegennek látom magam” – Henrik Larsson identitásról, hazáról

Nyert Bajnokok Ligáját, angol, spanyol és skót bajnokságot. Az 1994-es világbajnokságon bronzérmet szerzett a svéd labdarúgó-válogatottal, amelynek mezében 106 mérkőzésen 37 gólig jutott. Mégis, ahogy Henrik Larsson ott áll gyerekkora színhelyén, Närlundában, Helsingborg zöld és idilli külvárosában, egy magasodó panelházakkal teli környéken, arról beszél a Guardiannek, hogy idegennek látja magát. (Närlunda 2021-ben azzal került be a hírekbe, hogy az egyik aluljáróban lelőttek egy embert.) Kettős érzései vannak: elkötelezett a hazája iránt, de bizonytalan az identitásában. Ez a kettősség a jellemében is megfigyelhető, egyszerre nyugodt, magabiztos, sebezhető, szókimondó, udvarias és szűkszavú.

„Idegennek látom magam. Hogy őszinte legyek, nem tudom, mi vagyok. Azt tudom, hogy 106 válogatottságom van Svédország színeiben. Tudom, hogy svéd vagyok. De sosem éreztem magam száz százalékban svédnek. Tiszteletben kell tartanom apám (ő a Zöld-foki szigetekről származik – a szerk.) örökségét, talán ezért van ez. De nem hiszem, hogy svédnek éreztem magam, amíg nem értem el sikereket a pályán. Amikor semmi vagy, nem számítasz. Amikor valaki vagy, akkor része vagy ennek a társadalomnak. És akkor az emberek elfelejtik, honnan jöttél, melyik fajhoz tartozol”

– mondja Larsson.

A másság érzete annak ellenére megmaradt benne, hogy Helsingborg városának vezetése 2011 júliusában szobrot emelt a tengerparton, hogy ünnepelje a leghíresebb emberét, azaz őt.

„Külföldiek éltek itt, Jugoszláviából, Görögországból, Finnországból érkeztek. De itt, ezen a lakótelepen én voltam az egyetlen sötétebb bőrű. Volt itt néhány verekedésem. Ha az n betűs szóval vagy valami mással illettek, megütöttem őket. Azt hiszem, ezt a mentalitást otthonról hoztam. Ki kellett állnom magamért. Mert két lehetőséged van: vagy lefekszel és sírsz, vagy továbblépsz. A második lehetőséget választottam”

– emlékszik vissza gyerekkorára a korábbi kiváló csatár.

A „királyok királya”

Pályafutása során a világ legnevesebb klubjaiban (Barcelona, Manchester United) futballozott, ezek közül a Celticnél töltött évek határozták meg leginkább pályafutását: Larsson a „királyok királyaként” lelt otthonra Skóciában. Egyesek a klub legnagyobb játékosának tartják, akiről dalt is írtak.

A Glasgow-ban töltött hét szezon (1997-2004) során 315 mérkőzésen 242 gólt szerzett – ebből 35 gólt 58 európai kupamérkőzésen. A 2001-es évben 35 góljának köszönhetően elnyerte az európai futballszezon legeredményesebb játékosának járó díjat.

„Azok a játékosok, akiket Martin O'Neill hozott, Chris Sutton, Alan Thompson és John Hartson, segítettek abban, hogy azzá a játékossá váljak, aki végül lettem. Kiváló csapat voltunk. Kivertük a Blackburnt és a Liverpoolt is az UEFA-kupa 2002-2003-as kiírásában a döntőig vezető úton, 16 vagy 17 válogatott játékossal a csapatban. Az egy erősebb Celtic volt, mint, ami most van”

– mondja Larsson.

Sokáig nem értette a rivalizálást a két glasgow-i csapat, a Celtic és a Rangers között.

A 2003. május 21-én az FC Porto ellen lejátszott, a hosszabbításban 3–2-re elveszített UEFA-kupa-döntő jelentette Larsson számára a távozási folyamat kezdetét. A finálé volt élete egyik legjobb mérkőzése: kétszer is egyenlített a José Mourinho irányította Porto ellen, amely egyébként a következő szezonban megnyerte a Bajnokok Ligáját.

„Még mindig nem tettem túl magam rajta. Bárcsak többet tettem volna, mert tudom, milyen sokat jelentett az a kupadöntő a Celtic-szurkolóknak. Több mint 50 ezren voltak ott Sevillában"

– emlékszik vissza Larsson.

Az akkor 32 éves csatár nem sokkal a finálé után tájékoztatta a klubját, hogy a 2003-2004-es szezont követően távozik. A teltházas Celtic Park gyepén megélt könnyes búcsú és az utolsó interjúja a csüggedt O’Neill mellett legendássá vált.

„Nem gyakran mutatom ki, de érzelmes ember vagyok. Hét évet töltöttem a Celticnél, és ha könnyek nélkül távoztam volna, akkor valami baj lett volna. Nem terveztem, hogy sírni fogok, de a szívem ezt súgta. Alapvetően nem mutattam ki az érzelmeimet, úgyhogy azt hiszem, az emberek kicsit megdöbbentek”

– mesélt a búcsújáról.

„Nem hiszem, hogy várni fognak”

Miután „Henke” Larsson bejelentette, hogy elhagyja a Celticet, körülbelül 30 ajánlatot kapott – a topbajnokságokban szereplő csapatok mellett az Egyesült Arab Emírségekből is. Miközben a játékos a 2004-es Európa-bajnokságon vett részt Svédországgal, a Barcelona kereste.

„A feleségem, Magdalena hívott, hogy a Barcelona érdeklődik irántam. A 2004-es Eb-n voltam, így azt mondtam, a Barcelonának várnia kell. A feleségem nevetett és azt mondta, szerinte nem fognak várni. Szóval a feleségem az ügynökömmel Spanyolországba ment tárgyalni”

– emlékezett vissza Larsson arra, hogyan is igazolt a Barcelonához.

Nemcsak az éghajlat, a klíma és a futballkultúra változott, hanem az is, hogy már nem Larsson volt a főszereplő. Olyan játékosok érkeztek akkoriban a katalán klubhoz, mint Ronaldinho, Deco, Ludovic Giuly és Samuel Eto’o. A svéd játékost a góljai és a munkabírása miatt szerették, a 2006-os Bajnokok Ligája-döntőben pedig két gólpasszal segítette csapatát győzelemhez az Arsenal ellen. A vesztes csapat játékosa, Thierry Henry a mérkőzés utáni interjúban nem hagyott kétséget afelől, hogy a találkozón ki jelentette a különbséget a két csapat között.

„Ha arról beszélünk, hogy ki jelentette a különbséget, ott van Henrik Larsson a két gólpasszával. Sem Ronaldinhót, sem Eto’ót nem láttam.”

A 2006-os világbajnokság után, 34 évesen még mindig a csúcson volt, de nem egy újabb topcsapatot választott, hanem visszatért Helsingborgba, bár pályafutása tartogatott még egy csavart: a vendégjátékot a Manchester Unitednél. Mindössze három hónapig élvezte az Old Trafford, a klub és Sir Alex Fergusont vendégszeretetét, és mindkét fél nagy hatással volt a másikra.

„Amikor csatlakoztam a Manchester United együtteséhez, a bátyám, Kim keresztelőt tartott az egyik fiának. Megkérdeztem Sir Alexet, hogy elmehetek-e az eseményre? A mester rendelt egy magánrepülőt, hogy a meccs után hazamehessek. Csak tíz hétig voltam ott, de megtiszteltetés volt képviselni a United színeit.”

Nem sokkal később kipróbálta magát gyerekkora másik kedvenc sportágában, a floorballban is a legmagasabb szinten, a 2008-2009-es szezonban összesen kilenc mérkőzésen volt a pályán ütővel a kezében.

Nagyon belefáradtam a játékba

Miután befejezte a labdarúgó-pályafutását, feltett szándéka volt, hogy az edzői pályára lép. Dolgozott a Landskrona BoIS-nál (svéd másodosztályú csapat, itt dolgozik jelenleg vezető játékos-megfigyelőként Millinkhoffer György), a Helsingborgnál, illetve segítette Ronald Koemant a Barcelonánál, de mint mondta, „kiszeretett” a labdarúgásból.

„Nagyon belefáradtam a játékba. Ezt éreztem, amikor edzőként dolgoztam Barcelonában, de úgy voltam vele, még egyszer meg akarok erről bizonyosodni. Az elvárások nagyon magasak. Szörnyű volt, ahogy Koemant, ahogy minket kirúgtak. Belefáradtam a játékba, mert most, a korábbiakhoz képest már sokkal inkább a pénzről szól. Tudom, hogy jó pénzt kerestem a pályafutásomból. Nem is lehet engem egy gyári munkáshoz hasonlítani. De engem, mint profi játékost, soha nem érdekelt a pénz. A futballról szólt az egész, a játék szeretetéről”.

Az újdonsült nagypapa így a futballtól eltávolodott, jelenleg a saját ruhakollekciójával és a golfozással tölti az idejét. De valószínűleg mindig is kettős érzései lesznek. És lehet, hogy mindig lesz hol laknia, de sehol sem lesz igazán otthon.

Kiemelt kép: Emma Larsson / The Observer