Kedvencek összecsapása – szurkolói szemmel

Az UEFA és a CONMEBOL megállapodott abban, hogy mivel a következő időszakban a tervek szerint azonos években rendezik az európai és a dél-amerikai kontinenstornát, hogy utána a győztesek összecsapnak a „Bajnokok Kupája” elnevezésű eseményen. A próbálkozás egy korábbi kezdeményezés leporolása, hiszen annak idején két alkalommal már megmérkőztek egymással a kontinensbajnokok. Az Artemio Franchi-kupáért vívott mérkőzésen 1985-ben Franciaország legyőzte Uruguayt, 1993-ban pedig Dél-Amerika bajnoka örülhetett, miután Argentína tizenegyesekkel felülmúlta Dániát. Az elmúlt évi Európa-bajnokságon diadalmaskodó Olaszország és a 2021-es Copa Américát megnyerő Argentína június elsején, szerda este találkozik a londoni Wembley-ben.

A két válogatott eddig 16 mérkőzést játszott egymással, hat olasz siker mellett öt-öt argentin győzelmet és döntetlent jegyezhettünk fel. Világbajnokságon eddig ötször találkoztak, miután az 1974-es vb-től kezdve zsinórban öt tornán át minden egyes alkalommal összefutottak. A gauchók sosem nyertek az Azzurri ellen tétmérkőzést rendes játékidőben, de talán éppen a legjobbkor diadalmaskodtak, ugyanis az 1990-es olaszországi vb elődöntőjében 1-1után tizenegyesekkel győzték le a házigazdát. Azóta három barátságos találkozót játszottak, és mindhárom Argentína sikerével zárult.

A tavalyi évzáró körkérdéseknél említést tettem róla, hogy számomra valóságos örömünnepet jelentett, hogy egyazon évben (sőt, ugyanazon a hétvégén!) mindkét gyermekkorom óta favorizált válogatott megnyerte a maga kontinensbajnokságát. Alighanem ez egy olyan szurkolói élmény, melyet nem lehet fokozni és nem túl gyakran kerülhet rá sor egy ember életében – ha nem váltogatja a csapatait világversenyenként.

A két résztvevő ünneplése (Fotó: Twitter / Sporting News)

Annak idején az 1996-os Eb-n és az azt követő évben megrendezésre kerülő Copa Américán ismerkedtem meg a sportággal, az 1998-as vb-n pedig kilencévesen már határozottan szurkoltam mindkét válogatottnak. Rajongásom alapja leginkább az lehetett, hogy a Serie A az 1990-es évek második felében a virágkorát élte és számtalan argentin klasszis erősítette az olasz bajnokság csapatait. Bizonyára sokan úgy vagyunk vele, hogy azoknak szurkolunk egész életünkben vagy legalábbis egy hosszabb szakaszban, akik elsőre szimpatikusak voltak. A gyermeki agy nem tudatos elemzésekre építve választ kedvencet, hanem egyszerűen csak őszinte szimpátia alapján, amely minden észérvnél erősebb.

Kétségkívül nagy hatással volt rám a Fiorentina és az AS Roma színeiben alkotó Gabriel Batistuta, de további nagyszerű argentin labdarúgók töltöttek sikeres éveket az olasz ligában, mint például Abel Balbo, Hernán Crespo, José Chamot vagy Ariel Ortega. Nem is beszélve az olyan csapatokról, mint az Inter vagy a Lazio, amelyek az ezredforduló idején számtalan argentint foglalkoztattak: Javier Zanetti a Nerazzurri klublegendája lett, Diego Simeone, Juan Sebastián Verón, Nestor Sensini vagy Matías Almeyda letette a névjegyét. Gyakorlatilag ez azóta sem változott, hiszen évről évre számtalan argentin légiós rúgja a bőrt Itáliában, legfeljebb már a bajnokság nem világverő. A 2000-es években – a teljesség igénye nélkül – Esteban Cambiasso, Gonzalo Higuaín, Carlos Tévez, Mauro Icardi vagy Diego Milito is képes volt maradandót alkotni argentinként olasz földön. Napjainkban leginkább Lautaro Martínez vagy Paulo Dybala hivatott továbbvinni a nagy elődök örökségét.

Természetesen minden egykor Olaszországban légióskodó argentin etalonja Diego Maradona. Jómagam már később, játékos pályafutása után ismertem meg egyéniségét. Az 1986-os világbajnok klasszis neve összefonódott a Napolival, melyet 1984-től 1991-ig szolgált. Az iránta táplált elképesztő rajongással évtizedekkel később is szembesültem nápolyi látogatásaim alkalmával, hiszen még életében legenda lett: az utcákon, a bárokban, épületekben mindenhol az ő képeivel, mezeivel, festményeivel, s különböző ereklyéivel találkozhatunk a dél-olasz városban. Maradona személye vallás Nápolyban. Így lehet bálványként imádni egy argentint Olaszországban. Biztos vagyok benne, hogy ő ugyancsak tovább mélyítette az országok közti kapcsolatot, szimpátiát.

Maradona életében és halála után is Nápoly szerves része. (Fotó: Daily Sabah)

A labdarúgáson túl a társadalmi szinten is szoros a kapcsolat a két ország közt. A XX. század elején, majd a két világháború utáni években számtalan olasz család vándorolt ki Argentínába, így a futballisták közt is rendre találkozhattunk olyanokkal, akik már kint születtek és olasz felmenőkkel bírnak. Sőt, az Argentína legnépszerűbb klubcsapatának tartott Boca Juniorst olaszok alapították, az egyesület máig használatos „genovaiak” (Xeneize) beceneve is ebből ered.

Ahogy említettem fentebb, világbajnokságon ötször találkozott egymással a két válogatott, de személyesen egyiket sem láthattam, így a mostani lesz az első alkalom, hogy megélhetem, hogy a két kedvenc nemzeti csapatom tétmeccsen összeméri tudását– még ha nem is igazi tétmeccsről van szó. A kizárólag érzelmekre alapuló egykori választásom utólag abszolút praktikus döntésnek tűnik, hiszen két külön kontinensviadalon küzdenek, és vb-n sem találkoztak még egymással az én „időszámításomban”. Azért egyszer egy olasz–argentin vb-döntőre kíváncsi lennék, nem is tudnék választani, hogy melyik csapatnak szurkolnék, de ez a kérdés egyelőre még csak elméleti síkon létezik, s legkorábban 2026-ban válhatna aktuálissá.

Az argentin válogatott csaknem három éve, 31 mérkőzés óta veretlen, míg az olaszok a közelmúltban ugyan világrekordot állítottak fel a 37 találkozón át tartó legyőzhetetlen szériájukkal és megnyerték a tavalyi Európa-bajnokságot, a 2018-as után a 2022-es világbajnokságra sem jutottak ki. Mondhatni, hogy ellentétes előjelekkel várják a felek a mérkőzést: az argentinoknál ez egy fontos állomás a vb-felkészülés során, míg az Azzurri Giorgio Chiellini elbúcsúztatása mellett leginkább a sikertelen vb-pótselejtező után való feltámadás reményében lép pályára, amire ez a trófea nyilván nem jelenthet gyógyírt, a semminél mégis több lenne. Ebből a szempontból az olaszokat valamilyen szinten jobban motiválhatja majd a londoni mérkőzés, de az argentinoknak is kiváló alkalom, hogy végre európai ellenféllel játszanak, mert nem sűrűn adódik rá lehetőségük.

És hogy a szerdai mérkőzésen melyiküknek szurkolok? Igazából mindkettőnek, vagy egyiknek sem jobban a másiknál. Legfeljebb észszerű okokat tudnék keresni. Egyrészt az olaszoknak nagyobb szükségük lenne a „vigasz” miatt erre a trófeára. Másfelől pedig nem szeretném, hogy az argentinok a hosszú széria terhével menjenek a katari világbajnokságra, ha pedig már valakitől ki kell kapniuk, azok legyenek az olaszok.

Kíváncsian várom, hogy milyen élmény lesz egymás ellen látni a két kedvenc válogatottamat, és bízom benne, hogy egyfajta bemelegítés lehet számomra is, hogy milyen lenne, ha egyszer egy jóval nagyobb téttel bíró összecsapáson találkoznának.

A szerző a Futballtangó nevű blog szerkesztője, további érdekességek, aktualitások az argentin és a dél-amerikai labdarúgás világából:

https://futballtango.blog.hu/

Kiemelt kép: UEFA