Kell-e bocsánatot kérnie valakinek a világbajnokságért?

A szavak – nem mondunk újat – ölni és gyógyítani tudnak. Az emberek pedig kiéheztek az őszinte, szerény mondatokra egy olyan társadalomban, ahol a csapból is gőg és felsőbbrendűség folyik, ahol senki nem hibázik és mindenről más tehet – így aztán nincs is miért bocsánatot kérni. 

A közvéleményt alaposan megosztó, hol felemelő, hol mélybe taszító férfi kézilabda-világbajnokság utáni magyar játékosnyilatkozatok legalább olyan tanulságosak, mint maga a vb, amely négy nagy különbségű (köztük egy kiütéses) vereséget hozott, de a cél teljesült. 

Eredetileg valószínűleg PR-interjúnak kellett volna készülnie A MOL Csapat oldalán Bánhidi Bencével, de Bence nem az a személyiség, aki szebbre festi a valóságot, így a szerzővel együttműködve valami sokkal értékesebb született.  

„Máthé Dominik biztosan sokat tudott volna segíteni nekünk, ahogy Juhász Ádám is, de nem foghatunk semmit a sérülésekre. A válogatott egy csapat, aki ott van a keretben, az a legjobb, és úgy is kell teljesítenie” – mondja a klasszis beálló, hozzátéve: – Voltak meccsek, ahol jól láthatóan kijöttek a hibáink. És akadt egy olyan is, amilyet még soha nem éltem át.”

A válogatott frontembere kérdésre válaszolva elismeri, a mindenki által várt negyeddöntőn, amelyen a beharangozott cél a győzelem volt, menet közben feladták. 

„Én is próbálok azóta magyarázatot találni a mérkőzésre, mert egy negyeddöntőre nem lehet úgy kimenni, ahogy mi tettük. És idegen is tőlünk, mert rossz meccseink voltak máskor is, de fel egyet sem adtunk közülük. A dánok ellen viszont még az első tíz percben járt csak a meccs, amikor én is azt éreztem, itt nekünk ma szemernyi esélyünk sincs.”

A 40–23-as skandináv győzelmet hozó mérkőzés szimbolikus jeleneteként az első félidőben, amikor elvileg még egy szoros végeredmény is benne lehetett volt a pakliban, az ellenfél kettős emberhátrányból is simán gólt lőtt. A demoralizáló találatot a legközelebbről átélő Ancsin Gábor lehajtott feje mindent elmondott a két kézilabda-kultúra és a két együttes között kialakuló szakadékról. 

A sportpszichológusoktól tudjuk, az akarat elfáradhat, itt pontosan ez történhetett. Miután a lábakban, a védekezésben megmutatkoztak a hetvenes évek szintjén lévő magyar képzés hiányosságai, és a meccsre kitűzött cél és a realitás között elképesztő különbség mutatkozott, elfogyott a lelkierő. Ilyen van, ez a sporthoz hozzá tartozik, és minden irónia nélkül mondjuk: elismerésre méltó, hogy a másik oldalon a világ talán legerősebb kapusduójával szemben 23 gólt összehozott a magyar támadószekció. Ennyivel akár meccset is lehet nyerni, Spanyolországnak sem futotta többre a háromgólos dán sikert hozó elődöntőben. 

„...a meccs elején elhibáztunk néhány ziccert, és ettől úgy összeomlottunk, hogy onnan már nem is tudtuk újra felrázni magunkat. Amikor először közé tettek 5-6 gólt, teljesen szétestünk, és tudtam, vagyis tudta mindenki, hogy végünk van” – folytatja Bánhidi Bence.

A magyar férfi kézilabda-válogatott az újra meg újra összehozott hihetetlen bravúrok mellett pontosan az emberi megnyilvánulásainak köszönhetően annyira szerethető. Így volt ez már Fazekas Nándor, Iváncsik Gergő, Császár Gábor idejében, az elődöntőt hozó athéni, majd londoni olimpián, és így van ez most is. Lékai Mátéval együtt mind meghaltunk, amikor a dánok lemészároltak minket, de mindjárt meg is bocsáthattuk, amikor a virtuóz irányító a kamera elé állt: 

„Borzalmas volt, egyáltalán nem erre készültünk. Szerettünk volna sokkal jobb teljesítmény nyújtani. Nagyon gyengék voltunk védekezésben és támadásban is. Legyünk őszinték: egyszerűen lemostak minket a pályáról. Megbeszéltük, hogy kemények leszünk, védekezésben összezárunk. Ehhez képest láttuk, mi történt.” 

Láttuk azt is, a magyar válogatott négy győzelemmel önmagának harcolta ki a nyolc közé kerülést, két drámai végjátékot vívott meg közben sikerrel, Izland ellen önmagát múlta felül, a középdöntőben élni tudott a körülmények adta lehetőséggel. Mert – és ezt sem szabad szépíteni – nem egy, hanem négy tőlünk független meccsnek is úgy kellett alakulnia, ahogy nekünk végül kedvezőnek bizonyult. Mint később kiderült, ha Izland nem veri meg a csoportban Portugáliát, végünk lett volna. Ha Brazília nem rabol pontot Portugáliától a középdöntőben, végünk. Ha Svédország nem győzi le Izlandot, szintén nincs magyar negyeddöntő, és mindezek után még arra is szükség volt, hogy a svédek – óriási sportemberekként – immár csoportgyőztesként megverjék a portugálokat. 

Mindezek után jelentős túlzásnak érezzük sokan, amikor Chema Rodríguez szövetségi kapitány 10-ből 9-esre értékeli a vb-n a magyar összteljesítményt, hivatkozva arra, hogy eljutottunk az olimpiai selejtezőre. Nem mi vártuk el a válogatottól, hogy verje meg a világbajnoki címvédő Dániát; a csapattól és a csapatvezetéstől érkező nyilatkozatok korbácsolták fel az egekig az elvárásokat.

A tornán többször is kiemelkedően játszó Bodó Richárd valamennyit árnyal a kapitányi véleményen, amikor arra a kérdésre, hányast adna a válogatottnak, úgy felel a sportnapilapban: 

„Nyolcast, nyolc és felest. Nyilván a vereségek kicsit lehúzták a pontszámot, viszont sikerült elérni az olimpiai selejtezőt annak ellenére, hogy reálisan nézve a tizenkettedik hely környékén vagyunk.”

Az utolsó tagmondat helyes önértékelésre vall az alapvetően készségesen és értelmesen nyilatkozó átlövőtől, és ha a fenti négy, tőlünk független meccs nem úgy alakult volna, ahogyan, a tizenkettedik hely körül kötünk ki. 

Az interjú azonban tartalmaz egy ennél is fontosabb, felkapott részt, amelyből többek között kiderül, a válogatott tagjai elkövetik azt a brutális hibát, hogy a vb alatt kommenteket olvasnak. (Ha csak a vb után tették, mi kérünk elnézést.) Mint Bodó Richárd mondja:

„Én nem olvasok hozzászólásokat, a csapattársaim közül viszont többen igen. Szomorú vagyok, mert magyaráznunk kell a bizonyítványunkat, ráadásul a legtöbben mintha azt várták volna tőlünk, hogy nyerjük meg a vébét. Úgy érzem, semmiért sem kell bocsánatot kérnünk.” 

Bodó Ricsi, ha tudta volna, milyen hatást kelt az utolsó mondat, aligha mondja ki. A média a természetéből adódóan kiragadja, címlapra teszi az ilyen gondolatokat, hiszen olvasókat vonz vele. Nem is tehet másképp, a sport világában a megannyi semmitmondó szöveg között kellenek az erős mondatok a főszereplőktől. Ennyiben ismét elismerés jár a válogatottnak, de… 

Habzó szájjal vért kívánó elvakult „drukkerektől” valóban nem kell bocsánatot kérni. Sőt senkitől sem kell, nem is szokás errefelé. De lehet. Nem a népharag miatt, hanem azért, mert három-négy meccs óriási csalódást jelentett emberek tízezreinek, a dánok elleni borzalom pedig az önbecsülésében bántotta meg mindazokat, akik szorítottak, imádkoztak a magyar győzelemért. 



Kiemelt kép: Kovács Tamás/MTI/MTVA