Két nagy, jelentős hazai torna vár rájuk, így megnéztük, milyen elemekből épül fel az Egyesült Államok játéka?

Az Egyesült Államok az idei, hazai rendezésű Copa Américán Bolíviával, Panamával és Uruguayjal került egy csoportba. A kvartett egyértelmű esélyese a Marcelo Bielsa által vezetett Uruguay, a második helyért viszont nagy csata várható az Egyesült Államok és Panama között. Tavaly az Arany-kupa elődöntőjében a közép-amerikai ország diadalmaskodott tizenegyesekkel, így van miért revansot vennie Berhalter csapatának. A Team USA az előző hazai rendezésű Copán, 2016-ban a negyedik helyen zárt, így a jelenlegi célok is alighanem túlmutatnak a csoportból való továbbjutáson.

Kikből épül fel az amerikai válogatott?

Berhalternek az idei Copára benevezett keretéből 15 futballista játszik az öt topliga valamelyikében, közülük hatan Premier League-labdarúgók. Tizenkét olyan játékos kapott meghívót, aki a Bundesligában futballozik (3 fő) vagy futballozott már ott valaha (9). Az angol és német hatás tehát behálózza az Egyesült Államok labdarúgását. Mindkét európai ország bajnokságában többnyire gyorsan, lendületesen, és ennek érdekében direkten játszanak. A sok párharc és a gyors tempó fizikálisan erős labdarúgókat követel mindkét ligában. A szövetségi kapitány számára a játék alapját az Angliában és Németországban szereplő légiósok határozzák meg, és Berhalter alkalmazkodik ehhez, egy direkt módon, tempósan játszó csapatot küld rendszeresen a pályára.

A védekezés, mindennek az alapja

Az Egyesült Államok kifejezetten szeret kontrázni. A céljuk az, hogy magasan labdát szerezzenek, majd gyorsan támadást vezessenek, kihasználva az ellenfél sebezhetőségét az átmenetek során. A letámadási formációjuk képes hatékonyan alkalmazkodni az ellenfélhez, ám jellemzően 4–3–3-as vagy 4–2–3–1-es presszing-szisztémát választanak. A kulcs a három középen védekező játékos szerepe. Ők mindig szorosan embert fognak, ezzel folyton magas nyomásszinten tartják az ellenfél középpályásait. Az elöl védekező játékosok indítják a letámadást, befelé terelik az ellenfelet, kizárják a szélső védők megjátszását. Arra kényszerítik a labdást, hogy középre passzoljon. Középen az emberfogás miatt pedig a nyomás alatt lévő középpályások könnyen hibáznak. A kontrák kialakítása szempontjából pedig a pálya centrumában megszerzett labdák a leginkább kedvezőek.

(A kép forrása: CONCACAF Youtube)

A védekezés során az ellenfél erősségeihez is képesek alkalmazkodni. A velük egy szinten lévő vagy gyengébb csapatok ellen előszeretettel alkalmaznak magas presszinget, ám az erősebb riválisokkal szemben már megfontoltabbak. A Brazília elleni utolsó felkészülési mérkőzésen és helyenként az azt megelőző, Kolumbia elleni találkozón már nem támadtak le első szándékból, sőt többnyire a terelő mozgásokkal is felhagytak. (A Brazília elleni találkozóról írt részletes elemzésünk ide kattintva érhető el.) A középmagasan meghúzott védelmi vonal esetén nem helyeznek jelentős nyomást az ellenfél labdás játékosaira, hanem szűk alakzatban őrzik a pálya tengelyét. És e miatt a legtöbb esetben középen szereznek labdát, mivel a centrumba bejátszott labdákat többen képesek egyszerre lefülelni.

(A kép forrása: CONCACAF Youtube)

Megvan a labda, ám hogyan tovább?

Az Egyesült Államok kifejezetten hatékonyan képes ellentámadásokat kialakítani. A sikeres labdaszerzést követően a három támadó egyből megindul az ellenfél rendezetlen védelme mögé. A pálya közepén labdát szerző társ dinamikusan előretör, majd az egyik beinduló társnak passzol. A kontrát igyekeznek gyorsan lövéssel lezárni.

Berhalter csapata nem csak a hatékony letámadást követően képes lehetőségeket kialakítani, hanem az Egyesült Államok válogatottjának van saját labdás játékrendszere és játékelgondolása. Jellemzően 4–3–3-ban építkeznek. Már alapból a két szélső védő (Joseph Scally és Antonee Robinson) a vonal mellett helyezkedik, míg a nyolcasok (Giovanni Reyna és Weston McKennie) magas pozíciót vesznek fel a két félterületben, nem messze a centertől. Igyekeznek minél jobban kihasználni a pálya szélességét és mélységét, de mégis abba a hibába esnek, hogy a pálya középső részét elhanyagolják. Csak a hatos, Yunus Musah marad hátul a védők előtt, emiatt megszűnik az összeköttetés az elöl helyezkedők és a hátul labdát birtokló játékosok között. Egy agresszívan letámadó csapat ellen, mint Brazília, ez jelentős problémákat eredményezhet Berhalter és a csapat számára.

(A kép forrása: TNT)

Természetesen nem minden csapat tudja vagy akarja letámadni az Egyesült Államokat. Egy kevésbé agresszív csapattal szemben már nem hátrány a középpálya kiürítése, hiszen a belső védőknek ebben az esetben nem szükséges a labdát azonnal megjátszaniuk. Ezekben az esetekben a széleken történnek meg rendszeresen a forgások a szélső védő, szélső és az adott oldali nyolcas (Robinson, McKennie, Pulisic) bevonásával. A magasan helyezkedő nyolcas visszalép a hatos vagy a belső védők mellé, közben a szélső behúzódik a félterületbe. Ezáltal lehetőség nyílik a szélső védő számára fellépni a vonal mellett. Jellemzően ilyen kombinációkkal tudja kihozni a labdát a Team USA.

(A kép forrása: CONCACAF Youtube)

Az előbb vázolt rotációs mozgásra építve alakul ki a támadójáték. Mindkét szélső védő fellép a vonal melett, a szélsők behúzódnak a félterületbe, viszont a két nyolcas is elöl marad. A sok magasan helyezkedő játékos a direkt futballt szolgálja, hiszen az Egyesült Államok előszeretettel játszik hosszú labdákkal, mélységi indításokkal. Egyszerre hét játékos is magasan helyezkedik, az ellenfél védőinek így jelentős gondot okoz a támadók elosztása. Berhalter csapata ezt próbálja kihasználni. A támadó játékosok manipuláló mozgása (helycserék; visszalépések és beindulások) zavart okoz az ellenfél védelmében.

(A kép forrása: CONCACAF Youtube)

Az ellenfelek célja, hogy megelőzzék az ebből adódó védelmi zavarokat, ezért mélyen, szoros sorokkal védekeznek. Megpróbálják lezárni a területeket az Egyesült Államok támadói elől. (Jamaica például a két csapat márciusi CONCACAF Nemzetek Ligája-mérkőzésén az első percben szerzett gólja után egészen a 90+6. percig sikeresen alkalmazta ezt az elgondolást.)

Ha így alakul az ellenfél védekezése, akkor az amerikai válasz az szokott lenni, hogy az egyik, alaphelyzetben a támadóharmadban helyezkedő játékosuk visszamozog a saját belső védőik vonaláig, majd felveszi a labdát. Ennek a célja, hogy fellazítsák az ellenfél védelmét, hiszen a visszalépő támadót az esetek döntő többségében követi majd egy ellenfél, ezzel pedig meg tud bomlani az egységes, mély védekezés. A vonalak között megnő a terület, ezáltal a pálya adott zónájában újra elindulhatnak a manipuláló mozgások, ezt követően pedig lehetőség nyílik újra kiugratni egy-egy jó helyzetbe kerülő társakat.

Az teljesen változó, hogy melyik amerikai mozog vissza. Jamaica ellen például folyton más játékos vette fel a labdát a belső védőktől. A jobb oldalon a jobbszélső, Timothy Weah és a jobb oldali nyolcas, Malik Tillman lépegetett vissza, míg a bal oldalon az ottani nyolcas, McKennie kérte el rendszeresen mélyebben a labdát. Ezzel ellentétben Mexikó ellen már rendszeresen Reyna lett az ideiglenes harmadik belső védő, függetlenül a támadás irányától.

(A kép forrása: CONCACAF Youtube)

Miért fontos a plusz egy ember az építkezés során?

Egy visszalépő társ bevonásával sokkal biztonságosabb építkezni, mint csupán a két belső védővel. Egy közép-magasról indított presszing során könnyen meg lehet szerezni a 2–1-ben építkező csapattól a labdát. A hátvédek (Chris Richard és Tim Ream) könnyen zavarba hozhatók, hiszen nem tudják oldalra megjátszani a labdát, mivel a saját szélső védőik magasan helyezkednek, e közben pedig szemből agresszívan támadják őket. Egy esetleges elveszített labda után pedig tárva-nyitva az út a kapu irányába az ellenfelek számára, hiszen az egyetlen hatoson kívül senki sem tudja lelassítani a kontrákat. A Kolumbia elleni 5–1-es vereség teljes mértékben ebből adódott. Berhalter nem rendelt vissza egy játékost sem a belső védők mellé, ezáltal a hirtelen megindított kolumbiai letámadás szinte mindig sikeres volt, mivel a belső védők rendszeresen elpasszolták a labdát. Két gólt kaptak ilyen szituációkból, és ez – kevesebb szerencsével – akár négy is lehetett volna.

Mindössze néhány alkalom volt, amikor Reyna a belső védőkig visszalépett, ezzel kialakítva a 3–1-es építkezés struktúráját. Ráadásul a mérkőzés 58. percében Weah gólját éppen egy ilyen visszamozgás eredményezte. A belső védők számára volt biztosan megjátszható társ, Reyna, és egy alkalommal, amikor ő épp üresen állt, kiváltott rá az ellenfél egyik középpályása. E miatt pedig terület nyílt az amerikaiak számára a vonalak között, amit a támadók ki is használtak.

Bontás a pálya szélén

Az Egyesült Államok direkt támadójátékának a részét képezik a szélről jövő beadások vagy bepasszok is. Amikor sem a labdaszerzéseket, sem a mélységi indításokat követően nem sikerül helyzeteket kialakítani, Berhalter a szélső kombinációkra hagyatkozik. Ugyanazok vesznek részt a szélen való kombinációkban, mint akik a labdakihozatali rotációkban (szélső, szélső védő és adott oldali nyolcas). Beindulásokkal, illetve pozíciócserékkel próbálnak az ellenfél védelme mögé kerülni, hogy végül középre játsszák a labdát a gyakran nagy létszámban (3 vagy 4, esetenként 5) érkező társaknak.

(A kép forrása: CONCACAF Youtube)

Az Egyesült Államok válogatottja összességében egy világos elképzelés mentén futballozik, ami olykor pozitív, olykor negatív eredményt hoz.

A jól működő védekezés, és azon belül a kiemelkedő letámadás igen fontos fegyver számukra. Az átmenetek levédekezése azonban jelentős fejfájást okozhat még számukra.

A Copa Américán Bolívia ellen mutatkoznak majd be, a C-csoport első mérkőzése magyar idő szerint június 24-én, hétfőn 0 órakor kezdődik.

Kiemelt fotó: Aric Becker/ISI Photos/Getty Images