Kiégtek, már nem akarnak megfelelni nekünk

A kiégés is azon témák közé tartozik, amelyekről ma már nagyon nehéz a közhelyeket elkerülve beszélni, hiszen az elmúlt néhány évben rengeteg helyen, életünk számtalan területén előkerült, s jónéhány közkedvelt megfejtés alakult ki a kérdéskörrel kapcsolatban. Beszélünk róla az iskolában, a munkahelyen, a művészek között és természetesen a sportban is. Tudjuk, hogy valamilyen módon a fáradtsággal, a lelki kiüresedéssel van kapcsolatban, de ennél konkrétabbat nehéz mondani, hiszen a témával foglalkozó szakirodalom is kiemeli, hogy egy szinte megfoghatatlan érzésről van szó. Ezért fontos, hogy először röviden ismertessük a fogalom definícióit, hogy utána árnyaltabban tudjunk közelíteni a sportban előforduló esetekhez.

Mit mondanak a szakértők?

A témáról magyar nyelven is számtalan tanulmány, könyv vagy épp podcast jelent meg az elmúlt években. Anne Helen Petersen újságíró műve specifikusan a fiatal felnőttek és a kiégés kapcsolatát vizsgálja, de bevezetőként a fogalom történeti változásait is bemutatja. A kiégést először 1974-ben azonosították pszichológiai diagnózisként. Herbert Freudenberger meghatározása szerint „a szindróma krónikus, emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés állapota, mely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek.” Petersen kiemeli, hogy a fogalmat gyakran hozzák összefüggésbe a kimerüléssel, ám míg utóbbi egy pontot jelöl, ahonnan már nem lehet tovább fokozni a terhelést, a kiégésnél ennek a pontnak a felismerése sem történik meg. És ami a sport szempontjából talán a legfontosabb, utóbbira az is jellemző, hogy a fárasztó feladat elvégzését sem követi eufória; a versenyző hiába nyeri meg az olimpiát, attitűdje nem lesz pozitívabb, legfeljebb időlegesen.

A fogalomnak később sok variációja született, ezek közül kifejezetten a sport szempontjából fontos lehet például Elliot Aronson gondolata, amelyre Füredi Júlia pszichológus – aki maga is publikált a kiégésről – hivatkozik egy beszélgetésben:

„a kiégés egy hosszantartó érzelmi stresszhelyzet, ami aztán pszichés, fizikai és mentális kimerüléshez vezet”.

Ez a meghatározás azért is fontos, mert röviden foglalja össze, hogy egy olyan jelenségről van szó, amely az élet minden területére kihat, így egy sportoló esetben a mentális fásultság mellett a fizikai teljesítőképességet is befolyásolhatja.

Mi okozza a kiégést?

A nehezen leküzdhető állapot okait is sokféleképpen határozzák meg kutatók, de az átlagosnál nagyobb stressz mindenkinél megjelenik, illetve az is, hogy az egyén valamilyen módon konfliktusba kerül addigi identitásával: vagy már nem érzi elégséges célnak, amit korábban igen, vagy önmagában azzal nem tud azonosulni, amiért eddig az egész életét feláldozta.

Ez a momentum nagyon gyakran visszaköszön a kiégéssel küzdő sportolók megszólalásaiban is. Erről beszélt például Cseh László is egy közelmúltbéli interjúban. A sport ilyen szempontból összefoglalható egy nagyon egyszerű kérdéssel: megéri-e? Megéri-e a több évtizednyi munka, hogy aztán pár perc alatt minden tovaszálljon (akár pozitív, akár negatív értelemben)? Persze ne legyenek kétségeink, a legtöbbek számára még mindig igen a válasz, de abban feltétlenül változott a közbeszéd, hogy ezeket a kérdéseket fel lehet tenni.

A témában kifejezetten sokat publikáló Henrik Gustafsson – az általános problémák elismerése mellett – egy tanulmányában kifejezetten a sportban tapasztalható kockázati tényezőket is megnevez, amelyek szintén hozzájárulhatnak a kiégéshez. Ilyen lehet például a csapatból, keretből való kikerülés veszélye (ha egy gyengébb időszak jön, a következő korosztály, az új igazolások kiszoríthatják a sportolót), illetve annak a felismerése, hogy egy topkarrier még a fejlődő rehabilitációs módszerek ellenére is rövid, véges számú lehetőség van a bizonyításra.

Milák Kristóf és Virth Balázs (Forrás: maszol.ro)

Elvárások hálójában

„Jelenleg sem fizikálisan, sem mentálisan nem vagyok azon a szinten, hogy ott legyek a világ legjobbjai között. A kielégítő választ magam is keresem, miért alakult így – annyira viszont ismerem magam, hogy pontosan érzékeljem: meg sem tudtam közelíteni teljesítőképességem száz százalékát, ami a csúcsteljesítményhez elengedhetetlen, én pedig nem szeretem beérni kevesebbel. Ez most egy nagyon mély hullámvölgy, viszont szeretném hangsúlyozni, hogy mindez nem párosul semmiféle kétségbeeséssel. Elfogadtam, és őszintén remélem, mindenki más is el tudja fogadni, hogy egy sportoló pályafutásában adódhat egy ilyen periódus” – talán nem túlzás azt állítani, hogy az egész magyar sportvilágot megrázták ezek a szavak.

Milák Kristóf nyilatkozta ezt júniusban, amikor bejelentette: nem indul a fukuokai világbajnokságon. Az egyetemes úszósport egyik legnagyobb sztárja kért időt jövője átgondolására, az pedig feltétlenül gondolkodásra ad okot, hogy közel sem példa nélküliek az ő szavai. Írtunk erről a jelenségről kézilabdában, de több futballista is fogalmazott meg hasonló gondolatokat a közelmúltban.

Érdemes mindet külön-külön elemezni, s ezen szempontok közül utóbbi a legegyértelműbb. A profi sport a technikai fejlődésnek köszönhetően rohamosan változik. A versenyek és a riválisok száma nő, egyre nehezebb tartani a lépést (ráadásul például a kelet-európai sportkultúrákra amúgy is jellemző a hatalmas mennyiségű edzésmunka, a hierarchikusabb edző–sportoló viszony).

A médiakörnyezet megint csak nem szorul különösebb magyarázatra. A sportolók ma sokkal direktebben és nagyobb mennyiségben találkoznak a különböző újságírói és szurkolói reakciókkal, amelyek egyrészt minden bizonnyal szélsőségesebbek, de legalábbis direktebbek, mint korábban, és bizony önbizalom tekintetében még mélyebbre lökhetik az egyébként is bizonytalan versenyzőt.

Az elvárásoknál minden bizonnyal egy nem is sportspecifikus ellentmondáshoz jutunk el: a kiégésről azért (is) nehéz beszélni, mert bárki küzdhet vele. Akkor is, ha egyébként minden szempontból privilegizált helyzetben van. Sok százezres, milliós fizetéssel rendelkező vállalatvezető vagy épp mindenki által ünnepelt élsportoló, és arról beszél, hogy már nem találja a motivációt? Igen, hiszen az említett szempontok teljesen függetlenek attól, hogy milyen az adott munka társadalmi megítélése. Bizonyos szempontból érthető, hogy a külvilág miért reagál szélsőségesen az ehhez hasonló nyilatkozatokra, de az biztos, hogy ezekkel a reakciókkal sokat ronthatunk a helyzeten.

„Ő nemcsak úszó, hanem ember is. Amikor érzékeltem, hogy ez lehet a vége, akkor jeleztem neki, bárhogyan is dönt, én támogatom, és amikor készen áll, én ott leszek. Most azt gondolom, többet érünk azzal, hogy lelkileg feltöltődik és szeptemberben megcélozzuk a következő évet”

– fogalmazott Virth Balázs, Milák edzője, s valószínűleg ilyen esetben nincs is más út. Bár korábban azt mondtuk, egyre több sportoló vállalja fel az ehhez hasonló problémáit, szerencsére sokan közülük vissza tudtak térni egy rövidebb pihenő vagy épp egy szemléletváltás után.

Kiemelt fotó: musz.hu