Küldetés teljesítve: Norvégia olimpiai bajnok!

A bronzmérkőzések előtt gyakori klisé, hogy csalódott együttesek találkoznak, ahol az dönt, hogy ki tudja magát az elveszített elődöntő után jobb állapotba hozni. S bár lehet, hogy bizonyos tornákon ez valóban így van, az olimpia ilyen szempontból teljesen más verseny, főleg akkor, ha két olyan együttes csap össze, amelyeknek az elmúlt ötkarikás játékokon nem jött ki a lépés. Így semmi meglepő nem volt abban, hogy Dánia és Svédország kifejezetten jó iramú, színvonalas mérkőzést játszott. Olyat, amelyen az olimpiai ciklus egésze alapján reális eredmény született. Dánia érezhetően fél lépéssel Svédország előtt áll, s mindkét csapat le van maradva valamennyivel a két nagytól.

A két skandináv válogatottnál érezhető volt azért némi rotáció, a svédeknél már az első pillanatoknál pályára került az eddig inkább a rotáció részét képező Tyra Axnér, a dánok pedig azzal a Sandra Tofttal kezdtek a kapuban, aki addig szintén ritkábban kapott lehetőséget Althera Reinhardt mellett. Végül mindkét módosítás jó döntésnek bizonyult, Axnérnek főleg az elején voltak jó megoldásai, Toft pedig az egész mérkőzésen remekül védett.

A találkozó egészen a második félidő közepéig szoros volt, de végig a dánok voltak a fölényben, és ahogy az a kézilabdában szokott lenni, az 50. perc környékén kezdett eldőlni a találkozó. Fizikálisan jobban bírták a dánok a találkozó második felét, s azt is jól ismerték fel, hogy a két hosszabbításon is túl lévő Svédország ellen lehet fizikai fölényük.

Dánia 2004 után szerzett ismét olimpiai érmet női kézilabdában, ami a korábbi aranygenerációkat ismerve szinte hihetetlenül hangzik, mégis tény, hogy Jesper Jensen megérkezéséig a dánok nem voltak ott a szűken vett világelitben. Nagy kérdés persze az is, hogy a svédeket hova soroljuk, hiszen bár szinte minden világtornán ott vannak a legjobb öt között, sorozatban bukják el az éremmeccseket. Persze az előbb említett Axnér vagy épp Nina Koppang személyében vannak tehetséges fiatalok a svéd keretben, akik a következő olimpiai ciklusban sokat léphetnek előre, ám egyelőre némi stagnálás észlelhető, még ha kétségtelenül nagyon magas szinten is történik mindez.

Amikor nincs ellenszer

Norvégia és Franciaország egymás ellen játszotta a legutóbbi két világbajnokság döntőjét, és bár mindkét fél egy-egy finálét nyert meg, nem túlzás azt állítani, hogy mindkét esetben a franciák domináltak, a 2021-es vb volt az első olyan világverseny, amelyen azt lehetett érezni, hogy a norvégok már nem feltétlenül diktálják a tempót női kézilabdában, és bár a sportágban szinte egyedülálló első soruk (Henny Reistad, Nora Mörk, Stine Oftedal) érinthetetlen, ha rotálni kell, már nem biztos, hogy ugyanolyan képességű kézilabdázók tudnak beszállni a padról. És egyébként ez nem is volt fals helyzetértékelés, épp ezért senkinek sem kell majd meglepődni, ha a norvégoknak a következő időszakban lesznek gyengébb eredményeik (ami az ő szintjükön valószínűleg továbbra is az első hat helyezés valamelyikét jelenti).

Most viszont ez a generáció megcsinálta azt, amiért jött. Egészen elképesztő koncentrációval játszották le a döntőt, gyakorlatilag esélyt sem adtak a házigazdának. Pedig az elején egyáltalán nem tűnt úgy, hogy ez egy sima mérkőzés lesz, a franciák remekül kezdtek, az első félidőben hihetetlenül magas színvonalú mérkőzést láthattunk, mindkét kapuból jött a meghatározó teljesítmény Laura Glauser és Katrine Lunde részéről, a támadójátékok is jól működtek.

A norvég védekezés azonban szépen lassan megint felőrölte az ellenfél offenzív alakzatát. Egy Mörkkel, Reistaddal és Oftedallal felálló csapatnál szokatlan a védekezésről beszélni, ettől függetlenül tény, hogy ezen a tornán ebben léptek előre igazán a skandinávok. Ezen a tornán egyetlen meccsen kaptak 28 gólt, a többinél inkább a 20 felé közelített a kapott találatok számra, Dániának egyszer 18-at, második alkalommal 21-et engedtek, ahogy a franciáknak a döntőben is. És bár Lunde valóban remekül védett, rengeteget segített neki a védekezés, amely kiszorított, rossz helyzetből elvállalt lövéseket eredményezett.

A támadójátékot tekintve abban semmi váratlan nem volt, hogy Reistad remekül lőtt, ám a klubszezont látva igazi pozitív meglepetés volt, hogy Oftedal még olyan teljesítményre képes, mint amit a döntőben, s főleg annak első részében láthattunk tőle. Hat lövésből szerzett öt gólt, szinte tökéletesen működtek az előnyszerzései, nem követett el annyi technikai hibát, mint utolsó győri időszakában. Méltó búcsú az elmúlt évtized egyik legmeghatározóbb női kézilabdázójától.

Elképesztő hangulat és látogatottság jellemezte a Lille-ben rendezett mérkőzéseket, hat találkozón is 20 000-nél több nézőt regisztráltak, összehasonlításképpen érdemes megjegyezni, hogy korábban egyetlen ilyen játéknap volt női kézilabdában, a tavalyi Final Four szombati programja.

„Sosem játszottam még ilyen hangulatban, fantasztikus élmény volt. Az aranyérem óriási dolog, de magammal viszem azt az atmoszférát is, ami fogadott minket. Nagy dolog ez a női kézilabdának”

– nyilatkozta Reistad. 

Kiemelt kép: Maxim Thore / Bildbyran / Sipa USA