Foci a világháborúk alatt

Az első világháború során a magyar labdarúgó-bajnokság egyetlen félszezont leszámítva zavartalanul zajlott, ugyanezt csak az osztrákok mondhatták el magukról, igaz harcok alig-alig voltak Ausztria és Magyarország területein, pláne nem a két fővárosban, hiszen akkoriban az első osztályú bajnokság megfelelt egyfajta budapesti (az osztrákok esetén bécsi) területi bajnokságnak.

A két világháború között fokozatosan megjelentek a vidéki klubok, 1926-ban például elsőként a szombathelyi Sabaria FC, 1927-ben jött a debreceni Bocskai, mely első vidéki csapatként érmet is tudott szerezni 1934-ben (előtte 1930-ban szintén első vidéki csapatként a Magyar Kupát is megnyerte), 1929-ben megérkezett a Pécs is az NB I-be. A két világháború között tehát fokozatosan, de a vidéki labdarúgás is becsatlakozott az élvonalbeli küzdelembe, így amíg az első világháború idején a magyar bajnokság gyakorlatilag területi alapon szerveződött, addig a második világégés kezdetére több nagyváros is prezentált csapatot a legjobbak közé.

Az első és második bécsi döntés tovább erősítette ezt a folyamatot, 1939-ben visszatért a Kassa (igaz rögtön ki is esett), 1941-ben pedig már a Kolozsvári AC, az Újvidéki AC, és a Nagyváradi AC is az NB I teljes jogú tagja volt. Olyannyira, hogy a nagyváradiak az 1943–44-es szezont – első vidéki csapatként – meg is nyerték, majd gyakorlatilag ki is estek onnan. Az 1944–45-ös szezon ugyan még elindult, de négy fordulót követően félbeszakadt, elsőként lépett pályára a magyar élvonalban az Ungvár, de mindössze három mérkőzés, és három vereség jutott a kárpátaljai csapatnak. Ennek oka természetesen a front megérkezése volt, a nagyváradi, kolozsvári, ungvári és újvidéki klub soha többé nem volt ezek után tagja a magyar bajnokságnak, a párizsi békeszerződés értelmében. Azonban van még egy fontos, és történelmi magyar csapat, amely 1940 és 1945 között nem volt tagja az NB I-nek: ez pedig az MTK.

Az egyik legsikeresebb magyar csapat volt, a Magyar Testgyakorlók Köre, 1901 és 1940 között 15 bajnoki címet nyert, éppen annyit, mint amennyit a Ferencváros, azonban az egyre inkább zsidóellenes légkör és politika miatt, valamint a második zsidótörvény hatására Brüll Alfréd, Preiszman Lajos és Fodor Henrik az 1940. június 26-án megtartott, keserű hangulatú klubértekezleten úgy döntöttek, hogy – miután mást úgysem tehetnek – feloszlanak. Ugyanígy tett a Hungária nevű klub is, egy évvel korábban pedig a Phöbus FC és a Nemzeti is önként oszlott fel, az egyre inkább antiszemitává váló légkör miatt.

Brüll Alfréd évtizedeken keresztül volt az MTK elnöke (Forrás: mtkbudapest.hu)

Amíg az első világháború és a Monarchia politikája élesen nem szólt bele az NB I küzdelmeibe, ugyanez már nem volt igaz a második világháborúról, és a Horthy-rendszerről.

Egyfelől az első és második bécsi döntés értelmében új országrészek klubjai csatlakozhattak a bajnokságba, másfelől a zsidó eredetű csapatokat gyakorlatilag ellehetetlenítették, harmadrészt – szemben az 1918-as időszakkal – a front is megérkezett. Az 1944–45-ös bajnokság mindössze négy forduló után félbeszakadt, ekkora már Erdélyt és az ország keleti felét is elérték a szovjetek, azonban csak budapesti csapatokkal tartottak ismét egy úgynevezett hadibajnokságot. 12 egyesület vett részt a küzdelmekben, a Ferencváros lett a bajnok, de érdemben nem sikerült befejezni a szezont.

Nézzük meg annak a „furcsa” derbinek az akkori tudósítását, az 1944. október 30-i Nemzeti Sportból!

Már a cím is sokat sejtető: 1-1-es állásban, a II. félidő 38. percében félbeszakadt a rangadó. A tudósítás úgy kezdődött, hogy „a zavaró körülmények miatt a kitűzött időpontban 2 órakor még sem a Ferencvárosnak, sem az Újpestnek nincs együtt a gárdája” – gondoljunk bele, a front közeledik, az angolszász erők bombázzák Budapestet, miközben a két ősi rivális játékosai focizni készülnek. Elképzelni is nehéz, hogy milyen lélekállapotban lehettek a játékosok. A korabeli újságcikk megemlíti, hogy egy újpesti védő arról panaszkodott, hogy öt kilót fogyott a héten, emiatt nem tudja vállalni a játékot. Találgatni nem szeretnék, de könnyen lehet, hogy ez már az akkut élelmiszerhiány miatt történt. A játékosok fél három környékére érkeztek meg – már aki megérkezett, az Újpest kapusa, Tihanyi László például nem, ő még később fut csak be – amíg ő öltözött, addig Zsengellér (!) állt be a kapuba, a lilák tehát tíz emberrel kezdték meg a találkozót. Néhány perc múlva csatlakozott a kapus is, a jó iramú mérkőzésen pedig az Újpest szerezte meg a vezetést, Várnai góljával. A második félidő 20. percében Sárosi egyenlített, azonban kevesebb, mint tíz perc múlva a játékvezető „felsőbb utasításokra” (ellenséges gépek miatt, amelyek az ország légterébe repültek) beszűntette a játékot. Képzeljük el az egész szituációt: le kell fújni egy mérkőzést, mert megérkeznek a szövetséges bombázók, a játékosok pedig menekülnek az öltözőbe. Hogy aztán néhány perc múlva visszatérjenek, és folytassák azt egészen a 38. percig, amikor a rendőrtiszt ismét bevezényelte a csapatokat az öltözőben, ezúttal véglegesen a légiveszély miatt. A találkozóra egyébként 16 000 néző volt kíváncsi, a bombázások árnyékában is.

A tudósítás legérdekesebb pontja számomra mégsem ez, hanem egy apró, pici hirdetés: NAGYVÁRADRÓL keresi Takács Zoltánt KISS FERENC. Jelentkezzen Budapest XIII Jász-u. 156. MAUT. Egy barát, egy ismerős, aki talán soha nem lett meg.

A háború végeztével, 1945 tavaszán folytatódott a magyar bajnokság, ám akkor logisztikai okok miatt csak budapesti csapatokkal. Abban a (csonka)szezonban az Újpest lett a bajnok, a MÁVAG, a Ganz és a Nemzeti esett ki a másodosztályba, ahonnan közel 20, zömében vidéki csapat jutott fel az élvonalba. Az 1945–46-os szezon két csoportban (keleti, nyugati) zajlott, végül pedig a keleti csoportban első helyen végző Újpest lett a bajnok, újfent. Akkor 28 csapat vett részt az NB I küzdelmeiben, mindkét csoportból négyen estek ki, hogy aztán a következő évad újra egycsoportos legyen, és a lila-fehérek Deák Ferenc vezérletével ismét bajnokok legyenek.

Az Újpest nyerte az 1944-1945-ös magyar bajnokságot (Forrás: filmhiradokonline.hu)

A második világháború alatt tehát még a bombariadók árnyékában is zajlott a magyar bajnokság, ráadásul a bécsi döntéseknek hála felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki klubok is visszatértek, sőt a Nagyvárad személyében az első vidéki aranyérmesét is ünnepelhette a magyar bajnokság. (Ha minden igaz, a világon két olyan klub van, ami két ország bajnokságát is meg tudta nyerni: a Nagyvárad mellett a Rapid Wien, amely a német bajnokságot nyerte meg 1941-ben, az Anschluss után.)

Természetesen a háború végén ezek a csapatok visszatértek a csehszlovák, szovjet, román és jugoszláv bajnokságokba. Az erdélyi csapatok már az 1946–47-es román szezonban tagjai voltak a pontvadászatnak, az Arad bajnok lett, két évvel később pedig már a Nagyvárad ünnepelhetett, ezúttal román bajnoki címet, Váczi György találatainak (is) hála. Az előtte lévő két szezonban Bonyhádi László volt a gólkirály (aki egyébként ténylegesen a Tolna megyei településen született), arról nem is beszélve, hogy még a háború előtt Dobai István a temesváriak kiváló labdarúgója szerezte a legtöbb gólt a román bajnokságban, de Avar István és Marksteiner Adalbert is volt gólkirály az idő tájt. A román labdarúgásnak ez az az időszaka volt, amikor egyértelműen a magyar gyökerű, erdélyi csapatok uralták a román ligát, 1920 és 1950 között 15 alkalommal nyertek egykoron az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó klubok. Majd jött a kommunizmus, és az uralmat lassan, de biztosan átvették a bukaresti csapatok...

Kiemelt fotó: Nemzeti Sport