Kihalásra ítélték-e a kézilabdázás szimbólumát, az átlövést?

A sportágat futó-ugró-dobó játékként tanítják a Testnevelési Egyetemen, a leggyakoribb átlövésnek – és a sportág hagyományaiban legjellemzőbb gólszerzési formának – számító felugrásos lövésekben pedig mindez benne is van.

Dinamika, ügyesség, látványosság

„A felugrásos lövés a kézilabdázás legjellegzetesebb dobásmódja, ami az alapvető mozgáselemek (futás, ugrás, dobás) egyesítésével kifejezi a kézilabdázásban rejlő dinamika, ügyesség, látványosság korlátlan lehetőségeit”

– olvasható Marczinka Zoltán Playing Handball című könyvében, amely 1993-ban átfogó tanulmányként jelent meg a sportágról, a nemzetközi szövetség hivatalos tankönyveként. (Magyarul egy évvel később Kézilabdázás címmel adták ki.) A megjelenés dátuma nem lényegtelen, hiszen a neves szerző (később a Magyar Kézilabda Szövetség szakmai igazgatója) könyvének első kiadása a XX. és a XXI. századi kézilabdázás korszakhatára előtt született. Négy évvel később vezették be a gyors középkezdést, amely szerint az ellenfél visszarendeződése nélkül is lehet már támadást indítani, vagyis a középkezdésnél nem kell megvárni, míg a gólszerző csapat visszatér a saját térfelére. E szabálymódosítással jelentősen megnőtt a támadások száma, a felállt fal elleni támadások – így az átlövések – aránya értelemszerűen csökkent. A drasztikus változás rendkívüli hatására a későbbiekben még visszatérünk, de maradjunk az átlövések legnépszerűbb formájánál.

A hőskor

„Ezt a kapura lövési módot – a talajról végrehajtott átlövések hatósugarának kiterjesztése érdekében – az északi játékosok fejlesztették ki, és a felugrásos lövés rövid időn belül a játék meghatározó eleme, és egyik legeredményesebb kapura lövési módja lett”

– folytatja könyvében Marczinka Zoltán.

Ha a kubai „kalapács”, Pérez Carlos felment a levegőbe, kevesen tartóztathatták fel abban, hogy gólt szerezzen (Forrás: Getty Images)

Emberemlékezet óta kitüntetett a szerepe, ami már a kispályás kézilabdázás első magyarul is megjelent szakkönyvében is érzékelhető. Gerd Langhoff és Günter Mundt Hallendhandball (Teremkézilabdázás) című művében így fogalmaz:

„Minden játékosnak kiváló ugróerőre van szüksége: egyrészt a magas átadások elkapása, másrészt a felugrásos dobás sikeres végrehajtása céljából.”

A sportág ma ismert változatának hőskorában a német szerzőpáros külön kitér az átlövések egyik leglátványosabb, ma is unikumnak számító formájára:

„Érdeklődésre tarthat számot a nagypályás játéktól eltérő, speciális dobásmódok leírása. Az elhajlással, eldőléssel és bevetődéssel végzett dobások új színt vittek a kispályás és teremkézilabda-játékba, s nagymértékben növelték a játék eredményességét. Ezzel együtt fellazították a merev területvédelmet, amelynek révén a játék a közönség számára is sokkal érdekesebbé és látványosabbá vált.”

A kedvenc

Néhány éven belül megjelentek a hazai szakemberek első könyvei is, Arday Andor, a TF egykori oktatója (e cikk szerzőjének édesapja) és Varga Jenő 1966-ban a Kiskapuba nagy gólt címmel megjelent kiskönyvében ezt ajánlja a kézilabdázást választó fiataloknak:

„A tanulásnál és a gyakorlásnál törekedjetek a sokoldalúságra. Ne csak a kedvenc technikai elemet (pl. a felugrásos dobást) gyakoroljátok, hanem a többit is.”

Minden idők egyik legjobb átlövője, a francia Jackson Richardson szinte minden támadásnál képes volt az ellenfél védőfala fölé emelkedni (Forrás: Getty Images)

Kedvenc volt és az is maradt a következő évtizedekben is a felugrásos lövés, az átlövők pedig első számú gólfelelősként a csapatok sztárjaivá emelkedtek – legalábbis ez a poszt adta a legtöbb lehetőséget a kitűnésre. Madarász István 1974-es Kézilabdázás című, tekintélyes méretű – doktori disszertációnak is beillő – tankönyvét is érdemes újra fellapozni, hogy a kispályás változat olimpiai sportággá válása idején (a hetvenes évek eleje) hol tartottunk. Mint a magyar szövetség akkori főtitkára (és a nemzetközi szövetségi végrehajtó bizottságának elnöke) az átlövőkről azt írja:

„A támadócselekmény sikeres befejezésére specializálódtak – többnyire átlövésekkel. Nagy hatékonyságukat növeli az a körülmény, hogy a csapat tagjai – meghatározott játékkoncepcióban, vagy anélkül is – kiszolgálásukra törekszenek.”

Mint az Európa-szerte ismert sportdiplomata könyvéből (is) kiderül, az átlövés volt a leggyakoribb kapuralövés és a különböző dobásmódokat is itt használják a legnagyobb arányban.

„Végrehajtható az ismert módok többségével: felső és alsó elhajlásos, test mögötti, dőléses, felugrásos és kanyarított dobással.”

Mindez a szakember szerint a játék jellegéből adódik természetesen, hiszen gyakorlatilag minden csapat területvédekezést, illetve vegyes védekezést alkalmaz. A zónázó védők fölött és között kapura küldött átlövésekkel született a gólok 43,4 százaléka az 1964 és 1972 között megtartott férfi világversenyeken (három vb és egy olimpia), de ez az arány a női mezőnyben is elérte a 40 százalékot. Toronymagasan a legtöbb találatot köszönhettük az átlövéseknek, a második helyezett büntetődobás 20 százalék alatt maradt, a gyors indítások mindössze tíz százalékos részt képviseltek az összesből.

Magyar és karibi csillagok

A nyolcvanas években olimpiai negyedik helyet és vb-ezüstérmet szerző balátlövő, Kovács Péter a magyar válogatottban összesen 1797 gólt lőtt (huszonkét év alatt 323 mérkőzésen jutott eddig, ez 5,5-ös átlag egyébként), és a nemzeti csapat történetének legeredményesebb játékosaként a XX. század kézilabdázójának választották itthon.

Amikor Laki László és Nyerges Mihály esettanulmányt írt a hazai NB I 1981-es évéről, szinte értelemszerűen az Átlövés címet választották, bár a könyvükben a sportág egészét vizsgálták. A kézilabdázásról megjelenő magazinok is előszeretettel választanak így nevet maguknak, e mozdulat olyannyira emblematikussá vált a sportágban, sőt még a XXI. század elejének statisztikái szerint is a legjellemzőbb góllövési fajta maradt, bár 1997-ben már bevezették a gyors középkezdést. Érdemes egy kicsit kívülről is rátekinteni a témára: a nagy dumárájól híres Csapó „Dudi”, a nemrég elhunyt olimpiai bajnok vízilabdázó az ezredforduló táján úgy látta:

„A kézilabdázás a világ legegyszerűbb játéka, ha van egy átlövőd”.

Még ekkortájt is a legnagyobb tétmeccsek sorát dönthette el egy-egy távoli bombázó, részben persze azért is, mert a védők kénytelenek voltak kilépni rá, így több terület nyílt a beállónak vagy éppen a befutó szélsőnek.

A férfiválogatottunk egyik legnagyobb sikerét hozó, a negyedik helyen zárt 1997-es világbajnokság negyeddöntőjében időnként úgy tűnt, mintha egyetlen emberrel, az izlandiak kubai származású lövőjével, Roberto Julián Duranonával kellene megküzdenie a mieinknek:

Duranona honfitársa, Carlos Pérez ebben az évben játszott utoljára a karibi nemzet válogatottjában, öt évvel később pedig bemutatkozott magyar színekben. A XXI. század elejének egyik legnagyobb csillaga lett – szintén balátlövőként.

De még ne rohanjunk így az idővel, kuriózumként inkább térjünk vissza egy kicsit az említett Marczinka-könyvhöz, amelynek néhány sorából kiderül, mennyire a vérünkben van az a dobásfajta, amely átlövésként egy-egy alkalommal ma is a fontos szerepet játszhat, akár egy vb-döntőben is.

„A felső lövés a kézilabda-mérkőzéseken előforduló egyik legegyszerűbb és leggyakoribb dobásfajta, mely lehetőséget ad közvetlen góllövésre a védő válla fölött, a dobókézzel azonos oldalon. Technikai kivitelezése az ember természetes, ősi dobómozdulatára épül, tulajdonképpen annak labdával végrehajtott változata. Ezért a felső lövés egyúttal a többi dobásforma alapjának, végrehajtási modelljének tekinthető.”

(Folytatjuk.)