Lampard és az Everton: valós perspektíva, vagy bukásra ítélt PR-fogás?

Egy semleges szemlélődő biztosan úgy érezheti, 2022-ben nem számít túlságosan vonzó lehetőségnek az Everton kispadjára leülni. Az egyébként is híresen rosszul igazgatott, nem is olyan régen még a „Top6” ajtaján kopogtató klub környékén emberemlékezet óta nem uralkodott olyan toxikus légkör, mint az ősi rivális legendás mestere, Rafa Benítez kinevezése óta. Az eleve kudarcra kárhoztatott projekt bukásáig vezető folyamat természetesen nem tavaly nyáron kezdődött, hanem sokkal régebben, és a Frank Lampard megbízásáig vezető út sikertelen igazolásokkal, valamint edzői választásokkal volt kikövezve. A Goodisonnál uralkodó fejetlenséget és közhangulatot jól szemlélteti, hogy január utolsó napjaiban gyakorlatilag a heves szurkolói megnyilvánulások (és egy kontraproduktív telefonos interjú) hatására fordult el a vezetőség az első számú kiszemelt Vitor Pereirától, és tette le voksát a népszerű opció, a Chelsea és a Derby County korábbi mestere mellett.

Lampard oldaláról megközelítve azonban a legjobb pillanatban, és talán a lehető legjobb helyről érkezett a hívó szó. A fiatal menedzser az elmúlt esztendőben több PL-klub ajánlatára is nemet mondott – gondolhatunk itt különösen a Crystal Palace-nál és a Norwich Citynél adódó lehetőségekre –, mondván, nem találta megfelelőnek a projektet. Ez persze olyan szempontból érthető, hogy a fővárosiaknál hatalmas újjáépítésbe kellett kezdeni nyáron, a „kanárikkal” pedig jó eséllyel egy kiesést véshetett volna be az önéletrajzába, de így is egyre többen jegyezték meg: valóban letett már Lampard annyit az asztalra a rövid edzői pályája során, hogy így válogasson az első osztályú csapatok ajánlatai között? Az Everton a korábbi lehetőségekhez képest mindenképp vonzóbb opciót jelenthet: nagyobb múltú klubnál, jobb játékosokkal és nagyobb büdzsével megtámogatva állhat neki a feladatának. Ez alapján a cél rövid távon mindenképpen a kiesőzónától való eltávolodás lesz, később pedig egy következetes építkezés levezénylése, ami a liverpooli „kékek” közelmúltját ismerve egyáltalán nem tekinthető könnyed ujjgyakorlatnak, sőt!

Hogy erre mennyire lesz Lampard alkalmas, arról alaposan megoszlanak a vélemények. Igaz, hogy pályakezdőként a Derbyt play-off döntőbe vezette, de igazán mérhető előrelépést nem sikerült tennie a „kosokkal” az ott töltött egy évében, az ezt követő, Chelsea-nél lehúzott másfél éve pedig abszolút megosztja a közvéleményt.

Egy biztos: a menesztése pillanatában a kilencedik helyen szerénykedett azzal a kerettel, amellyel utódja, Thomas Tuchel néhány hónappal később magasba emelhette a klubfutball legértékesebb trófeáját – ezt a tényt nehéz jó színben feltüntetni. Szintén elmondható, hogy hiába az előző nyár őrületes költekezése, Lampardnak látszólag nem voltak működőképes elképzelései, miként hozhatná ki legjobbat új sztárjaiból. Azonban a teljes másfél szezont tekintve nehéz lenne azt mondani, hogy a klublegenda rossz munkát végzett volna a Stamford Bridge-en.

None

Azt sem szabad elfelednünk, hogy milyen körülmények között tért vissza Lampard a legnagyobb sikereinek színhelyére. A klub Eden Hazard személyében épp elveszítette a 2010-es évek egyik legnagyobb PL-csillagát, aki az előző idényben a csapat bajnoki góljainak szinte a felében közvetlen szerepet játszott, valódi pótlására pedig az együttest sújtó átigazolási tilalom miatt nem volt lehetőség. Nem tűnt tehát fényesnek Roman Abramovics alakulatának jövője, így Maurizio Sarri távozásával a lehető legnépszerűbb figurát ültették a kispadra, mintegy enyhítendő a következő év(ek) esetleges fájdalmait. Lampard kinevezése a Chelsea élére minden kétséget kizáróan inkább egy okos PR-húzás volt, mintsem szakmailag megalapozott döntés.

A kihívás és az elvárások mértékét hűen tükrözte a BBC szokásos, szezon eleji körkérdése, amikor szakértőiktől azt kérték, jósolják meg, mely négy csapat fog az idény végén odaérni a BL-helyekre. A 21 megkérdezett punditból mindössze hárman várták az első négybe a londoni „kékeket” – tovább árnyalja a képet, hogy ebből ketten is Chelsea-kötődésűek voltak.

Lampard új szerzemények híján az akadémiához nyúlt vissza, méghozzá nagy sikerrel: az ő nevéhez köthető Mason Mount, Reece James, Tammy Abraham, Fikayo Tomori vagy éppen Billy Gilmour beépítése, emellett pedig nagy szerepet játszott Callum Hudson-Odoi korábban valószínűtlennek tűnő szerződéshosszabbításában is. A megfiatalított együttes gyors, direkt, és kombinatív támadófocit játszott, labda nélkül pedig agresszív letámadás jellemezte a csapatot. Egyetlen visszatérő kritikát lehetett olvasni Lampard első Chelsea-s szezonjával kapcsolatban, ami rendszerint a védekezés minőségére irányult. Ez valójában csak részben volt jogos felvetés: a londoniak az engedett helyzetek minőségét tekintve a negyedik legjobbak voltak a ligában, megelőzve többek között a bajnok Liverpoolt is, azonban a példátlanul gyenge kapusteljesítmény nyomán érthető módon nagyobb figyelem irányult a hátsó alakzat hibapontjaira – az idény során az Kepa Arrizabalaga, Willy Caballero páros 16-tal(!) több gólt kapott, mint az a gárda xGA mutatója alapján várható lett volna. Egy tekintetben azonban kétségtelenül helytállónak bizonyultak az aggályok: a Chelsea nyolc gólt kapott kontrák után, ami 2014 óta a legrosszabb mutató volt a bajnokság összes csapatát figyelembe véve – ekkor 2020-at írtunk. A nehézségek ellenére Lampardék végül odaértek a BL-indulást érő negyedik helyre, és összességében mindenki maradéktalanul elégedett volt a fiatal edző munkájával.

A második szezonban azonban világossá vált, hogy a közönségkedvenc tréner (egyelőre?) nem állja meg a helyét a legmagasabb szinten. Bár a szezon elején még magabiztosan vették az akadályokat, igazán sosem sikerült megtalálnia csillagászati összegért igazolt sztárjainak helyét, ami erősen a csapat egyensúlyának rovására ment. Jellemzően a 4-3-3-as formáció mellett tette le a voksát, amiben Mason Mount és Kai Havertz szerepeltek nyolcasként – azonban, mivel Lampard mindkét szélső védőjét magasra feltolta, a két fiatal sokszor a labda mögött, komfortzónán kívül kényszerült játszani. Amikor pedig magasabbra merészkedtek, kártyavárként omlott össze az együttes, az edzőváltást megelőző hetekben szinte nem volt olyan csapat, amely ne gyalogolt volna át könnyedén a „kékek” középpályáján (a Lampard menesztéséhez vezető okokról tavaly ebben a cikkben írtunk részletesen).

A klublegenda tehát nem tudott megfelelni a második idény nagy elvárásainak: a méregdrága új szerzeményeivel nem tudott mit kezdeni, és ennek következtében tovább súlyosbította az első évad leginkább gyenge pontját. De akkor mire számíthatunk tőle az Everton kispadján?

None

Erre látatlanban nehéz lenne mást mondani, minthogy alapjaiban azt, amit a fővárosban mutatott: a bátor, pozitív támadójáték szinte kétséget kizáróan kulcsszerepet kapott az állítólag nagyon meggyőzőre sikerült prezentációjában – persze ezeket a híreket mindig érdemes fenntartással kezelni. Az biztos, hogy hiába a kései kinevezése, az átigazolási időszak utolsó óráiban két kívánságának is eleget tett a vezetőség: Donny van de Beek kölcsönbe, Dele Alli pedig hosszabb távra érkezett a Goodison Parkba, állítólag mindketten Lampard kifejezett kérésére. Annak ellenére, hogy két nagyon is jól csengő névről beszélünk, ha az új edző valóban mindkét szerzeménynek központi szerepet akar szánni a szezon hátralévő részében, az bizakodás helyett inkább aggodalommal töltheti el az Everton szimpatizánsait.

Kiindulópontként nehéz lenne megjósolni, hogy milyen formációt képzel el Lampard az új állomáshelyén: a Chelsea-nél gyakran váltott a 4-3-3, a 4-2-3-1 és a háromvédős felállások között, a Derby-t pedig sokszor gyémánt középpályával küldte pályára. Ha a két új támadó középpályás helyét keresnénk, utóbbi, vagy esetleg egy 4-2-2-2 lehetne kézenfekvő megoldás, így viszont a klasszikus szélsők hiánya miatt például Dominic Calvert-Lewin kimagasló fejjátékát lenne nehezebb kiaknázni – vagy legalábbis ez nagy terhet róna a két új szélső hátvédre, Nathan Pattersonra és Vitalij Mikolenkóra. Persze nem biztos, hogy Lampard feltétlenül együtt szeretné használni a vele együtt érkezett két játékost. Ahogy azt már a Stamford Bridge-en is megtanulta, nem egyszerű ennyi támadó szellemű középpályással megszervezni a csapat védekezését, akik ráadásul annyira hasonló profillal rendelkeznek, hogy kétséges, jelenthet-e bármi pluszt a közös szereplésük – mindketten a labda nélküli mozgásban a legerősebbek, illetve a támadóharmadbeli kis kombinációkban, azonban nagyobb területeket sem labdacipeléssel, sem pedig passzjátékukkal nem képesek eredményesen bejátszani.

Mindez azonban, ismételten mondjuk, csak spekuláció. Előző állomáshelyén talán épp az értékes sztárok okozta kényszer jelentette a legnagyobb problémát Lampardnak, ilyen nyomással Liverpool kék felén kevésbé kell számolnia. Ugyanakkor még nem láttunk meggyőző példát arra, hogy valóban képes lenne egy megbízható hátsó alakzat kialakítására, ami egy esetleges kiesés elleni küzdelemben létfontosságú – ráadásul újabb ismeretlenként ne felejtsük el, hogy rövid pályája során még sosem kényszerült alsóházi csatározásokra sem.

Szóval rengeteg a kérdőjel Lampard liverpooli kinevezése körül. Könnyű lenne a kinevezését PR-fogásként aposztrofálni, viszont érthető, hogy az Everton vezetősége miért találta az elmúlt évek fényében vonzónak az egykori középpályás által képviselt progresszív, modern játékfilozófiát. Hogy ez elég lesz-e a sikerhez, az még a jövő zenéje – annyi biztos, mindkét félnek rengeteg múlik a projekt végkimenetelén.