Megváltozott a K – vélemény
Szerda este a Paks hosszabbításban elért 2–0-s győzelmével zárult a MOL Magyar Kupa 2023–2024-es kiírása. A tolnaiak a már bajnok Ferencváros legyőzésével történetük legnagyobb sikerét érték el, ráadásul abszolút nem érdemtelenül: a két klub közötti – szinte felfoghatatlan mértékű – gazdasági különbség a döntő alkalmával a legfontosabb helyen, a zöld gyepen már nem volt tényező.
Ahogyan arra múlt heti cikkünkben utaltunk, jó esély volt rá, hogy a Paks–Ferencváros kupadöntő felnő majd a patinás sorozat rangjához. A körítés már egy ideje rendben van, az pedig főleg jót tesz a sorozatnak, hogy a magyar bajnoki ligarendszer pillanatnyilag két legerősebb csapata harcolt a trófeáért, miután az OTP Bank Liga első és második helyezettje jutott a fináléba. A két csapat két éve már egyszer összecsapott a döntőben, akkor 3–0-ra gázolta el Sztanyiszlav Csercseszov gárdája a kicsit hitehagyott Paksot, és az esélyek most is inkább a rekordbajnok mellett szóltak, viszont az atomvárosiak már rendelkeztek azzal a tapasztalattal, amely két éve még nem volt a birtokukban, magyarán, hogy milyen a Puskás Arénában játszani egy ilyen fontos mérkőzésen.
A mérkőzés mélyelemzésére nem ebben a cikkben fog sor kerülni, nem lesz szó ezúttal presszingről, félterületről, várható gólokról, mindössze arra szeretnék ezúttal rávilágítani, hogy mintha lenne ebben a kupagyőzelemben valami sorsszerű.
Valami, amitől csütörtök reggel sokan – nem csak paksi szurkolók – úgy ébredtek fel országszerte, hogy megéltek egyfajta igazságtételt. Ez nem a Ferencvárosról és főleg nem ellene szól, de amennyire sokan támogatták őket a helyszínen és a tévé előtt, majdnem biztos, hogy legalább annyian vágytak a paksiak sikerére is. Mindig is egy kis szigetként működtek a magyar futballban, pontos és kiszámítható elvek mentén, ami – lássuk be – a rendszerváltás óta csak kevés helyen volt ennyire sikeres és főleg nem ilyen hosszú ideig.
A Paksi FC 2006 nyarán jutott fel az élvonalba és annak azóta is folyamatosan tagja. Ezt azért érdemes megemlíteni, mert azóta több tradicionális és a paksinál jóval nagyobb múltú klub is megjárta már a másod- vagy harmadosztály jelentette mélységeket, némely szakmai, más adminisztratív okokból. Egyfajta rendszerváltás a futballban is megtörtént ezalatt, új stadionok épültek és soha nem látott gazdasági fejlődés történt a kluboknál, megváltozott az élvonal lebonyolítási rendje, a kényelmes 16 csapatos bajnokságból „tucatliga” lett, de a Fehérvári úti sporttelepen azóta is élvonalbeli meccseket rendeznek.
Az első osztályba akkor feljutó csapatból értelemszerűen már senki sem játszik, nem is volna elvárható, de többen azóta is a klub alkalmazásában állnak, edzőként, vezetőként vagy épp a masszőrként. Ugyanakkor már 2006-ban is ott toporgott az ifjúsági csapatban két olyan labdarúgó, akik tegnap közösen emelték fel a Magyar Kupát. Böde Dániel októberben már 38 éves lesz, de úgy hajtott a döntőn, mintha életében először nyerhetne bármilyen serleget, valamint Szabó János, aki júliusban „csak” 35 lesz, de egy féléves siófoki kölcsönjátéktól eltekintve az egész karrierjét a klub szolgálatában töltötte. Böde sem volt nagy vándormadár, noha pályafutása legnagyobb sikereit épp a Ferencvárosnál érte el, őt is inkább paksi ikonként könyveli el majd az utókor, a Népligetben nehéz idők nagy harcosa és kedvence volt.
Már csak miattuk is kerek ez a történet, hiszen a Paksi FC-t nem csak a játékospolitikája miatt lehet szeretni, de amiatt is, ahogyan megbecsüli az értékeit. Érték pedig van bőven. Marco Rossi kedden kihirdetett, az Európa-bajnokságra készülő keretében ugyanis több olyan labdarúgót találunk, aki sokat köszönhet a zöld-fehér klubnak. Szappanos Péter élete formájában véd (erre a szerdai döntőnél nem kell jobb bizonyíték), Fiola Attila paksi nevelésűként már a harmadik kontinenstornájára készül, Vécsei Bálintnak egy hosszú hányattatás után nyújtott segítő kezet a klub, Varga Barnabás és Ádám Martin pedig túlzás nélkül a középszerűségből emelkedett a válogatott két csatárává, nem kis mértékben a csapatnál eltöltött – egyébként gólkirályi címmel is elismert – időszakuknak.
Varga távozása után egyébként sokan féltették a klubot, hogy a visszaesés elkerülhetetlen, hiszen ezúttal nem látszott, hogy ki lesz majd a gólzsák, aki biztosan szállít huszonvalahány gólt a szezonban, de visszaesés helyett történelmi idényt ír a klub a Magyar Kupa megnyerésével és a már garantált bajnoki dobogóval.
Itt jegyezzük meg, 2011-ben már volt egy bajnoki ezüstérmük, amihez ligakupa-győzelem is társult abban a szezonban, de az idei sikerek minden bizonnyal ezt is felülmúlják, mert ez már egy sok szempontból más magyar foci, egyre nagyobb gazdasági és szakmai különbségekkel, és hiába nyíltak ki a pénzcsapok és bizonyos értelemben a világ, Pakson ragaszkodtak a megálmodott klubfilozófiához.
Sok más tényező mellett ugyanis Haraszti Zsolt és Balog Judit ügyvezetők áldozatos és olykor emberfeletti munkájának eredménye, hogy a paksi futball története legszebb időszakát éli. Paksról szinte mindig csak azt halljuk, hogy jó ott játszani, családi a légkör, befogadó a közeg és ez épp úgy a vezetőktől, a játékostársaktól a karbantartókkal bezárólag mindenkire igaz. Miközben az is sokat elárul, hogy nincsenek valódi ellenségei, Nyíregyházától Zalaegerszegig, Békéscsabától Mosonmagyaróvárig mindenhol tisztelettel beszélnek a klubról. Nem csak a játékosok, de az edzők terén sem importáltak külföldről tudást, csak magyar szakemberek ültek a kispadon és ezen akkor sem változtattak, amikor döcögött, vagy éppen elakadt a szekér.
Legújabban éppen Bognár Györggyel szerződtek le, akivel – és ebben semmi túlzás nincs – szintet lépett a csapat. Mi is sokat foglalkozunk már vele és a munkásságával, de akkor választotta őt a klubvezetés, amikor a szakember talán már nem számított rá, hogy lesz még alkalma a legmagasabb szinten dolgoznia. Mindössze fél évre hagyta el a várost, de ezért sem bánthatta senki, hiszen szíve klubja, az MTK hívta a szégyenteljes élvonalbeli búcsúja után, ő pedig tartozott annyival a kék-fehéreknek, hogy megy, ha hívják és segíthet. Az a történet nem lett végül diadalmenet, de Pakson Bognár is csúcsra ért és bizonyította, hogy az ő sajátos elképzelése a futballról nem csak a mágnestáblán és a kényelmes stúdiókban működik, hanem a pályán is, és ezen az a tény sem változtat majd, ha az így Európa-ligában induló Paks nevével esetleg nem találkozunk egyetlen nemzetközi csoportkörben sem az ősz folyamán.
A kritikusai még mindig csak K, mint Kaszinós Gyuriként hivatkoznak rá, a múltban elkövetett hibája miatt, de tegnap óta azt hiszem, az a minimum, ha a K betű ezentúl inkább a Kupagyőztest jelöli.
Nem szükséges piedesztálra emelni a paksi labdarúgást, egy játékos, edző, vagy vezető sem lett hirtelen futballisten és könnyen elképzelhető, hogy jövőre a bennmaradásért küzd majd a csapat, miközben a Ferencváros akár a következő tíz Magyar Kupát is megnyerheti. Azonban ez az utazás szép és tanulságos. Fölösleges olyan közhelyeket pufogtatni, miszerint a szakma győzött a pénz fölött, a magyar foci felülkeredett a légióshadon, mert ha ezt a döntőt tízszer játszanák le, hétszer vagy nyolcszor is a Ferencváros nyerne. De példa lehet azoknak, akik szeretnek dacolni az esélyekkel, akik Dávidnak szurkolnak Góliát ellen és ünnep ez most azoknak, akik hisznek a szerény, elszánt, ugyanakkor önazonos munkában, amely időről-időre a legnagyobb különbségeket is képes láthatatlanná tenni egy olyan világban, ahol sokszor már más értékek mentén szerveződnek a vélt vagy valós sikerek. Pakson értéket teremtettek, ez a kupagyőzelem pedig nem a szerdai 120 perc, a szezonból eltelt tíz hónap, hanem az elmúlt két évtized méltó jutalma. Méghozzá nagyon megérdemelt jutalma.
Kiemelt kép: Paksi FC Facebook
Szerző
