Mi az az ANB, és miben más, mint az ANK?

Rendhagyó erőviszonyok egy zártkörű afro party-n

Az Afrikai Nemzetek Bajnoksága 2007-es megálmodásakor az akkor még a kameruni Issa Hayatou által vezetett Afrikai Labdarúgó Szövetség (CAF) eredeti célkitűzése az volt, hogy a kétévente rendezett Afrika-kupák közötti időszakokban is teret (no és persze legalább valamicske médiafigyelmet) adjon egy kontinenstorna számára. Másrészt igyekeztek egy kissé komolyabb tornán való szereplésre is lehetőséget adni azon játékosoknak, akik a modern futballal járó légiós-keringőbe (még) nem kívántak vagy nem tudtak sikerrel becsatlakozni, hazájuk labdarúgásában azonban fontos szerepet töltenek be.

A kiírásból adódóan az ANB-n némileg eltérnek az erőviszonyok a nagyválogatottakétól, melyektől általában még a szövetségi kapitány kiléte is elválasztja ezeket az úgynevezett A-válogatottakat.

Így a sorozatban már kétszeres győztes a Kongói Demokratikus Köztársaság, mely a TP Mazembe és az AS Vita Club révén két viszonylag tőkeerős klubra támaszkodhat, és két aranyérmet számlál az utóbbi években a kontinens legerősebb bajnokságává növő Botolát magáénak tudó Marokkó is.

Azt is meg kell azonban jegyeznünk, hogy Afrikában is akadnak bőven, akik megkérdőjelezik a torna létjogosultságát, főként a hagyományosan erős klubokkal rendelkező Észak-Afrikában. Egyiptom például eddig csak egyszer nevezett a selejtezőkre (azt is elbukta végül), Tunézia is kihagyta az elmúlt három sorozatot, de voltaképpen az idei rendező Algéria számára is a saját bajnokságának lebonyolítása volt a prioritás az ANB-vel szemben. Hasonlóképpen Dél-Afrika sem fektet nagy hangsúlyt a tornára, és erősen tartalékos kerettel szokta elbukni a kvalifikációt, főleg mióta rendezőként csúnya csalódást okozva a csoportkörben ragadt 2014-ben.

Ezzel szemben több afrikai országban az ANB szinte a nagyválogatottak versengésével egyenértékű presztízzsel bír, a helyi sajtó is nagy terjedelemben foglalkozik vele, a rendezőknek pedig kivételes lehetőséget teremt az infrastruktúra-fejlesztésre is. Különösen a más versengésekben a milliomos légiós-válogatottakkal szemben kevés eséllyel induló területekre igaz az (leginkább Kelet-Afrikában), illetve azon régiókra, ahol a nagyválogatott is számos hazai ligában szereplő játékost vonultat fel. A hosszú polgárháborúban szenvedő Líbia számára például egészen különleges jelentősége volt a 2014-es váratlan ANB-sikernek, de a kontinens labdarúgásának alapítói közé tartozó Szudán számára is fontos volt a két begyűjtött bronzérem, hiszen az ország labdarúgói a helyi kőolaj-bevételekből megtámogatott klubok és fizetések miatt ritkán vágnak légióskodásba, anélkül pedig a nemzetközi versengésekben kissé visszacsúsztak az utóbbi évtizedekben.

Ezzel együtt is valószínű a hírek alapján, hogy jelenlegi formájában a 2023-as lesz az utolsó ANB, a legközelebbi tornán pedig már nem csak a hazájukban játszó, hanem a kontinens más bajnokságaiban légióskodó játékosok is nevezhetőek lesznek majd a keretekbe.

képaláírás

Rendhagyó karrierutak az ANB-ről Európába

Noha nem utánpótlástornáról van szó, így a játékosok többsége már nem akadémista tehetség, a rutinosabb játékosok mellett is általában legalább huszonéves játékos kapnak szerepet, akadnak ugyanakkor szép számmal, akiknek megváltoztatta a pályafutását a torna.

A tavalyi világbajnokságon kontinentális rekordot elérő Marokkóból például a védelem nagy része, Nayef Aguerd, Jawad El Yamiq és Badr Banoun is ott volt a 2018-ban hazai pályán ANB-győztes csapatban, és csak utána vágott légióskodásba, de a vb-keretből végül már kimaradó támadó, Achraf Bencharki is megfordult a Lens-ban, hogy aztán mára már a Közel-Keleten kössön ki, akárcsak a címvédés után legutóbb gólkirályi címet szerző Soufiane Rahimi.

A legismertebb ANB-t megjárt és azután Európába költöző játékosok között említhetjük még a Premier League-ben is jó nevet szerző Yves Bissoumát, a négyszeres svájci bajnok Moumi Ngamaleu-t, a háromszoros osztrák bajnok Sekou Koitát, vagy a török gólkirály Aaron Boupendzát is. Ugyanakkor a korábbi generációkból a tunéziai futball meghatározó alakja, Aymen Abdennour, az algériaiak nemrég még meghatározó támadója, Hillal Soudani vagy a 82-szeres ghánai válogatott Emmanuel Agyemang-Badu is egy sikeres Afrikai Nemzetek Bajnoksága után vágott bele az európai légióskodásba.

Hangsúlyoznunk kell persze azt is, hogy sok afrikai labdarúgónak az is hatalmas szó, ha a környezetváltás, a nyelvi kihívások, a költözéssel járó jelentős kulturális sokk ellenére megállja a helyét egy európai bajnokságban és profi labdarúgóvá válik a hazai, gyakran amatőr körülmények után minőségileg jobb életkörülményeket biztosítva nem csak magának, hanem családjának is. Így aztán a legutóbbi álomcsapatba beválasztott guineai Morlaye Sylla számára is jelentős előrelépés, hogy 24 évesen már a portugál élvonalban játszhat, a 2018-ban ezüstérmes balhátvéd Ikouwem Udo számára, hogy Izraelt megjárva ma a horvát élvonalban játszhat, az akkori középhátvéd Stephen Eze pedig 28 évesen a skót másodosztályban élhet meg a futballból sokkal jobb körülmények között, mint korábban.

Rendhagyó selejtezők és a régiók kiegyenlítése

További különlegessége az Afrikai Nemzetek Bajnokságának, hogy a selejtezőket nem kontinentálisan, hanem regionálisan rendezik. Az Európánál háromszor nagyobb kontinens tagországai ugyanis a futballban hat különböző alkonföderációra oszlanak földrajzi alapon, melyek amúgy is rendszeresen szerveznek maguk között nem hivatalos klub- és válogatott tornákat. Ilyen például a legrégebbi nemzetközi versengés a kontinensen, a már a húszas évek óta zajló kelet-afrikai CECAFA-kupa vagy a nagyobb presztízzsel bíró déli COSAFA-kupa.

Mivel a rendhagyó válogatottak erőviszonyait nehéz felbecsülni, így a kiemelések mellőzése többször adott már szerencsés lehetőséget az ANB-re ácsingózó kiscsapatoknak. Így történt ez most is, amikor a 3 kvótát kapó déli zónából Madagaszkár először jutott ki a tornára. Arra emlékezhetünk, hogy a 2019-es Afrika-kupán javarészt európai alsóbb ligákból érkező játékosokkal a negyeddöntőig jutott egy nagy bravúrral a szigetország, de a hazai ligája gyakorlatilag amatőr játékosokból áll, akiknek most elég volt a még szerényebb Seychelle-szigeteket, majd a némileg esélyesebb Botswanát kiverniük az ANB-debütáláshoz. Mindeközben a déli zóna selejtezőinek másik ágain Dél-Afrika szembe került a szintén viszonylag erős hazai ligát magáénak tudó Angolával és 1–6-os összesítéssel csúnyán el is vérzett, illetve nagy meglepetésre az elmúlt három tornán egyaránt negyeddöntős Zambia is kikapott a mindössze másodszor kvalifikáló Mozambiktól.

A kétszer 3 ANB-kvótában részesülő Nyugat-Afrika tagországainak nagy száma miatt két külön alszövetségre oszlik, melyek közül az A-zónában Szenegál nagy csatában le tudta győzni a legutóbbi három tornán kétszer is elődöntős Guineát, míg a legutóbbi ezüstérmes Mali mellett Mauritánia alighanem csak a könnyebb sorsolást kihasználva kvalifikálta magát. A B-zónában Niger köszönhette hasonlóképpen a sorsolásnak, hogy Togón átlépve viszonylag egyszerűen abszolválta a selejtezőket, miközben Ghána büntetőkkel verte meg végül a „szomszéd derbin” a korábban már egy ezüstöt és egy bronzot is elnyerő, de most így az ANB-ről egymás után másodszor is lemaradó Nigériát, de Elefántcsontpart is kemény harcban, tizenegyesekkel verte ki végül Burkina Fasót.

A legtehetősebbnek számító, ám csak 5 tagországot számláló északi zóna a rendező Algéria mellett két kvótát tudhat idén még magáénak, melyet a kétszeres címvédő Marokkó mellett az ANB-kre különösen kihegyezett Líbia kapott meg Egyiptom és Tunézia visszalépése után. A keleti zónából papírformának tekinthető, hogy a kétszeres bronzérmes Szudán, a legutóbbi negyeddöntős Ruanda kiverésével az ANB-re hét év szünet után visszatérő Etiópia és a zsinórban már a hatodik ANB-jére készülő Uganda szerezte meg a régiónak járó három kvótát, mint ahogy a középső zónából sem meglepetés a két Kongó és Kamerun kvalifikációja.

Rendhagyó lebonyolítás 2023-ban és diplomáciai bonyodalmak

A kezdetben 8, majd már a második kiírástól 16 ligaválogatott részvételével megrendezett torna mezőnyét idén egy váratlan húzással kibővítette a CAF, ám nem a lebonyolítás szempontjából könnyebben kezelhető 20 tagúvá, hanem 18 csapatosra, hogy mind a hat alszövetségnek egyaránt 3-3 kvóta jusson a selejtezők során. A kvalifikációt kivívó alakulatokat aztán a tornán egy erősorrenden alapuló kiemelést követően nem hat darab egyformán háromcsapatos csoportba sorsolták, hanem

Aztán közben kiderült az is, hogy nem lesz teljes a mezőny… A torna előtt nem sokkal ugyanis három válogatott indulása is megkérdőjeleződött. Uganda anyagi gondok miatt fontolgatta a visszalépést, de végül a darvak elől elhárultak a pénzügyi akadályok, míg Kamerun a legutóbbi vb-selejtezőkön kialakult feszültségek és azok következményei miatt lebegtette be, hogy biztonsági aggályai lennének, ám a rendezők végül garantálták a tornán a csapat érinthetetlenségét.

Sokkal bonyolultabb azonban helyzete a kétszeres címvédő marokkói válogatottnak, hiszen a két ország viszonya rendkívül kiélezett a Nyugat-Szahara térség státusza miatt, melyet Marokkó a saját, voltaképpen megszállt területének tekint a helyi függetlenségi erőfeszítések ellenére, melyeket viszont többek között Algéria is támogat. Nemrég egyébként az is kellemetlen vihart kavart, hogy a vb-elődöntős csapat egyik hősének, Achraf Hakiminek a felesége is a térségben járt és fotózkodott a nyugat-szaharai zászlót tartó helyiekkel, Algéria pedig egyenesen nem ad leszállási engedélyt a Marokkóból érkező repülőknek. Ennek hiányában a marokkói szövetség be is lengette, hogy nem is hajlandó részt venni a tornán, mire az algériai szervezők csak emlékeztették őket, hogy több másik résztvevő csapat is átszállással érkezik a tornára.

A csonka torna tényétől függetlenül a készülődés töretlen Algériában. Az Umbro már be is mutatta a külön erre a tornára készített, „Marhaba” (vagyis arab nyelven: „Isten hozott”) névre keresztelt labdáját. Az Annabában, Constantine-ben és Oranban felújított stadionok mellett elkészült Algír mellett egy vadonatúj, ultramodern stadion, mely Nelson Mandela nevét viseli és az északi rangadót jelentő Algéria–Líbia nyitómeccs után még további 8 találkozónak, köztük a döntőnek és odáig feltehetően a hazai csapat meccseinek ad majd otthont.

Algériának talán szüksége is van erre a lökésre, hiszen a tehetősebb északi riválisoktól kissé lemaradt az utóbbi évtizedekben a futball-infrastruktúrában, kontinentális tornát pedig utoljára 1990-ben rendezett. Ennek különösen azért lehet jelentősége, mert a katonai puccs után visszalépő Guinea helyére pillanatnyilag épp új házigazdát keres a CAF a 2025-ös Afrika-kupa számára, melyben az algériai pályázat az egyik esélyes. Azonban ebben a versengésben (is) a legnagyobb rivális nem más, mint az amúgy is ferde szemmel nézett Marokkó.

A Stade Nelson Mandela az Algír melletti Bakariban (fotó: twitter @genoeric1)

Melyik csapatokra, játékosokra érdemes figyelni?

A torna egyik fő esélyese természetesen a hazai válogatott, melyet nem a nagyválogatott szövetségi kapitánya, Djamel Belmadi irányít, hanem Madjid Bougherra, aki a 2021-es FIFA Arab-kupát már megnyerte egy javarészt közel-keleti légiósokból álló csapattal. A mostani ANB-keretben 8 játékos fordult meg korábban a nagyválogatottban, köztük Karim Aribi, aki korábban tunéziai légióskodása során egy afrikai BL-gólkirályi címet is begyűjtött már, majd néhány meccs erejéig a francia élvonalban is megfordult a Nimes színeiben, de 28 éves korára hazatért már a CR Belouizdadba és szerzett egy bajnoki címet. A támadósor bal szélén Abderrahmane Meziane is megjárta már Tunéziát, ahol 2 bajnoki címet is szerzett, de másfél éve hazatért a fővárosi USM Alger-be. Ugyanakkor a tavalyi afrikai BL-elődöntős ES Sétif gárdájából egyedül Ahmed Kendouci került a keretbe, aki viszont középpályásként vezeti 8 találattal az idei bajnokság góllövőlistáját és 23 évesen az ANB egyik nagy berobbanója lehet.

Az azért figyelmeztető jel, hogy a sivatagi rókák három felkészülési mérkőzése győzelem nélkül, egyaránt döntetlenekkel zárult, de az A-csoportból való továbbjutás nem jelenthet gondot. A vetélytársak közül Líbia csapata ugyanis idén haloványabbnak tűnik és még a második helyért is megszenvedhet a sötét lónak számító Mozambik és az egy-két kivételtől eltekintve a nagyválogatottját felvonultató Etiópia csapatával, bár utóbbiak közül némileg váratlanul lemondta a szereplést a gólrekorder Getaneh Kedebe.

A 2023-as ANB csoportjai (fotó: cafonline.com)

A B-csoportban egészen illusztris társaság verődött össze, hiszen a korábban kétszeres ANB-győztes Kongói Demokratikus Köztársaság idén is az aranyérem ambíciójával érkezett a tornára a szövetségi kapitány, Otis Ngoma szerint. A keret nagy része a kontinentális szinten is jelentős két egyesületre, az AS Vita Clubra és a TP Mazembére épül, utóbbiaktól érkezik például a 33 éves jobbhátvéd, Issama Mpeko is, aki már 71 nagyválogatottságot számlál és még a 2015-ben ANK-bronzérmes csapatnak is fontos tagja volt.

Tagja volt például a 2016-os ANB-győztes csapatnak is és egy góllal is hozzájárult az aranyéremhez, majd az AS Vita Club játékosaként játszott az afrikai BL-ben, majd a második számú kupasorozatban a döntőig menetelt 2018-ban, és a sorozat gólkirálya is lett. A jelenlegi A-válogatottnak is fontos játékosa lehet, hiszen duplázott a Csád elleni selejtezőn és a Líbia elleni felkészülési mérkőzésen is.

A leopárdoknak azonban nem lesz egyszerű dolguk Algériában, hiszen egy kvartettbe kerültek két kiszámíthatatlan nyugat-afrikai gárdával, a tornára 2011 után visszatérő, 6 Génération Foot-akadémistával felálló Szenegállal és az ASEC Mimosasra épülő Elefántcsontparttal. Könnyen beleszólhat ugyanakkor a negyeddöntőbe jutásért folyó harcba a BL-debütálásra készülő Vipers SC ből 11 játékost és az alig 17 éves tehetséget, Travis Mutyabát is felvonultató Uganda, melyet a komoly kelet-afrikai tapasztalatokkal rendelkező szerb Micso Szredojevics irányít.

Jean-Marc Makusu az Újpest mezével (fotó: nso.hu)

A C-csoport is borzasztóan erős lenne, ha Marokkóból nem csak egy erősen tartalékos keret indulásában lehetne reménykedni, a favorit a kétszeres ANB-ezüstérmes Ghána, mely két olyan játékost is a keretében tudhat, akik a vb-t is megjárták. Bár Katarban végül sem Ibrahim Danlad kapus, sem a támadó Daniel Afriyie Barnieh nem léptek pályára, most fontos játékosok lehetnek az ANB-n, utóbbit akár a gólkirályi cím várományosának is tekinthetjük. A selejtezők során is ő volt ugyanis a leggólerősebb, de két éve az U20-as Afrika-kupa döntőjét is az ő duplájával nyerte meg Ghána. Nem csoda hát, ha a Zürich már le is csapott a játékjogára, de a szerződés értelmében csak az ANB után veszi majd az irányt a svájci élvonal felé.

Ebben a csoportban kapott helyet Szudán is, mely a két omdurmani klubja, az Al Hilal és az Al Merreikh eredményei révén klubfutballban Afrika legjobbjai közé számít, a játékosok nagy része ott volt a tavalyi ANK-n is a nagyválogatott tagjaként, a 29 éves Mohamed Abdelrahman pedig hazája legnagyobb futballsztárjának tekinthető.

Ilyen konkurencia mellett az ANB-debütálásra készülő Madagaszkár feltehetően csak pofozógép lehet.

A selejtezők gólkirálya, Daniel Afriyie Barnieh az ANB-n is részt vesz a zürichi szerződése előtt (fotó: footy-ghana.com)

Ha már a CAF-ranglista szóba került, azon épp történelmi magaslatokba emelkedett Angola, melyet a nagyválogatott szövetségi kapitánya, a 2019-ben az U17-es csapatot a vb-re és ott is a nyolcaddöntőig juttató portugál Pedro Goncalves irányít majd. A tavalyi BL-elődöntős Petro Atlético két szélső hátvédje, Eddie Afonso és Tó Carneiro kulcsszerepet játszhat az ANB-n is, akárcsak a Premeiro de Agosto középpályása, Herenilson, aki a 2019-es Afrika-kupán a légiósokkal teletűzdelt nagycsapatban is végigjátszott minden percet, de 18-szoros válogatott a veterán hálóőr Hugo Marques is, aki korábban a portugál élvonalban is megfordult, nyáron pedig Dél-Afrikából tért haza Angolába.

A D-csoportban azonban csak három csapat kap helyet, vagyis közülük csak egy juthat tovább a negyeddöntőbe. Márpedig arra a helyre a legutóbb döntős Mali is pályázik támadósorában a 36 esztendős Hamidou Sinayokóval, aki már a 2014-es és 2016-os bronzérmet hozó ANB-n is hálóba talált.

A trió harmadik tagja ráadásul az a Mauritánia, melyet a Comore-szigetek meseszerű ANK-nyolcaddöntős szereplését produkáló Amir Abdou irányít, márpedig vele egyelőre veretlen a csapat, és egészen váratlanul impozáns 8-3-0 az almoravidák mérlege. Az ANB-keretben ott lesz a hazai ligában első játékosként 100 gólt elérő 24 éves támadó, Hermeja Tanjy és a nagyválogatottnak is több tagja, köztük a nemzeti csapat gólrekordere, Bessam is, aki a csapatkapitányi karszalagot is viseli majd. A felkészülés során Algéria ellen is 0–0-t harcolt ki a gárda, Elefántcsontpartot pedig 3–0-ra eltángálta, így nyugodtan nevezhetjük a halálcsoportnak ezt a triót.

Az E-csoportban kapott helyet egy további favorit, Kamerun, mely ugyan már nem számíthat a selejtezők egyik főszereplőjére, a pár napja Dél-Afrikába igazoló Marou Souaibou-ra, de ott lesz a tornán a vb-n csereként pályára lépő és a brazilok elleni történelmi győztes gólpasszt Vincent Aboubakar fejére varázsoló jobbszélső, Jérome Ngom. Utóbbi 24 éves létére korábban megjárta már a cseh és az amerikai másodosztályt, tavaly viszont már a kameruni bajnokságban sem kevesebb, mint 14 asszisztot osztott ki. A védelemben a már a nagyválogatottban is megforduló 23 éves ifjonc, Che Malone is a kameruni futball egyik új reménysége és a torna után feltehetően légióskodásba kezd majd. Bár a korábban játékosként a Galatasaray-jal bajnoki címet szerző Alioum Saidou szövetségi kapitány váratlanul kihagyta a kameruni gólkirály Emmanuel Mahopot a keretből, azért így is nagy meglepetés lenne, ha a szelídíthetetlen oroszlánok nem jutnának tovább a trióból.

Igaz ez még akkor is, ha az ellenfelek közül Niger félig-meddig a nagyválogatottjával érkezik a tornára, Kamerun nagy regionális riválisa, a Kongói Köztársaság pedig egész komoly ANB-tapasztalatokkal is rendelkezik, és a tavaly a Szövetségi Kupa csoportköréig jutó AS Otohóból több érdekes játékos is ott lesz Algériában, így a kőkemény védő, Julfin Ondongo és a góllövőlistát vezető Junior Kanga Elanga is.

Jérome Ngom a vb-n is kiosztott már egy történelmi gólpasszt (fotó: africafootunited.com)

A korábbi ANB-ken az északi zóna csapatai már 4 aranyérmet nyertek, és ez a gyűjtemény akár még gyarapodhat idén a rendező Algéria révén. A középső zóna 2 aranyérme mellé sem lenne meglepetés egy újabb érem akár Kameruntól, akár valamelyik Kongótól, de a nyugati országok, különösen Ghána és Elefántcsontpart is nagyon szeretnének már egy trófeát begyűjteni végre az 5 ezüst- és 3 bronzérmük mellé. A déli zónában a potenciál nagyobb lenne talán, de eddig 1-1 ezüst- és bronzéremmel kellett beérniük, melyet Angola szerencsés esetben akár gyarapíthat még, ugyanakkor a keleti zóna 2 bronzérme mellé akár Szudán vagy Uganda odabiggyeszthet még egyet a február 4-i zárónap után.