Miért kellett Amorimnak mennie Manchesterből?
Ahhoz képest, hogy októberben a sportszakmai kérdésekben döntő kisebbségi tulajdonos, Jim Ratcliffe még azt találta mondani, Ruben Amorimnak három éve van Manchesterben, hogy bebizonyítsa, milyen remek edző, három hónap sem telt el, és a klub menesztette trénerét. Ha azt vesszük, hogy a Ferguson-éra óta Amorim győzelmi mutatója messze a leggyengébb mindegyik United-edző közül, érthető a döntés, ha azt, hogy a United részben az ő javaslatára alakította át alaposan a keretét, és hogy idén azért láthatóak már a fejlődés jelei, kevésbé. Persze, az eredménytelenségen túl egyre inkább elmérgesedő edző-vezetői viszony is hozzájárult ahhoz, hogy a portugál mindössze 14 hónapnyi regnálás után vehette a kalapját.
Beszámolók szerint hétfő délelőtt, miután a vezérigazgató, Omar Berrada és a futballigazgató, Jason Wilcox Carringtonban, a United edzőcentrumában közölte a hírt a 40 éves edzővel, ő egy dobozba seperc alatt bepakolta a cókmóját, és az ott lévőktől sietve elbúcsúzva távozott is. Az akkortájt megérkező játékosok a csomagoló pályaedzőket látva megkérdezték, mégis hová tartanak, mire azok lakonikusan azt felelték: „haza.”
Bő egy évig szolgálhatta a Unitedet a portugál szakember, bár hogy jó szolgálatot tett-e neki, az erősen kérdéses. Az egyik vele szemben elég harsányan megfogalmazódó kritika szerint fittyet hányt a United tradícióira, és a klubtól idegen játékrendszer alkalmazása mellett sokkal kevésbé támaszkodott a saját nevelésű futballistáira, mint kellett volna. Tény, hogy elég könnyen lemondott a kétségkívül renitens Marcus Rashfordról és Alejandro Garnachóról, és ha marad, alighanem az újkor egyik legígéretesebb akadémistájának tartott Kobbie Mainoót is elveszíti az egyesület.
Noha Amorim kinevezésétől azt remélték az Old Traffordon, hogy egy modern, a játékosokkal könnyen szót értő, őket fejleszteni is képes szakvezetővel gyarapodik a klub, aki a saját nevelésű futballistákat különös becsben tartja, valójában egy eléggé dogmatikus edzőre lelt.
Az például, hogy Amorim mereven ragaszkodott a 3-4-3-as játékrendszerhez, kezdett egyre nagyobb ellenállásba ütközni klubon belül. A pohár alighanem december 30-án a Wolverhampton elleni döntetlennel telt be, amikor az a Wolves is el tudott vinni egy pontot Manchesterből, amelyik az azt megelőző 18 fordulóban összesen kettőt gyűjtött.
Azért is érinthette ez különösen érzékenyen a United elöljáróit, mert egy fordulóval korábban, a Newcastle ellen úgy nyertek 1–0-ra a manchesteriek, hogy Amorim váratlanul a négyvédős szisztémára váltott, és amikor már azt lehetett gondolni, mégiscsak költözött belé némi rugalmasság, hamar visszatért a 3-4-3-hoz. Csapata meg két pontot bukott a Wolverhampton ellen.
Azután beszélgetett el vele az őt addig inkább támogató Jason Wilcox. A hírek szerint eléggé túlfűtötté vált az edzőn a taktikát is számonkérő diskurzus, melynek központi témája volt, hogy hagyja magát eltéríteni a mindenekfelettinek gondolt háromvédős formációtól. Mit lépett erre Amorim? Az elmúlt hétvégén a Leeds ellen is 3-4-3-ban küldte pályára csapatát. A vége megint csak iksz. Talán dacból is folytatta három belső védővel, hogy megmutassa, neki nem lehet diktálni. Ezért is hangsúlyozta egy minapi sajtótájékoztatóján, hogy ő nem vezetőedzőnek szerződött az Old Traffordra, hanem menedzsernek (a megállapodásban azonban a vezetőedző szerepkört rögzítették). Előbbi szűken csak a csapatért, annak játékáért felel, az utóbbi sokkal több annál, már-már sportigazgatói szerepet is betölt. Alex Ferguson menedzser volt, egy személyben döntött minden sportszakmai kérdésben, Amorimnak nem szántak ekkora hatáskört. A portugál azonban nem szerette, hogy még az általa kitalált hadrendért is elszámoltatják, ennél sokkal nagyobb autoritást akart. Ám ezt nemhogy Wilcox, a vége felé már az ugyancsak besokalló Jim Ratcliffe sem szívesen adta meg neki.
Nem feltétlenül csak a játékrendszeren múlt persze a United szenvedéssorozata Amorim alatt, mert ahogy azt az edzők is mondani szokták, a játékrendszer csak keret, annál fontosabb, milyen felfogásban, mennyire magabiztosan, milyen elszántsággal, védekezésben és támadásban mennyi tudatossággal futballozik egy csapat. Mármost, ha javultak is idén a „vörös ördögök” – volt honnan, valóban… – még mindig nagyon távol vannak attól, ahova múltjuk, a világ futballjában elfoglalt státuszuk, no meg az elmúlt évek horribilis költései alapján várnánk őket. A United csak ezen a nyáron mintegy 200 millió fontot áldozott támadósora kicsinosítására, és ha eredményesebb is immár az ellenfelek kapuja előtt – az előző szezonban 44-szer talált be, annál kevesebbszer csak a három kieső, valamint az Everton, idén viszont 20 játéknap után jár 34-nél – a pontgyűjtésben korántsem elég szorgalmas.
Az, hogy az Old Traffordon csak döntetlenre futja a küszködő West Ham, az egyértelmű kiesőjelölt Wolves, valamint a Bournemouth ellen, az Evertontól pedig kikap, nem éppen töretlen fejlődésről árulkodik, noha találni a United futballjában olyan elemeket, amelyekben előrelépett. A helyzetei minősége alapján várható gólszámát (xG) tekintve az egész mezőnyben a harmadik a Manchester City és az Arsenal mögött, de az Amorim-csapat próbálkozott a legtöbb kapuralövéssel (meccsenként majdnem 16-tal), ahogy a kaput eltaláló lövésből is neki van a legtöbb (102). Az ellenfél tizenhatosán belüli labdaérintések számában a negyedik – vagyis a tavalyi számokhoz képest mindegyik felsorolt szegmensben jobb. Mégis, továbbra is érezni rajta egyfajta törékenységet, hogy hiába futballozik előnyben, azt bármikor, illetve bármely csapat ellen képes leadni (lásd Wolverhampton), hogy ha vannak is jelei a fejlődésnek, ez még mindig nem olyan mértékű, mint azt remélték Amorimtól. Az első szezonja meg egyenesen pocsék lett, ezért is kullog az utolsó helyen a Ferguson-érát követő United-trénerek listáján.
Amorim a Premier League-ben mindössze 32 százalékos győzelmi mutatót produkált (47 bajnokijából csak 15-öt nyert meg), az őt követő David Moyes is megnyerte PL-meccsei felét (34-ből 17-et). Louis van Gaal 51 százalékos győzelmi statisztikával búcsúzott, ahogyan Ole Gunnar Solskjaer is, Erik ten Hag pedig majdnem 52 százalékot produkált. A rengeteget szapult José Mourinho 53,8 százalékos győzelmi aránya még mindig a legjobb a Sir Alexet követő bő tíz évből.
Mindezek ellenére Amorim menesztése újabb pofon az edzői szakmának, elvégre megint csak kiderült, a türelem mint olyan a (top)futballban nem létezik.
Azt üzeni, hiába a korábbi jó eredmények – Amorim a Sportinggal két bajnoki címet nyert, majd’ húsz év után vezetve ismét aranyéremre a zöld-fehéreket – ha az új állomáshelyeden nem produkálsz azonnal, véged. És ha azt vesszük, hogy Amorim merőben új projektet indított, elküldve jó néhány játékost, szerződtetve egészen más típusúakat, végképp érthetetlen, miért nem kapta meg legalább ezt a szezont.
Persze, ha az összezördüléseire gondolunk, mindjárt érthetőbb a menesztése, emellett akad még egy szempont, amit megfontolandónak ítélhetett a „board”. Úgy fest, idén nem is lesz olyan bitang nehéz megcsípni a Bajnokok Ligája-indulást érő öt hely egyikét, elvégre az Arsenalon és talán a Cityn kívül, az összes nagy klub szenved, még ha van is egy meglepetéscsapat, az Aston Villa. De ha ez a három alakulat el is visz három helyet, még mindig marad kettő, arra meg a nyáron rendesen kistafírungozott Unitednek illene odaérnie. Ezt nem akarja a klubvezetés megkockáztatni. Az a vezetés, amelyik Berradástul, Wilcoxostul, a játékostoborzásért felelős Vivellestül együtt egyre inkább kezdett kifarolni Amorim mögül.
És ha egy edző nagyjából a teljes klubvezetéssel elkezd cirkuszolni, sokáig nem lehet maradása.
Borítókép: Phil Duncan/Every Second Media/Shutterstock
Szerző
