Negyvenévesen is trófeákért harcol Mirsad Terzic, aki szinte az élete felét a BL-ben töltötte
„Napi két edzést kellett kombinálnom az iskolai tanulmányaimmal, mindezt úgy, hogy Szarajevótól távol laktam – emlékszik vissza. – Mindenféle tömegközlekedési eszközre szükségem volt ahhoz, hogy megoldjam, de nem hagytam abba. Elköteleztem magam, tudtam, hogy kézilabdázó akarok lenni. Ezzel egy időben azzal is tisztában voltam, jó jegyeket kell szereznem az iskolában, máskülönben édesapám eltilt az edzésektől.”
„Három BL-döntőt játszhattam a Veszprémben, a Barca, a Kielce és a Vardar ellen. Mindhárom más volt, de a Barca és a Vardar ellen nem jártunk olyan közel a győzelemhez, mint a Kielcével szemben. Az lett a meccs, amelyre mindenki emlékezni fog. Kilenc góllal vezettünk, de a Kielce egyenlíteni tudott, hosszabbítás lett, majd hétméteresekkel veszítettünk. Én kihagytam az enyémet. Azt hiszem, a fejekben túl korán elkezdtünk ünnepelni, így a végén mégsem írtunk klubtörténelmet”
– meséli Mirsad Terzic az európai szövetség This is me… sorozatában.
„Megváltoztatnak minket, és rengeteget tanulunk belőlük. Éppen az ilyen élményeknek köszönhetem, hogy még mindig aktív vagyok, és újabb trófeákra vágyom”
– mondja a Wisla Plock negyvenéves védőjátékosa, aki többek között éppen azért harcol manapság is, hogy klubja elhódítsa a tizenhárom éve folyamatosan uralkodó Kielcétől a lengyel bajnoki címet, és 2011 után újra aranyérmes legyen. A BL-ben pedig a Veszprém csoportjában küzd klubcsapatával a továbbjutásért.
Tavaly a negyeddöntő is összejött, ami a Plock lehetőségeit nézve rendkívüli eredmény. Terzic pedig immár a tizenkilencedik szezonját tapossa a világ legrangosabb klubsorozatában, a Bajnokok Ligája története során előtte csak hárman büszkélkedhettek több évtizedes jelenléttel. A kitartás szimbóluma lett, a gyermekkori évei pedig meghatározóvá váltak ebből a szempontból.
„Napi két edzést kellett kombinálnom az iskolai tanulmányaimmal, mindezt úgy, hogy Szarajevótól távol laktam
– emlékszik vissza. –
Mindenféle tömegközlekedési eszközre szükségem volt ahhoz, hogy megoldjam, de nem hagytam abba. Elköteleztem magamat, tudtam, hogy kézilabdázó akarok lenni. Ezzel egy időben azzal is tisztában voltam, jó jegyeket kell szereznem az iskolában, máskülönben édesapám eltilt az edzésektől.”
A bosnyák játékos a Zeljeznicar után egy másik bosnyák csapathoz, az Izvidac Ljubuskihoz igazolt, amelynek színeiben 2002 szeptemberében, 19 évesen már BL-selejtezőt játszott. Ezek után Zágrábon és Celjén keresztül érkezett 2009-ben Veszprémbe, és nem kevesebb, mint tizenegy évig maradt. Talán nem túlzás a klub emblematikus játékosának is nevezni, éppen annak a típusnak, amelyet egyre inkább hiányolhatunk a mai keretből.
Az első veszprémi évei alatt viszont az élete nemcsak azért lett más, mert elkerült a délszláv nyelvterületről.
„Személyesen és játékosként is megváltoztatott, hogy apuka lettem
– folytatja Terzic. –
Máshová kerül ilyenkor a fókusz az életedben, miközben profinak kell maradnod. Nekünk, játékosoknak megvan a napi rituálénk, a pihenéssel, alvással, de ez mind más lesz, amikor gyermekeid lesznek. A feleségemmel nem volt olyan szerencsénk, hogy a kicsik végigaludják az éjszakát, de Mocsai Lajos teljes mértékben megértette ezt az időszakomat. Az edzővel való emberi kapcsolat pedig nemcsak nekünk, játékosoknak fontos, hanem következményként a családunknak is.”
„A Plockban nincsenek világsztárok, inkább védekező csapat vagyunk, így szinte minden ellenfelet kevés gólon tudunk tartani.”
Terzicnek a pályán nem volt nehéz a Veszprémből ismert rendszerben folytatnia, a családnak azonban már nem olyan egyszerű egy-két országgal odébb költöznie.
„Minden alkalommal, ha egy játékos elszerződik, a feleségeknek teljesen át kell alakítaniuk az életüket, és a nulláról kezdenek megint mindent
– mondja Bosznia válogatottsági és gólrekordere. –
Nagyon nehéz egy élsportoló feleségének lenni, nagy áldozattal jár. Hatalmas támogatást kapok Dinkától és a családomtól abban, amit csinálok.”
Kiemelt fotó: Telekom Veszprém / X
Szerző
