Néhány hónapra vette át a csapatot elnökként, végül a haláláig nem tudott elszakadni tőle

A korábban több szezont is a Serie A-ban töltő Ascoli Calcio legszebb időszaka egyértelműen a klub híres elnöke, Costantino Rozzi regnálásához köthető, akinek irányítása alatt a csapatot minőségi játékosok alkották, és az első osztályban is letették a névjegyüket.

Eleinte nem érdekelte a labdarúgás

Az 1929-ben Ascoli Picenóban született Rozzi az édesapja nyomdokaiba lépve építőipari vállalkozó lett, a helyi földhivatalban dolgozott, majd testvérével, Elióval alapított vállalkozást. Különböző szállodák, kórházak, autópályák és egyéb épületek kivitelezése mellett a nevükhez köthető a szülővárosuk stadionjának megépítése is. Továbbá a leccei Stadio Via del Mare, az avellinói Stadio Partenio Lombardi, a beneventói Stadio Ciro Vigorito, valamint a campobassói Stadio Antonio Molinari létrejötte ugyancsak Rozziék keze munkáját dicséri. A későbbi sikeres elnök úgy élte le az élete első 39 évét, hogy egyáltalán nem érdekelte a labdarúgás, később elárulta, hogy mindig is furán nézett azokra, akik a vasárnap délutánjaikat a pályán töltik. Nem tudta, mi örömük lelik benne, amíg be nem tette a lábát ő is a stadionba.

1968 nyarán meghalt az Ascoli tulajdonosa, a stadion (egyik) névadója, Cino del Duca, és a klub igazgatótanácsának javaslatára Rozzi vette át az klub vezetését. Mivel a labdarúgáshoz nem értett, csak néhány hónapra vette volna át a csapatot, hogy az elhunyt tulajdonos özvegyét támogassa. Rozzi azonban annyira beleszeretett a klubba, amely a kezei alatt egyre sikeresebb lett, hogy tovább folytatta a munkát, közben a szükséges támogatást is megkapta a kollégáitól. Irányítása alatt a csapat egy amatőr klubból tulajdonképpen professzionális vállalat lett.

Rozzi hivatalba lépése idején az Ascoli csak a harmadosztályban szerepelt, azonban rövid időn belül előbb a másodosztályba, majd Marche régió első csapataként az élvonalba jutott fel. A Serie A-ba jutást megelőző nyáron három hónap alatt újították fel a stadiont, hogy az alkalmas legyen az első osztályú meccsek lebonyolítására. 1989-ben az Urbinói Egyetem rektora tiszteletbeli oklevelet adományozott neki a hazai szurkolók törzshelyéül szolgáló déli kanyar megépítése miatt. Rozzi hamar elkötelezte magát az új pálya mellett.

„A szurkolók rendkívül motiválóan hatottak rám. Ahogy meghallom, hogy többezer ember együtt morajlik, énekel a csapatért, gombóc nő a torkomban”

– jegyezte meg.

Soha nem látott magasságba jutottak

Az Ascoli rendszeres tagja lett a Serie A mezőnyének, legjobb eredményének az 1979-1980-as szezonban elért negyedik helyezés számított.

E mellett megnyerte a kanadai The Red Leaf Cupot (1979), a Serie A-s csapatok számára kiírt Torneo di Capodanno 1981-es kiírását, valamint a Közép-európai Kupa 1986-1987-es idényét.

A csapat 1971-ben jutott fel először a Serie B-be, három évvel később pedig már a legjobbak közt találta magát. Ugyan két szezon után kiesett a Serie A-ból, két évvel később másodosztályú bajnokként azonnal visszatért. Az Ascoli 1978-tól kezdődően 12 szezonból 11-et az élvonalban töltött. Ebben az időszakban a tavaly elhunyt legendás edző, Carlo Mazzone csapatában olyan karizmatikus játékosok váltak közönség-kedvenccé a Stadio Cino e Lillo Del Duca falai között, mint Adelio Moro, Pietro Anastasi, Liam Brady, Bruno Giordano, Dirceu, Walter Casagrande, Pedro Troglio, Oliver Bierhoff vagy Walter Novellino.

A második feljutást követően az együttes 1978 és 1985 között a klub leghosszabb élvonalbeli sorozatát produkálta – eközben csípte el a már említett negyedik helyezést. A kiesést követően azonnal visszajutott, hogy 1990-ig újabb négy szezont töltsön el az A-ban. Később valamennyi feljutás tiszavirág életű volt és egy-két éven belül visszaestek a másodosztályba. Az elmúlt években pedig nem egyszer a harmadik vonalat is megjárták.

„Az életben soha nem szabad feladni. A sikerek után mindig jönnek nehezebb időszakok, kénytelenek vagyunk megkeresni bennük a szép dolgokat. Az ember sikere abban rejlik, hogy bármikor kitalálhat, alkothat valami újat”

– említette a tulajdonos az egyik kiesést követően.

A „Presidentissimo” néven emlegetett klubvezető egészségi állapota az évek során rohamosan romlott. Rozzit 1994. december 17-én gyomorvérzés miatt meg kellett műteni, másnap délután pedig elhunyt a városi kórházban. A 65 éves klubtulajdonos temetésén több mint 20 ezren gyűltek össze a helyi székesegyházban, hogy végső búcsút vegyenek tőle. Rozzi 26 éven át irányította az Ascolit, halála után a csapat visszaesett a harmadosztályba, és csak tizenegy évvel később tudott újra feljutni a Serie A-ba, a 2006-2007-es szezonban szerepelt utoljára az olasz első osztályban.

Tiszteletben tartják az emlékét

Rozzi halála után a stadion déli kanyarja az ő nevét viseli (Curva Sud Costantino Rozzi), a csapat játékosai pedig évről évre a tisztelet jegyében az általa babonából hordott piros sportszárat viselik a születésnapja vagy a halála évfordulójának idején.

A néhai klubelnök szenvedélyes fanatizmusára, mindig segítőkész viselkedésére és szellemes nyilatkozataira máig szeretettel emlékeznek vissza Ascoli Picenóban.

Ugyan már csaknem három évtizede nincs közöttük, Rozzi emléke generációról generációra tovább él, így a fiatalabb szurkolók is úgy nőnek fel, hogy megtanulják a nevét a szüleiktől, a nagyszüleiktől.

„Hajlandó vagyok kompromisszumot kötni az Úrral az Ascoli megmentése érdekében – jelentette ki egyszer. – Lehet, hogy nem hisznek nekem vagy ki fognak nevetni, de amikor az Ascoli veszít, legszívesebben sírni tudnék. Amikor a csapatom vesztesen hagyja el a pályát, mindennél nagyobb szomorúság tölt el, és úgy érzem, minden teher rám zuhan.”

Az olaszok úgy tartják, hogy Costantino Rozzi azzal, hogy az Ascolit sikeressé tette, nemcsak a csapatot tette ismertté, hanem az addig jobbára lesajnált kisváros általános megítélést is javítani tudta a régióban és szélesebb körben egyaránt.

A szerző a Serie B magyar oldal nevű blog szerkesztője. Amennyiben az olasz alacsonyabb osztályú labdarúgás aktív magyar nyelvű közösségéhez szeretnél tartozni, alább elérhető a felület közösségi média-profilja:

https://www.facebook.com/seriebmagyar/

Kiemelt fotó: Storie de Calcio