Nyert a PSG, győzött a futball

Félreértés ne essék, ez az Arsenal tud mást is. Ahogy évek óta, ebben a szezonban is bebizonyította, hogy kevés csapat képes nála megkomponáltabban, intenzívebben letámadni, az ellenfél védőharmadában labdát szerezni, az átmenetekből a kapu előtt teremni és helyzetet kialakítani, vagy épp kontrákból veszélyeztetni. Jócskán vannak támadóerényei, csak épp azokból szinte semmit nem mutatott meg a döntőben.

Mert nem feltétlenül azzal van baj, hogy a labdát átengedi a PSG-nek – egyrészt a franciákkal szemben sok más együttes is így tenne, másrészt a korai vezetés is ezt követelte meg –, hanem hogy mindenfajta szándék hiányzott arra nézvést, hogy a némi szerencsével megszerzett előnyt növelje. (A helyzet kialakulása, ahogy Marquinhos rárúgta a labdát Leandro Trossard kezére, volt a szerencsés, Kai Havertz befejezése már csodás.)

Az előnytartás szenvedélye

Az Arsenal nyilván képes meccseket nullára lehozni, bebizonyította ezt a szezonban, végtére is 32 mérkőzésen (!) óvta meg kapuját a góltól, a BL-döntős ellenfél azonban a PSG volt, amelyik ellen csodaszámba ment volna, ha megússza kapott gól nélkül. Senki nem várta az Arteta-csapattól, hogy hatalmas területeket hagyva maga mögött támadjon fejetlenül a korai gól után, elvégre a PSG ezen a mérkőzésen is bebizonyította, hogy az kész öngyilkosság volna – elég csak Bradley Barcola két góllal kecsegtető megiramodására gondolni a második félidőből –, de ennyire passzívan futballozni, és csak az előnyt őrizni, a játék velejét hanyagolva a saját térfélről elvégzett szabadrúgásokat is előre rugdosni passzjáték helyett, nos, abból joggal lehetett azt gondolni, ez még megbosszulhatja magát.

És azért lehet ez különösen fájó az Arsenalnak, mert ki tudja, mikor mutatkozik újabb esély arra, hogy egy Bajnokok Ligája-fináléban ilyen lélektani előnyt szerezzen – eleve, hogy BL-döntőbe jusson, elvégre ezúttal is várt rá húsz évet –, annak birtokában pedig egy picivel több bátorság igazán elkélt volna.

Artetának bosszankodik (fotó: IMAGO/Kieran McManus)

Így az a csapat ünnepelhetett, amelyik ragaszkodott az identitásához – reméljük, az Arsenalé nem ez lesz eztán –, amelyik a saját játékét igyekezett a döntőben is elővezetni, mert amint azt Luis Enrique a finálé után megfogalmazta, a lényeg mégiscsak az volna, hogy miképpen a játékosok, a szurkolók is élvezzék a futbalt, hogy jól érezzék magukat labdarúgói a gyepen, általa pedig a drukkerek a lelátón.

Azt persze el kell fogadni, hogy a sikerhez többféle út vezet. Valaki ebben hisz, más abban, és így van ez jól. Nem játszhat mindenki egyformán, nyertek csapatok világbajnoki címet óvatos futballal, jutottak be együttesek BL-döntőbe a 180 percből 160-at a saját tizenhatosukon belül és annak előterében töltve. Lehet ezt is értékelni. De azért mégsem ezért szerettünk bele ebbe a csodálatos játékba, és szabadjon örülni annak, ha olyan csapatok diadalmaskodnak, amelyek a legnagyobb tét mellett is megőrzik bátor, progresszív felfogásukat – mint a PSG, a Bayern München vagy a Barcelona –, amelynek jutalmául megdicsőülnek.

A futballkarma

És ha már jutalom. Nyilván sokan sajnálják most az utolsó tizenegyest elrontó Gabrielt, aki pusztán a védőmunkát tekintve – ahogy a legkritikusabb pillanatokban is képes valami eszméletlen mozdulattal menteni – a világ egyik legjobbja, és ezúttal is hatalmasat játszott, de mi van, ha neki ez lett a „jutalma” azért, mert a valóban ragyogó megmozdulások mellett finoman fogalmazva is annyira csibész – durvább megközelítésben piszkos – mód játszik, hogy azt a „futballistenek” már nem tűrhették.

Oké, nyilván a lábán és a stresszhelyzeten múlt a hiba, nem valami karmikus dolgon, ugyanakkor tény, annyiszor verte már át a játékvezetőket azzal, hogy eljátssza, szabálytalankodtak vele szemben egy-egy védőharmadbeli szituációban, amit a bírók jellemzően mindig meg is kajálnak, hogy ennyi járt. Kegyetlen büntetés, valóban, de kijárt. Elég csak a legutóbbi, az Atlético elleni BL-elődöntőbeli esetét említeni, amikor Marc Pubill-nak rúgott oda a saját tizenhatosán belül egy szabad labdánál, azután szabálytalankodtak egyébként tizenegyest érően Antoine Griezmann-nal szemben, majd Gabriel hatalmasat homorítva eladta, hogy őt rúgták meg. És hasonlóból az elmúlt években találni tucatnyit.

Nem valószínű, hogy megváltozik a játéka, pláne, hogy Mikel Arteta minden zsenialitása mellett is pont ilyen zsivány, és láthatóan biztatja játékosait arra, hogy minden trükköt vessenek be a győzelem érdekében (Noni Madueke esete Nuno Mendessel szemben is inkább „okos” zuhanás volt, az angol fogta be a portugál karját, majd elesett büntetőt követelve), de talán egyszer mégiscsak levetkőzi szimpatikusnak éppenséggel nem nevezhető szokását.

A PSG sikerkovácsai: Luis Campos, Nasszer El-Kelajfi és Luis Enrique (fotó: IMAGO/Craig Mercer)

A szíveknek annál kedvesebb volt viszont, ahogy a honfitárs Marquinhos vigasztalta Gabrielt – de ezt a PSG-t lehet is kedvelni. A fiatalokból felépített csapat Luis Enrique irányításával az egyik legszebb, legmodernebb focit játssza, és ha nem is brillírozott a meccs nagyrészében ezúttal is a védekezés magasiskoláját bemutató Arsenal ellen, csak próbálkozott 21 kapuralövéssel (hét volt a túloldalon), 42-szer ért labdához a vetélytárs tizenhatosán belül (az Arsenal csak 16-szor), a statisztikai oldalak szerint nagy helyzetnek minősülő lehetőségből kidolgozott hármat (az Arsenal csak egyet) – szóval nem lehet azt állítani, érdemtelenül vitte haza a serleget. Sorozatban másodszor. Ez azért már azt sejteti, valami dinasztia-féle alakul Párizsban a spanyol tréner és a klub sportszakmai főtanácsadója, a keret kialakításában fontos szerepet betöltő Luis Campos vezetésével.

S miközben most Észak-Londonban rettenetesen bánatosak, érdemes emlékezniük arra, honnan hova eljutva lettek 22 év után angol bajnokok. Azért az sem smafu.

Borítókép: IMAGO/Jumeaux Alexis