Vajon a PSG ellen is működik majd az Arsenal betonvédekezése?

Ha egy csapat a szezonbeli 62 meccséből csak hetet veszít el, az azért elég szép mutató, az Arsenal esetében van azonban egy annál is prímább adat: a 42 kapott gól (a 120 szerzett mellett, ha már itt tartunk). Ennél minden európai topklub többet szedett be, a Manchester Citytől az FC Barcelonáig, a Bayern Münchentől a Paris Saint-Germainig. Nem találni a londoniaknál stabilabban védekező csapatot kerek e világon – ehhez márpedig Mikel Arteta kellett. És ha azt vesszük, hogy a hét vereségből négyet egy négyhetes periódusban szedett össze március-április tájékán, még inkább imponáló az összteljesítmény.

A valamivel vészterhesebb időszakban persze sokakban újra csak felvetődött a kérdés, mentálisan elég erős-e ez az társaság, bírja-e eléggé a nyomást, ellentétben az azt megelőző három évvel (illetve abból kettővel) valahára megbirkózik-e az üldözött szerepével, és nem herdálja el az előnyt, nos, a londoniak csattanós választ adtak. Tény, hogy a jelenlegi Arsenal nem a látványos futballjáról marad meg az emlékezetekben, még az is lehet, hogy az elmúlt évszázadban (a kései 1980-as, korai 1990-es években) a George Graham vezette csapattal szemben gyakorta felhangzó „Boring, Boring Arsenal” szlogen is joggal került újra napirendre, de hogy legyőzni, akár csak helyzetet teremteni ellene is iszonyatosan nehéz, az egyértelmű.

Ez is egy vélemény: „Az nem futball, amit itt az Arsenal produkált”

Ahogy a csapatok többsége, az Arsenal is 4–4–2-es formációban védekezik, és eléggé embert próbáló ezt a blokkot feltörni. Ha a büntetőket nem számítjuk, az Arsenallal szemben meccsenkénti átlagban összehozott 0,7-es xG a legalacsonyabb volt a Premier League-ben, a második legjobban védekező City ellen is 1,0 xG fölé jutottak a riválisok.

Az Arsenal már a letámadással igyekszik megfojtani ellenfelét, és ebben (is) az egyik legjobb Angliában: csak a Brightonnak sikerült nála több labdát szereznie a támadóharmadban. Ha pedig emiatt történetesen a hosszú labdákat választja az ellenlábas, tartva attól, hogy már a saját tizenhatosa előtt elveszíti azt, ott a két „gyilkos”, William Saliba és Gabriel Magalhaes, akik a magas labdákat, az effajta, a testi erőn is múló egy az egy elleni védekezést nagyon szeretik, és jellemzően meg is nyerik ezeket a párharcokat. Egyébként meg épp az „ágyúsok” kőkemény és nehezen átjátszható presszingje miatt a Liverpool után az Arsenal ellen próbálkoztak a legtöbb hosszú labdával a riválisok.

Mikel Arteta kitartóan és következetesen építette Európa legjobb védelmét (Fotó: Imago/Shutterstock)

De ha már a Brighton szóba került. Márciusban az Albion edzője, Fabian Hürzeler azt követően, hogy az észak-londoniak 1–0-ra győztek az Amexben, azt találta mondani, „az nem futball, amit itt az Arsenal produkált”. Ami azért elég erős. És lehet, hogy a támadójátéka alig létezett, a védekezésben annál inkább jeleskedett. Két nagy helyzetet engedett csak ellenfelének, amelyik háromszor tudta csak eltalálni a kaput, és az xG-je sem érte el a 0,9-et, ez pedig feltétlenül az Arsenal védekezését dicséri.

Ez is egy adat: Hat mérkőzésen az ellenfeleknek kaput eltalált kísérletük sem volt

A támadójáték mutatóit most hagyjuk, azok tényleg pocsékak voltak, de nem ez a cikkünk témája, akkor sem, ha talán Artetát is valahol bántja.

„Abban biztosnak kell lennünk, hogy miközben folyamatosan fejlődni akarunk, az elérteket, a már megvalósított nagyszerű dolgainkat nem hagyjuk veszni – mondta a spanyol tréner még az idei szezon kezdete előtt újságírók gyűrűjében. – De ezt eddig is így tettük. A valódi fejlődést az egyének képesek kiváltani, az belőlük fakad, vagyis a játékosokból, akiket megfelelően kell kezelni, olyan pozícióba helyezni, hogy előjöjjenek a kvalitásaik.”

Minden értéket nem feltétlenül sikerült megőrizni, legalábbis, ha arra gondolunk, a korábbi három, egyaránt ezüstéremmel záruló szezonból kettőben bizony elképesztő vehemenciával, agilitással és kreativitással tudott támadni az Arsenal, az utóbbi kettőben, de főként a jelenlegiben már nem. Az ugyanakkor, hogy mérhetetlenül nehéz ellene helyzetbe kerülni, a második érmes, vagyis a 2023–2024-es szezon óta mit sem változott. Akkor 29 gólt kapott a bajnokságban, a végül aranyérmes Manchester City 34-et, a harmadik Liverpool 41-et. Az előző idényben is a legkevesebb gólt szedte be, 34-et, aminél héttel nyelt be többet a végső győztes Liverpool, tízzel többet a City. A mostani 27 kapott gólja megint csak messze a legkevesebb, és korántsem arról van szó, hogy megúszná a meccseket, sőt, sokszor csak egy-egy egyéni hibát kihasználva tudott betalálni az ellenfél. Az pedig, hogy hat olyan bajnokit produkált, amelyeken a vetélytársnak kaput eltaláló kísérlete sem akadt, nem csak hogy szezoncsúcs, de abszolút rekordbeállítás (azóta, hogy a 2003–2004-es idénytől elkezdték vezetni az efféle adatokat).

David Rayát egyáltalán nem altatta el, hogy a Premier League legjobb védelme szerepel előtte (Fotó: Imago/AOP Press)

Az ellenfelek helyzeteinek minősége alapján 29 gólt kellett volna kapnia, valójában azonban kettővel kevesebbszer rezgett a hálója, ebben azért David Raya keze is benne van. Hogy mást ne mondjunk, a remek spanyol egyes a meccsei felén nem kapott gólt, a 19 clean sheet néggyel több, mint a második Gianluigi Donnarummáé (Manchester City). De nagy helyzetet is az Arsenal ellen dolgoztak ki a legkevesebbet (50-et összesen).

Ez pedig egyre gyakoribb: „One Nil to the Arsenal”

Ugyanakkor az Arsenal a 26 bajnoki győzelméből nyolcszor 1–0-ra nyert, valóban visszacsempészve valamit a régi időkből. Az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején vált egyre megszokottabbá az ének a Highburyben, hogy „One Nil to the Arsenal”, vagyis hogy 1–0 az Arsenalnak, ami gyakorta a végeredményt tükrözte. George Graham csapata, amely vele nem mellékesen két bajnoki címet ünnepelhetett, rendre így nyerte meg a mérkőzéseit, és tetszik vagy sem, ilyenné vált az Arteta-féle Arsenal is. Ha csak a hajrát vesszük: azután, hogy az Arsenal kikapott a Citytől az Etihadban, és sokan úgy vélték, azzal a bajnoki címe is odalett, ötször győzött egy döntetlen mellett (az egy ikszet a BL-ben az Atlético Madrid ellen produkálta). Az öt győzelem a következőképpen festett: 1–0, 3–0, 1–0, 1–0, 1–0. És mennyire jól eshetett a Burnley ellen az Emirates-ben helyet foglaló Grahamnek, hogy az utolsó hazai meccsen, a már kiesett kiscsapat ellen is 1–0-ra nyert a másnap a City vereségével bajnokká koronázott Arsenal.

De hát ez tényleg betonvédelem. Saliba és Gabriel Magalhaes középen kíméletet nem ismerve takarít, a kettős szinte átjátszhatatlan – bár azért az kérdés, Ousmane Dembélé és társai elmozgásait, visszalépéseit mennyire tudják majd lekövetni. Saliba a labdával is remek, a szélső hátvédek (Ben White, Riccardo Calafiori, Piero Hincapié) meg amellett, hogy a védőmunkát tekintve is stabilak (már csak azért is, mert echte középső védőként játszanak a vonalak mellett), mennek fel rendesen, és nagyon magasan helyezkedve segítik a támadásokat.

Az Arsenal mindkét kaput előtt nagyon masszív (Fotó: Imago/Shutterstock)

A kevés kapott gól persze a kiváló letámadáson is múlik, hogy már magasan labdát szerez az Arsenal, valamint a nagyszerű középpályások munkáján. Nem csak Martín Zubimendi vagy Declan Rice játszott egyébként idén hatost, hanem Myles Lewis-Skelly is, akinek az ifi éveiből nem szokatlan a belső középpályás szerepkör, az első csapatba azonban balhátvédként robbant be. Arteta a Fulham ellen, három nappal az Atlético elleni BL-visszavágó előtt védekező középpályásnak tette be a kezdőbe a fiatal angolt, és olyannyira megfelelt, hogy a madridiak elleni elődöntőben sem volt szíve kivenni a csapatból. Így az a Zubimendi, aki a nyáron 65 millió euróért érkezett, csak a kispadon kapott helyet, a 19 éves Lewis-Skelly pedig kezdett.

Abban, hogy rögzített helyzetekből ennyire veszélyes az Arsenal, a védőknek is jókora szerep jut, eközben pedig az ellenfelek ilyetén próbálkozásait is sikeresen elhárítják. A hét pontrúgás után kapott gól szintén a legjobb a PL-ben.

A PSG-nek történetesen nem az a legnagyobb fegyvere, ellene inkább mezőnyben kell résen lenniük az angoloknak, de ha így lesz, és le tudják hozni nullára az idei utolsó meccsüket is, azt az egy gólt elöl valahogy bekotorják.

Úgy pedig biztosan elég hangosan szól majd a Puskás Arénában a „One Nil to the Arsenal”.

Borítókép: Imago/Craig Mercer