Mikel Arteta és Luis Enrique: megszállottak csatája

Mikel Arteta

Az újdonsült angol bajnok Mikel Arteta motivációs, csapatépítő eszközeinek tárháza szinte kifogyhatatlan. Előfordult már, hogy az Anfieldre készülődve az utolsó edzések egyikén a Liverpool himnusza, a You’ll Never Walk Alone bömbölt az Arsenal edzőpályájának hangszóróiból, csak hogy a játékosai elképzeljék, ott vannak a Liverpool stadionjában, és hogy azon a fordulatszámon pörögjenek, ami az Anfielden is kívánatos lesz.

A baszk tréner azzal indokolta még húzását, hogy előfordult vele játékoskorában, hogy megbénult az Anfield frenetikus hangulatától, illetve a Liverpool intenzitásától – miközben mindenhol vörös mezes futballistákat látott maga körül cikázni, ő képtelen volt reagálni. Ezt akarta elkerülni a sajátos hangolódással. (Nem jött be végül, az „ágyúsok” elvesztették a mérkőzést).

Máskor barbecue-partit tartott az edzőközpontban csapatának és a stábtagoknak, amelyre a családtagok is hivatalosak voltak, illetve megesett az is, hogy egy villanykörtét vitt be az öltözőbe, és arra kérte futballistáit, úgy ragyogjanak, olyan energiák szabaduljanak fel belőlük, mint a kezében tartott körtéből. De olyan is előfordult, hogy az egyik csapatvacsorára felbérelt egy zsebtolvajt – hogy honnan szalajtotta, ki tudja? –, akinek az volt a dolga, hogy a kajálással és dumálással elfoglalt játékosaitól minél több cuccot csórjon el, majd a vacsora végén az értéktárgyaiktól megszabadított, döbbent futballistái előtt felfedve magát elárulta, a csíny azt szolgálta, hogy megértsék, ahogy az életben, a pályán is minden pillanatban ébernek kell lenni, sosem szabad kiengedni, muszáj mindenfajta veszélyre felkészültnek lenni.

Legutóbb pedig, amikor az Arsenal áprilisban egy gyatrább szériába szaladt bele – két bajnoki vereség mellett kiesett az FA-kupa negyeddöntőjében –, tüzet gyújtott az edzőpályán, és azt akarta, hogy labdarúgói minden negatív gondolatukat, kétségüket képletesen hajítsák bele a lángokba. Sikerült. Akkor is, ha az Arsenal nem feltétlenül csak önerőből gyűjtötte be 22 év után az angol bajnoki címet, ha kellett ahhoz a Manchester City két nem várt hajrábeli botlása is (az Everton és a Bournemouth ellen).

De leginkább Arteta kellett hozzá, aki a Manchester Citynél, Pep Guardiola asszisztenseként eltöltött időben rengeteget tanult a katalán mestertől – figyelt, feljegyzett, megjegyzett, ellesett –, noha már az Etihadban sem csak „inas” volt, hanem saját hatáskörrel megbízott, a sikerekért sokat tevő edző. Amikor például a 2017–2018-as szezonban az addig a befejezésekkel hadilábon álló Raheem Sterling látványosan jobb számokat kezdett produkálni, és 18 bajnoki gólt szerzett a korábbi hét után, a dicséret Artetát is megillette, aki rengeteget foglalkozott a villámgyors támadóval, rendre kint maradt vele gyakorolni a tizenhatoson belüli helyzeteket.

Amúgy pedig a londoniak idei bajnoki címében kulcsszerepet vállaló francia pontrúgásspecialista Nicolas Joverről is Arteta győzte meg Guardiolát, és vették ennek köszönhetően oda Manchesterbe, hogy aztán Arteta később Londonba csábítsa. Az Emiratesben egyre fontosabb lett a francia szerepe, olyannyira, hogy az Arsenal idén eljutott oda, hogy a Premier League-ben minden harmadik gólját rögzített játékhelyzetből szerezte. Talán nem túlzás azt állítani, ha nincs Jover, nincs bajnoki cím. Csak szöglet után 19-szer talált be idén az ágyús had, ez a legtöbb a Premier League 34 éve íródó történetében, de ami kulcsfontosságú: a 19-ből 13 gól vezetést ért az Arsenalnak. Ez is „all-time” Premier League-rekord. A mai futballban márpedig az a csapat, amelyik előnyt szerez, jó eséllyel győz, az Arsenal legalábbis rendre profitál a fórból, és kedvére játszhat a további erősségeire, a labdaszerzés utáni gyors átmenetre, illetve a kontratámadásokra.

Arteta a levegőben a bajnoki cím megnyerése után (Fotó: Imago)

Arteta azért alighanem más módját is megtalálta volna annak, hogy csapata a lehető legjobb legyen, mert pont ez az egyik legnagyobb erénye, hogy mindent a remélt győzelemért tesz. Sokkal pragmatikusabb edző, mint Guardiola, persze van, ami Artetánál is szent: hogy a melót száz százalékig bele kell tenni minden egyes edzésbe és meccsbe; hogy magas szintű presszing nélkül nem lehet csapatot a pályára küldeni, annak pedig tökéletesen begyakoroltnak, egységesnek, tudatosnak kell lennie; hogy nagybetűs csapatot, már-már családot kell formálni ahhoz, hogy esély legyen a győzelemre, mert csak úgy lehetsz sikeres, ha kiváló, mondhatni makulátlan a csapatszellem; hogy játékost sosem „lökünk a busz alá”, s ő kifelé nem is kritizálta soha egyetlen tanítványát sem (berkeken belül annál keményebb tud velük szemben lenni), sőt egy-egy vereség, illetve az elbukott bajnoki versenyfutás idején is rendre megjegyezte, „most jobban imádom a játékosaimat, mint valaha”.

Összehasonlítva Guardiolával vagy Luis Enriquével, Artetánál tehát sokkal inkább létező elv a célfutball, hogy igazából nem lényeg, milyen áron, a legfontosabb az, hogy nyerj. 

Az is lehet, hogy a 2022–2024 közti, mindkétszer a bajnoki címért küzdő, végül azonban elbukó Arsenal kapcsán tanulta meg a leckét, amikor azt érzékelhette, pusztán látványos támadójátékkal nem tudja legyőzni a Cityt. Rájött, ha neki nem olyan a játékosminősége, mint a legnagyobb ellenlábasának – a mezőnyben zseniális Garbriel Jesus soha nem lesz olyan befejező, mint a briliáns Erling Haaland –, más módon kell legyőzni a riválist.

Ezért aztán egyre inkább elment a fizikai dominancia felé, kicsit egyébként a City BL-győztes csapatától lopva az ötletet: idén már ő is négy, eredetileg belső védőt alkalmazott a hátvédsor mind a négy posztján – a szélső védőként szerepeltetett Jurriën Timber, Ben White, Riccardo Calafiori és Piero Hincapié is az volna alapból –, de a középpályára és előre is azok a típusok érkeztek, illetve kerültek a kezdőbe, akiknek a felépítése a gladiátorokéra hajaz, és képesek is azzal az elszántsággal, bátorsággal belemenni az ütközetekbe. Mikel Merino, Kai Havertz, Viktor Gyökeres, Martín Zubimendi és persze Declan Rice is ez a típus, őket egészítik ki a kreatív klasszisok, Bukayo Saka, Martin Ödegaard, Eberechi Eze, Noni Madueke, Leandro Trossard és Gabriel Martinelli. De közülük ugye legfeljebb hárman vannak egyszerre a pályán.

Szóval Arteta rájött, neki nem feltétlenül a City fegyverével kel legyőznie legnagyobb ellenlábasát – a terv végül bejött. Ha kevésbé játszik is látványosan az elmúlt két év Arsenalja, ha tényleg bántóan ötlettelenül tudott is olykor idén támadni (az utolsó hazai bajnokiján, a már rég kiesett Burnley ellen három kaput eltaláló próbákozást jegyzett), győzött. Mert rendre kisegítették a rögzített helyzetek, vagy egy-egy klasszisa villanása. No meg persze a betonvédekezése, hogy azért az Arsenal ellen még mindig roppant nehéz helyzetbe kerülni. A bajnokságban 27 gólt kapott (messze a legkevesebbet), a Bajnokok Ligájában szintén nem nagyon sikerült az ellenfeleknek bevennie a kapuját (négyszer tudták az alapszakasz nyolc meccsén, abban is a legjobb volt, de a kieséses szakaszban is csak kettőt kapott).

Alig kapott gólt a BL-ben az Arsenal (Fotó: Imago)

Mégis, Arteta talán legnagyobb erénye, hogy az évek alatt a saját képére formálta a klubot és a csapatot, és sikerült elérnie, hogy a kezdeti „trust the process” jelszavát, vagyis hogy mindenki higgyen a projektben, kivétel nélkül mindenki elfogadta. A klubvezetés, a játékosok, a szurkolók. Pedig nem volt könnyű dolga. Egy identitás nélküli csapatot vett át 2019 végén, egy olyan környezetben kellett mindenkit maga mögé állítania, amelyben mindenki totálisan kiábrándultnak tűnt, és semmi sem működött megfelelően. Arteta azonban elkezdett dolgozni, megvált azoktól, akik neki nem kellettek, rendíthetetlenül ment végig az úton, a masírozáshoz pedig harcostársakat szerzett. Ahhoz persze, hogy valóban higgyenek benne, kellettek az eredmények, az eredményekhez pedig Arteta következetessége, keménysége, határozottsága a meggyőző ereje. Hogy a tulajdonos Kroenke család az elmúlt évek súlyos költései után a nyáron még mélyebben nyúljon bele a pénztárcába. Így szórhatott ki újabb 250 millió fontot – s bizony a nyáron érkezettek, Zubimendi, Madueke, Mosquera, Gyökeres, Eze és Hincapié is kellettek az aranyéremhez. No meg ahhoz, hogy Arteta a diadal mellett dinasztiát építsen.

Luis Enrique

Ami ellenoldalon, egy esetleges párizsi győzelemmel mondhatni máris megszületne. Luis Enrique irányításával kibontakozni látszik egy olyan csapat, amelyik hosszú évekig uralhatja a nemzetközi porondot, vagy legalábbis a Bajnokok Ligája első számú esélyese maradhat. És tényleg az a legcsodálatosabb benne, hogy a PSG nem a szupersztárokkal, a világ legdrágább, legnagyobb egójú futballistáival (Kylian Mbappéval, Neymarral, Lionel Messivel) éri el hihetetlen sikereit, hanem remek érzékkel kiválasztott, illetve saját nevelésű fiataljaival. Ez azért fontos üzenet az egyetemes labdarúgásnak.

Azt is jelenti egyben, hogy nem a legnagyobb egyéniségek összegereblyézésére van szükség, hanem valódi csapatra. A felismerés annak a Luis Camposnak is köszönhető, aki sportigazgatóként korábban a Monacót és a Lille-t is bajnoki címhez segítette, 2022-ben pedig a PSG főtanácsadója lett. És attól a nyártól tavaly júniusig a párizsiak tizenegy 22 éves vagy annál fiatalabb játékost szerződtettek, és csak három 26 évesnél idősebbet.

A nagybetűs csapat kialakításában persze elévülhetetlen Luis Enrique szerepe, aki ellentmondást nem tűrően azzal kezdte regnálását, hogy a „főnök én vagyok”. Ami annyit tesz, vagy beállsz a sorba, allűrök nélkül végzed a dolgod, vagy mehetsz isten hírével. És tessék, az az Ousmane Dembélé is beállt a sorba, aki azért hajlamos öntörvényűnek lenni, személyiségfejlődésének azonban meglett a jutalma. Holmi Aranylabda. Annak előfeltételeként pedig olyan játék, amellyel a Párizsban hosszú évek óta megszokott bajnoki címek mellett Bajnokok Ligájához segítette csapatát. De ahhoz, hogy magába szálljon, észbe kapjon, és elfogadja, ha nem változik, és a profi életvitel helyett továbbra is PlayStationözik hajnalig, mint Barcelonában a húszas évei elején, semmi nem lesz belőle, kellett egy ilyen edző kellett.

Luis Enrique magyaráz egy sajtótájékoztatón (fotó: Imago)

Oké, a „semmi nem lesz belőle” némileg túlzó, mert aki csak egyszer is magára ölthette a Dortmund vagy a Barcelona mezét, az nem lehet senki, úgyhogy fogalmazzunk úgy, ráébredt arra, megfelelő hozzáállás nélkül esélye sem lesz az elképesztő tehetségéhez méltó karriert befutni. Luis Enrique megértette vele, mit jelent a megfelelő hozzáállás: fegyelmet, munkát, szorgalmat, alázatot, folyamatos győzelmi vágyat. A spanyol szerencséjére ez a mentalitás sokakból eleve nem hiányzott.

Az sem ártott a projekt sikerességéhez, hogy a spanyol mondhatni szabad kezet kapott.

„Először is az alapokat kell leraknunk, azt majd remélhetően követik az eredmények – mondta az elnök Nasszer al-Kelaifi Luis Enrique bemutatásakor. – Ez a nagy különbség a korábbiakkal szemben. Ettől még továbbra is ambiciózusak vagyunk, de sokkal észszerűbben gondolkodunk. Az edzőnknek annyi ideje marad ennek megvalósítására, amennyit csak akar. Nem érdekelnek most az eredmények, azt akarom, hogy az elvei, a felfogása, a futballfilozófiája határozzák meg a klubot.”

Luis Enrique így aztán elnöki felhatalmazást kapott arra, hogy elkezdje lerakni az alapokat – Campos jóvoltából a téglák már megvoltak hozzá. De egészen más kultúrát teremtett, és ez már a szurkolóknak is sokkal inkább tetszett. Nem átallotta például Kylian Mbappét is kihagyni. Első idénye második felében, 2024 tavaszán világossá lett, hogy a világbajnok támadó nem hosszabbítja meg párizsi szerződését, Luis Enrique pedig az utolsó 14 bajnokin csak hatszor jelölte a kezdőbe. „Fel kell készülnöm az Mbappé utáni időszakra” – magyarázta, s ebbe aligha lehetett belekötni.

Az eredmények őt igazolták, és a csapatjáték is egyre jobb lett: érezni lehetett az egyre erősebb kohéziót, együttese egyre energikusabban futballozott, amit persze jó volt nézni. Az első naptól fogva fegyelmet követelt, ennek jegyében bejelentette, mindenkinek be kell csekkolnia reggel edzésre, annak is, aki sérüléssel bajlódik. Ugyancsak újdonságnak hatott, hogy fizikailag menyire kimerítőek az edzései, és az is, hogy sokakat kipróbált számára idegen poszton. De minden húzása azt szolgálta, hogy jobbá tegye csapatát és játékosait. Sikerült neki. A mai PSG labdával és anélkül is uralja a meccseket: szupertechnikás játékosaival és a gyakori elmozgásokkal, helycserékkel, visszalépésekkel, mélységi indulásokkal bármikor képes veszélyeztetni, de akkor sem lehet nyugodt az ellenfél, ha nem a párizsiaknál van a labda: annak megszerzése után villámgyorsan megy át támadásba, és néhány húzásból az ellenfél kapuja előtt terem. Ott meg aztán kíméletlen.

Vajon a budapesti BL-döntő után is lesz oka örülni? (Fotó: Imago)

A maga módján Luis Enrique is az. Ha a munkáról van szó, nem ismer legalábbis pardont. Megszállott ő is, mint Arteta, egyenes, őszinte a játékosaival, sosem köntörfalaz. De ez kellett ahhoz, hogy a „galaktikus”, gyakran egyénieskedő PSG-t roppant erős csapattá gyúrja. A „galaktikus” Párizsnak persze nem is ült volna le a kispadjára. Ám amikor értesült arról, hogy más koncepció mentén kezd el a klub dolgozni, mindjárt vonzónak érezte a Parc des Princes kispadját.

Megszállottsága a privát Luis Enriquét sem hagyja nyugodni. Mindennap kőkeményen sportol, legyen az erősítés, biciklizés, futás, úszás. Utóbbi három kombóját elég jól műveli: 2007-ben a frankfurti Ironmant teljesítette sikeresen, ami 3,8 kilométer úszásból, 180 kilométer kerékpározásból és a maratoni (42 kilométeres) futásból áll.

„Én csak egyet tudok, versenyezni” – mondta játékoskarrierje befejezése után, s talán ezért is választotta az edzősködést. 

Edzősködésének kezdeti szakasza egyértelműen Pep Guardiola elveinek elsajátításáról szólt, mondhatni a korábbi barcelonai csapattársat másolta, aztán egyre inkább a saját képére formálta a guardiolai alapfelfogást.

A hivatása, a megszállottsága segíthetett neki túlélni élete legnagyobb tragédiáját is, a lehető legnagyobb kínt, amit egy szülő megtapasztalhat. 2019-ben veszítette el kilencéves kislányát, Xanát, aki a csontrák egy meglehetősen ritka fajtájában szenvedett. A felfoghatatlan veszteségről Luis Enrique bámulatos nyugalommal tudott aztán beszélni a róla készült dokumentumfilmben: „A teste távozott, de Xana nem halt meg. A lénye ma is velünk van” – mondta. Ezt sulykolta a családtagjaiba is. Amikor édesanyját meglátogatva azt látta, a mama mindenhonnan leszedte az imádott unoka képeit, megkérte, hogy tegye mindet vissza a helyére. „Anya, Xana él. Lehet, hogy fizikailag nincs már köztünk, de lélekben igen. Mert minden nap beszélgetünk róla, mosolyogva emlékezünk rá, és szerintem ezt Xana valahonnan látja.”

Azt nem tudni, május 30-án PSG-győzelmet lát-e, de hogy a budapesti BL-döntőben is ott lesz Luis Enriquével, az egészen biztos.

Borítókép: Imago