Őrült nagy szezont fut az Arsenal

Már csak azért is, mert az elmúlt pár év éppen azt igazolta, hogy nincsen az Arsenalban egy egész szezonra elegendő szufla. A Premier League előző három kiírásában Mikel Arteta csapata rendre ezüstérmes volt, ebből kétszer sokáig neki is állt a zászló. A 2022–2023-as szezonban 248 napig vezette a ligát (ellenpélda nélkül áll a PL-ben, hogy egy csapat ilyen sokáig állt az élen, aztán mégsem lett bajnok), de a tavaszi hullámvölgyét kihasználva végül a Manchester City ért révbe. A 2023–2024-es idényben szintén sokáig vezettek az „ágyúsok”, de a szokásos tavaszi formaidőzítésével a City kétpontos előnnyel bezsákolta a bajnoki címet – sorozatban negyedszer. Az előző szezonban a Liverpool dominált, az Arsenal nem volt fenyegető közelségben a bajnokhoz, viszont az egyértelművé vált, hogy egy elég magas szinten stabilizálta magát a csapat – csak éppen valami hiányzott még.

Elsősorban a konzisztencia, hogy tíz hónapon át bírják a többfrontos csúcsterhelést, meg persze valami plusz, ami képessé teszi őket arra, hogy valahára újra megnyerjék a világ legerősebb bajnokságát és Európa trónját is ostrom alá vehessék. Ne feledjük, az Arsenal utoljára a 2003–2004-es szezonban nyerte meg a PL-et, a Bajnokok Ligáját pedig még soha. Hogy a céljai felé közeledni kezdett, az kristálytisztán látszott, és nemcsak a bajnokságban, de a BL-ben is. 2024 tavaszán a legjobb nyolcig jutott (ne feledjük, az azt megelőző öt szezonban csak az Európa-ligában szerepelhetett), tavaly pedig már elődöntős volt – a negyeddöntőben oda-vissza verte a címvédő Real Madridot – és a csak a szédületes formában lévő, végső győztes Paris Saint-Germain tudta megállítani.

A történelmi fordulat lehetőségének megteremtése

 

Annak, hogy egyáltalán odáig eljusson az Arsenal, ahol az előző idény végén tartott, két alapvető feltétele volt. Az első és legfontosabb, hogy hagyták dolgozni Artetát, annak dacára, hogy az első két és fél szezonjában csupán két nyolcadik, majd egy ötödik helyet tudott felmutatni – meg persze a debütáló évében aratott FA-kupa-győzelmet, ami némi hátszelet azért adott neki. De ugye ez a „türelem rózsát terem” típusú engedékeny klubvezetői hozzáállás az edzők irányába már eleve iszonyú ritka az európai elitben; ezt a Chelsea, Manchester United, Tottenham Hotspur triónál is pontosan látjuk, hogy mégse keveredjünk a Big Sixtől távolabb, hiszen alapvetően velük rivalizálnak az „ágyúsok”.

A másik, hogy a klubmenedzsment szakított azzal az évtizedeken át uralkodó wengeri filozófiával, hogy az Arsenal (egy-egy kivételtől eltekintve) alapvetően kineveli a játékosait, vagy relatíve olcsón vesz ígéretes tehetségeket, akiket felépít magának, és később (részben) tovább is értékesíti őket. Miközben a lehető legkevesebbet költ. Ez az ars poetica, és persze Arsene Wenger (1996 és 2018 között volt a csapat kultikus edzője) zsenialitása arra elég volt, hogy az Arsenalt 20 évre bebetonozza az angol és a nemzetközi elitbe (1997 és 2016 között kivétel nélkül a PL első négy helyének valamelyikén végzett, és 1998-tól kezdve mindig a BL-ben indult!), ugyanakkor egy üvegplafont is húzott a klub fölé.

Ahogy a futball a 2000-es évektől kezdve exponenciálisan növekvő sebességgel elüzletiesedett, az Arsenal úgy távolodott a hazai riválisoktól – lassan, de biztosan. A Wenger-korszak csúcsa az első nyolc évre esett (három bajnoki arany, négy ezüst-, egy bronzérem), 2004 után pedig a második helyen is csupán kétszer zárt a The Gunners, az utolsó igazán nagy eredménye a 2006-os BL-döntő. Miközben ezen időszak alatt a többiek (Manchester United, Chelsea, Manchester City, Liverpool) nyakló nélkül költötték a pénzt és nyerték a bajnokságokat, plusz fejenként legalább egy Bajnokok Ligáját (a Pool és a Chelsea kettőt is). Be kellett hát lássák, hogy érdemi tőkeráfordítás nélkül a mai csúcsfutballban (pláne Angliában) nem lehet kiemelkedő eredményeket elérni, a Leicester City 2015–2016-os csodaszámba menő elsősége már tényleg megismételhetetlennek tűnik.

Az ambíciók azonban megvoltak London legnépszerűbb klubjánál, Holloway negyedben, ahol immár 20 éve áll a 60 000 férőhelyes Emirates Stadium, a hűséges publikum pedig szomjazza a sikert. Nem volt mit tenni, el kellett kezdeni beruházni a jövőbe. Az Arsenal keretértéke (1,27 milliárd euró) már csak egy „hajszállal” marad el a PL legdrágább játékosállományával rendelkező Manchester Cityétől (1,31). Arteta érkezése óta több, mint egymilliárd eurót költöttek játékosokra, és olybá tűnik, nem is hiába.

Az egykor híresen fukar észak-londoniak nem bízták magukat a véletlenre, és olyannyira belejöttek a pénzköltésbe, hogy csak tavaly nyáron 294,6 milliót áldoztak játékosigazolásra, többet, mint bárki más a világon. Nem akármilyen névsor érkezett: Viktor Gyökeres, Martín Zubimendi, Eberechi Eze, Noni Madueke és Kepa Arrizabalaga (a kispadra) – hogy csak a legnagyobb neveket említsük.

Különösen egy Gyökeres kaliberű centerre volt égető szüksége az Arsenalnak, ugyanis Arteta alatt többnyire klasszikus kilences nélkül játszottak. A 2024–2025-ös szezonban a Kai Havertz, Gabriel Jesus duóból választhatott a baszk mester, vészmegoldásként pedig több ízben a belső középpályás Mikel Merinót jelölte erre a posztra Arteta, aki egyébként nem vallott kudarcot a számára szokatlan szerepkörben. Gyökeres viszont ízig-vérig befejező csatár, a Sporting színeiben 102 meccsen 97-szer volt eredményes. A svéd támadóra Jesus és Havertz sérülése miatt a vártnál is nagyobb feladat hárult, novemberi izomsérülésééig (és azt követően is) szinte minden meccsen pályára is lépett, de egyelőre nem kélt szárnyra Angliában, 22 bajnokin hat gólt szerzett (a BL-ben 6/4 a mérlege). Arteta hite azonban töretlen a svédben, hiszen az ő igazi értéke nem csupán a gólokban, hanem a kíméletlen párharcerejében is rejlik, amellyel folyamatosan leköti a belső védőket, ezzel pedig kritikus területeket nyit a második hullámban érkező társaknak. Zubimendi betonbiztos alapember lett (csak a kapus David Raya töltött több játékpercet a pályán), míg Eze és Madueke a minőségi rotációs lehetőséget növelik.

 

Hogy vált az Arsenal egy ígéretes projektből hegemón nyerőgéppé?

 

Amit az „ágyúsok” ebben az idényben művelnek, az valami egészen döbbenetes, minden fronton a lehető legjobban állnak. Szebb játékra már sokszor voltak képesek a múltban, de ez a lehengerlő eredményesség egy teljesen új dimenziót nyitott.

A BL-szereplés különösen magával ragadó: nyolc meccsen nyolc győzelem, 23–4-es gólkülönbséggel. A bajnokágban jelenleg hat ponttal vezet az Arsenal a Manchester City előtt, de hogy a mezőny felett állnak, azt nem pusztán a tabella állása tükrözi: a dominancia mögött nagyon komoly adatok sorakoznak. Az Arsenal mostani menetelése a legkevésbé sem a szerencséről szól, az egy tudatosan felépített, szinte mérnöki pontossággal kivitelezett mezőnyfölény eredménye. Az Opta és a StatsBomb adatai alapján az „ágyúsok” több olyan stratégiai fontosságú területen is kiemelkednek (vagy a legjobbak között vannak), amelyek a modern futballban való csúcsteljesítményhez elengedhetetlenek.

 

A rendszer egyik alapköve a kérlelhetetlenül agresszív visszatámadás. Az Arsenal PPDA-mutatója 11,02, ami a Chelsea mögött a második legalacsonyabb a Premier League mezőnyében. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy átlagosan tizenegy passzt engedélyeznek, mielőtt védekező akciót kezdeményeznének. Ennek a fojtogató nyomásgyakorlásnak köszönhető, hogy meccsenként átlagosan 5,92-szer szerzik meg a labdát a támadóharmadban, ennél csak a Brighton & Hove Albion és a két manchesteri alakulat hatékonyabb. Ezek a labdaszerzések nem csupán védelmi akciók, hanem a gólhelyzetek elsődleges forrásai is egyben: az Arsenal jelenleg ebből a fázisból generálja a legtöbb kapura lövést a ligában.

De míg a letámadás az agresszióról, a védekezés stabilitása a fegyelmezettségről szól. A csapat tanári fegyelme nem is elsősorban a liga messze legkevesebb kapott góljában (17) ragadható meg igazán, hanem az xGA-mutatóban. A meccsenkénti 0,78-as érték jelenleg egész Európa legjobb topligás átlaga: ez azt jelenti, hogy az ellenfeleknek átlagosan több mint 115 percnyi tiszta játékidőre van szükségük ahhoz, hogy egyetlen gólnak megfelelő minőségű helyzetet dolgozzanak ki ellenük. Ezt a betonbiztos „hátországot” a Field tilt-mutató teszi teljessé: az Arsenal 72%-os dominanciát élvez a támadóharmadban elosztott passzok arányában. Tehát az ellenfelek a játékidő közel háromnegyedében be vannak szorítva saját büntetőterületük előterébe, miközben az Arsenal módszeresen keresi a réseket a pajzson.

Arteta csapatának legfélelmetesebb fegyvere azonban a rögzített helyzetek kiaknázásában rejlik. Mert van úgy, hogy a fojtogató mezőnyjáték nem vezet eredményre, de a legtöbbször ezeken a holtpontokon is átlendíti az együttest a Nicolas Jover (az Arsenal edzői stábjának egyik kulcsfigurája, aki a rögzített játékhelyzetekért felel) által tökélyre fejlesztett kombinációk hatékony kivitelezése. A csapat eddig minden sorozatot figyelembe véve 24 gólt szerzett rögzített szituációt követően – többet, mint bármelyik másik gárda az öt topligában. Csak a bajnokságban 13 találatnál jár, amivel természetesen első a Premier League-ben. Ami azonban igazán figyelemre méltó, az a 11,3-as xGSP-mutatója (rögzített játékhelyzetekből várható gólok száma): ez igazolja, hogy ezek a találatok nem véletlen szülemények, vagy szerencsésen megpattanó lövések eredményei, hanem szisztematikusan kidolgozott, magas valószínűségű események.

 

Sakk-matt a zöld gyepen: az Arteta-ball forradalma és a baszk mester „álhátvéd-evolúciója”

 

Mikel Arteta taktikája erre a szezonra végleg túllépett a hagyományos posztok keretein. Az Arsenal rendszerének legizgalmasabb eleme a false fullback (álhátvéd) szerepkörének radikális újragondolása, amely mára nem egy statikus pozíciót, hanem egy dinamikus, meccs közben változó funkciót jelent. Ez a „taktikai kaméleon-üzemmód” az, ami miatt az ellenfelek edzői tehetetlenül nézik a pálya széléről az Arsenal dominanciáját.

A folyamat a „csalétek” fázissal kezdődik, már a labdakihozatal legelső fázisában. Amikor William Saliba vagy Gabriel Magalhaes elindítja a játékot, a két szélső hátvéd – jellemzően Ben White és Jurrien Timber – eredetileg a vonal mellett helyezkedik, széthúzva az ellenfél letámadását. Amint azonban a labda mozgásba lendül, az egyik hátvéd hirtelen megindul befelé, a pálya tengelyének irányába. Ezzel az ellenfél szélsőjét megoldhatatlan dilemma elé állítja: ha követi őt középre, hatalmas folyosó nyílik az Arsenal villámgyors szélsői előtt; ha viszont marad, máris létszámfölény alakul ki a középpálya legkritikusabb zónájában. Amint a hátvéd belép a centrumba, kialakul a box midfield (doboz-középpálya, egy modern felállási elv, amelynél a középpályán négy játékos helyezkedik el téglalap alakzatban). Ebben a felállásban a befelé húzódó védő fellép Declan Rice mellé, míg Martin Ödegaard és a másik nyolcas egy szinttel feljebb tolódik. Ez a négyszög alapú struktúra a középpályán szinte lekövethetetlen emberfogással: ha az ellenfél védekező középpályásai a felső két emberre koncentrálnak, Rice és az „álhátvéd” nyer időt a játék szervezésére.

Arteta zsenialitása azonban a rest defense (támadás alatti védekezés) koncepciójában csúcsosodik ki. A középre húzódó hátvéd ugyanis nemcsak a támadásépítésben vesz részt, hanem ő az első számú biztosító is egyben. Mivel a pálya tengelyében helyezkedik el, abban a pillanatban, hogy az Arsenal elveszíti a labdát, már ott is van a „tűzfészekben”. De nem hátrafelé kezd futni a saját kapuja felé, hanem azonnal előre védekezik, leütközve az ellenfél irányítóját. Ez a fojtogató jelenlét a titka annak, hogy az ellenfelek képtelenek kontrákat vezetni a széleken, hiszen a pálya közepe hermetikusan el van zárva.

És ha ez még nem volna elég, ott az aszimmetrikus váltás lehetősége is. Az Arsenal már nem ragaszkodik a vonalak menti szimmetriához: Arteta egyetlen kézjellel funkciót cseréltet. Ha a bal oldalon Timber húzódik be irányítani, a jobb oldalon White kint marad segíteni a szélsőt; de ez a dinamika bármikor megfordulhat. A kiszámíthatatlanság teljes káoszt okoz az ellenfél védekezési struktúrájában, hiszen mire alkalmazkodnának az egyik oldalhoz, a hangsúlyok már át is tolódtak a másikra. A hőtérképek is hűen visszatükrözik e jelenséget: az Arsenal szélső védői több időt töltenek a kezdőkör környékén, mint a saját alapvonalukon.

Mindezek alapján bátran kijelenthetjük: Arteta csapata nem szimplán jó formában van, hanem egy olyan fenntartható modellt épített ki, amelyben az ellenfeleknek gyakorlatilag nincsen beleszólása a mérkőzés ritmusának alakításába. Az Arsenal-dominancia egy valóságos taktikai satu, amelyből egyszerűen nincs menekvés.

 

Itt az idő: most vagy soha!

 

Az persze továbbra is kérdéses, hogy ez a szédületes flow fenntartható-e május végéig. Az első trófeát akár már márciusban begyűjthetik, ma este a ligakupa-elődöntő visszavágóján a városi rivális Chelsea ellen vívhatják ki a döntőbe jutást az Emirates-ben (az első mérkőzést 3–2-re nyerte az Arsenal a Stamford Bridge-en). Persze Artetáék foga elsősorban a Premier League-elsőségre és a BL-serlegre fáj, de ha van szezon, amikor minden sorozatban abszolút favoritnak számítanak a londoniak és bármit meg is nyerhetnek, az biztosan ez. De az a csapat, amely a világ legerősebb bajnokságát uralja, és Európában is érinthetetlen, nem is érheti be kevesebbel.

Borítókép: Alamy – Büntető-montázs