Összeomlott a női kosárlabda-válogatott Sopronban, de olimpia nélkül is van remény

Amint azt a múlt heti, ellenfélmustránkban is jeleztük, a magyar válogatott hazai pályán, Sopronban válthatta meg párizsi repülőjegyét, miután Kanada, Japán és Spanyolország legjobbjaival küzdött a csoport első három helyéért. A sportdiplomáciai sikereken túl azonban nagyon vágytunk a sportszakmai sikerre is, hiszen 1980 és Moszkva óta nem jártak női kosarasaink ötkarikás játékokon, és az igazság az, hogy az elmúlt években, évtizedekben el is szoktunk ennek lehetőségétől.

Ezúttal azonban egy nagyon erős, nagyon tehetséges csapat várta az olimpiai selejtezőt, amely alig több mint fél évvel ezelőtt a legmerészebb elvárásokat is felülmúlva negyedik helyen zárt az Európa-bajnokságon. A sikercsapat ráadásul csak erősödött az akkor a WNBA-beli kötelezettségei miatt távol maradó, azóta már az olasz Famila Schio színeiben játszó centerrel, Juhász Dorkával, aki hamar erőssége, sőt kulcsembere lett a válogatottnak. Noha az esélyek ezúttal sem mellettünk szóltak, reménykedtünk abban, hogy a három, magasabban rangsorolt rivális közül egyet csak magunk mögé tudunk utasítani...

Csütörtök

Japán és Spanyolország találkozójával kezdődött a magyarországi selejtezőkör, ahol nem csak kultúrák és játékstílusok, de nagyon erős csapatok is összemérték tudásukat. Ahogyan azt várni lehetett, a magasságbeli különbséget – a legmagasabb játékosuk mindössze 185 centiméter – hihetetlen gyors mozgással és passzsebességgel kompenzáló ázsiaiak meglepték az előző Európa-bajnokság ezüstérmesét, és a jó kezdés után végig kontroll alatt tartották a mérkőzést. A rutinos spanyoloknak ráadásul mintha a formaidőzítésen túl a fizikai felkészítés sem sikerült volna túl jól, látványosan pontatlanul játszottak, ráadásul a játékosaik többsége folyamatosan tompának és enerváltnak tűnt, különösen a roppant mozgékony riválisok mellett. Japán valósággal szétdobta Alba Torrenséket: az ázsiaiak 15 triplát süllyesztettek el a spanyol gyűrűben, ezzel megalapozva 86–75-ös győzelmüket, amelyhez egy pillanatig sem férhetett kétség.

Ezek után következtek a mieink Kanada ellen, és bár csapatként kevés benyomásunk lehetett ellenfelünkről, tudható volt, hogy egyénileg erős és képzett játékosokkal állnak fel. A magyar válogatott kicsit félve kezdte a mérkőzést, óvatoskodva, ügyetlenül és sajnos egyáltalán nem megnehezítve az ellenfél dolgát, egy negyed alatt jelentős, 14 pontos hátrányt szedett össze (11–25). A folytatás kicsit jobban sikerült, főleg a palánk alatti játékban és lepattanózásban lettünk eredményesebbek és látótávolságon belülre is sikerült odaférnünk időnként, de amikor igazán szoros lehetett volna a mérkőzés, az észak-amerikaiak is váltottak. Ez a kergetőzés ment a mérkőzés nagy részében, de Kanada győzelme nem forgott valós veszélyben, a 67–55-ös győzelem nagyjából visszaadta a pályán látottakat. A kanadaiaknál négyen is elérték a tíz pontot, nálunk csak Juhász dobott 13-at, így ők kerültek lépéselőnybe a kijutásért vívott harc tekintetében.

Péntek

A délutáni programot ismét Spanyolország nyitotta, méghozzá Kanadával szemben, és egy kimondottan alacsony színvonalú, sok hibával tarkított meccsen úgy nyert 60–55-re, hogy az utolsó percekben a juharlevelesek előtt is komoly esély mutatkozott. A hajrát azonban jobban bírták a spanyolok, talán itt ütközött ki a programból származó két-három plusz órányi pihenés jelentette előny.

A magyar válogatott ellenfele értelemszerűen a csütörtökön brillírozó Japán volt, és a soproni Novomatic Aréna (valamint közönsége) az előző napon tapasztaltnál szebb és hangosabb arcát mutatta. A tömött széksorokból ezúttal folyamatos buzdítást kapott a csapat, és bár a kezdés megint nehézkes volt – két és fél perc után 0–9 állt az eredményjelzőn –, később fokozatosan magára talált az együttes. A vártnál kissé nehezebben, de sikerült a magasságbeli fölényünket érvényre juttatni, ennek is köszönhetően a második negyedben 15 lepattanót szereztünk néggyel szemben. A 32–32-es félidei eredményt egy még nagyszerű harmadik negyeddel sikerült megtoldani, és az itt megszerzett ötpontos előny nem csak kitartott, de hatpontosra nőtt az utolsó tíz percben. Székely Norbert csapata csaknem tökéletes második félidőt produkált egy nála sokkal magasabban rangsorolt ellenféllel szemben, a 81–75-ös győzelem a magyar kosárlabdázás egyik legnagyobb sikere. A centereink nagyszerű játékot mutattak: Határ Bernadett 17, Juhász 11 pontot tett a közösbe, rajtuk kívül a csapatkapitány Dubei Debóra hozott még átlag fölöttit (16 pont).

A magyar válogatott ezzel megteremtette magának az esélyt arra, hogy az utolsó fordulóban kiharcolja a hőn áhított olimpiai részvételt, amelyhez két út vezetett: ha a Japán–Kanada mérkőzésen az észak-amerikaiak nyernek, akkor a spanyolok elleni eredményünktől függetlenül megszerezzük a kvótát, ázsiai siker esetén viszont mindenképp le kell győznünk – az abban az esetben már biztosan kijutó – spanyolokat. Mindkét eset rendkívül kedvező volt, mert bízhattunk abban, hogy a második opció esetén egy kevésbé éles riválissal találkozunk majd.

Vasárnap

A szombati pihenőnap mind a négy csapatnak jól jött a döntő mérkőzések előtt, egyszersmind fokozva a várakozást az igazság pillanata(i)t megelőzően. A tabellán mindenki egy győzelemmel és egy vereséggel állt, a fentebb említett forgatókönyvek miatt pedig a legtöbb tényező a magyarok mellett szólt, ami nyilván nagy könnyebbséget jelentett. Spanyolország egyfajta nemezisünk, hiszen az elmúlt időszakban számos tétmeccsen találkoztunk velük, és bőven volt okunk a visszavágásra, még akkor is, ha a tavalyi Eb előtt egy felkészülési meccsen szép győzelmet arattunk velük szemben.

Délután hiába szurkoltunk Kanadának, Japán négypontos győzelmet aratott (86–82). Nem részleteznénk a történteket, bár az talán mindenképp figyelemreméltó, hogy az ázsiai együttes egészen kivételes hatékonysággal dobta a büntetőket, 21 kísérletből 19-et értékesítve, ami 90,5 százalékos teljesítményt jelent.

Ez az eredmény Spanyolországot delegálta Párizsba, így joggal bízhattunk abban, hogy a hispánok emelkedett kedélyállapota esetleg nagyban javíthatja az esélyeinket, a kétes helyzetekbe talán nem olyan elánnal vetik magukat a biztos repülőjegy birtokában. Ennek ellenére megint kissé görcsösen kezdtünk, hamar el is húztak a spanyolok, de még az első negyedben sikerült fordítani és az első negyedet ötpontos fórral (24–19) zárta Székely Norbert csapata.

A második játékrészt parádésan abszolváltuk, kidomborodtak a motivációs különbségek és elsősorban a parádésan játszó Studer Ágnes vezérletével túlzás nélkül állva hagytuk az ellenfelet, amelynek nem igazán volt válasza a szinte minden játékelemben remeklő magyar válogatott teljesítményére. 46–27 állt a kijelzőn a nagyszünetben, a szurkolók a lelátón és valószínűleg a tévéképernyők előtt is bizakodva dörzsölték a tenyerüket, mert semmi sem utalt arra, hogy innen ezt a mérkőzést és vele a kijutást elveszíthetjük.

22 perc után pontosan 22 pontos előnyre tettünk szert, ám ekkor a spanyolok – már csak becsületből is – megrázták magukat és elkezdtek hírnevükhöz méltón játszani. Noha még ekkor sem gondolta senki, hogy baj lehet, öt ponttal megnyerték a harmadik negyedet, a teljes üzemzavar az utolsó játékrészben következett be, a számunkra legfájóbb, legkegyetlenebb módon. Hiába vártuk 14 pont előnyről a záró szakaszt, a spanyol taktikai váltásra (emberfogásról zónavédekezésre álltak át) nem volt ellenszerünk, támadásban kapkodtunk, védekezésben fél lépéssel, fél ütemmel elmaradoztunk a riválistól. A különbség az idő előrehaladtával egyre csak fogyott és bár a spanyolok sem sziporkáztak, mi egyenesen összeomlottunk.

Lelik Réka két parádés hárompontossal tartotta az előnyünket, ám mivel nem nőtt fel mellé senki, a spanyolok ledolgozták a korábban tetemesnek tűnő hátrányukat. Az első félidőben remeklő Studer dobásokat és kulcspasszokat rontott, ám mielőtt az ő nyakába varrnánk a felelősséget, jogos kérdés, hogy miért az egyik legfáradtabb játékosunknak jutott a legtöbb feladat a hajrában. Az utolsó percben fordított Spanyolország, Határ révén pedig ziccert rontottunk az utolsó támadásunk során, így 73–72-re elveszítettük a mérkőzést és vele együtt az áhított ötkarikás részvételt is. A találkozó legnagyobb győztese azonban Kanada volt, akik a spanyolok győzelmével szintén utazhatnak Párizsba, annak ellenére is, hogy a helyzetük a mérkőzés felénél szinte már reménytelennek látszott.

Hétfő (epilógus)

Ezekben az órákban nagyon friss és nagyon fájó minden, ami vasárnap történt. Nehéz objektíven és reálisan értékelni a történteket, sokkal egyszerűbb a résztvevők felelősségét kutatni. Néhány dolgot azonban érdemes tisztán látni: a magyar női kosárlabda bármennyire is felszálló ágban van az utóbbi időszakban, nem tartozik a világelithez, az olimpiai részvétel kiharcolása korszakos bravúr lett volna.

A siker elmaradása nem is önmagáért, leginkább annak mikéntje miatt fájó ennyire. Ha őszinték vagyunk magunkkal, Spanyolországtól ki lehet kapni, miként Kanadától is, Japán legyőzése pedig egyenesen a világszenzáció kategóriájába esik. Arra viszont nincs reális, ép ésszel felfogható magyarázat, hogy hogyan lehet elveszíteni 22 pontos előnyből egy – elvileg – kevésbé motivált csapat ellen egy ilyen mérkőzést, és főleg hogyan lehetséges az, hogy az ellenfél védekezésben mutatott váltása ilyen módon blokkolja a mieinket. Nem volt terv erre? Nem volt felkészítés arra vonatkozóan, hogy mit kell csinálni a spanyol zóna ellen? Nehéz elhinni. Lehet a fáradtsággal takarózni, de méltatlan volna, hiszen az ellenfeleink is három meccset játszottak négy nap alatt. A feltételek (ha úgy tetszik, a játékszabályok) egyenlőek és jó előre ismertek voltak. Akkor mentális problémák adódtak? Lehetséges. Persze a szurkolók mondhatják, hogy ha ekkora előnynél egy sportoló nem felszabadult, hanem összenyomja a lehetőség okozta nyomás, akkor adja le a szerelést a szertárban, mert nem jó versenyzőalkat. Láttunk már ilyet az elmúlt években, évtizedekben a labdarúgóknál, a kézilabdázóknál, ez egy keserű kenyér, amitől szinte már kezdtünk elszokni az utóbbi időszakban. Afelől azonban ne legyen kétségünk, hogy a lányok, vagy a szövetségi kapitány nem akart, hogy náluk jobban senkit sem bántanak a történtek.

Székely Norbert szövetségi kapitány például sok kritikát kap tegnap óta, hol joggal, hol jogtalanul. Talán mondani sem kell, hogy az ő felelőssége elvitathatatlan, de azt is meg kell értenünk, hogy az ő vezetésével jutott el idáig egyáltalán a válogatott. Ahelyett, hogy az az edző lehetne, aki Európa-bajnoki negyedik helyig vezette a válogatottat, ezentúl az a kapitány lesz, akivel 22 pontos előnyről buktuk el az olimpiai részvételt, mert a néplélek és a szurkolói emlékezet ilyen. Hiba volt Studert kizsigerelve a pályán hagyni az utolsó percekig? Így utólag igen, de mivel vasárnap az ő keze volt a legbiztosabb, mutassanak egy edzőt, aki lehozza. Talán pont annyi hiányzott, hogy az ősszel elvétve kapott lehetőséget a török Mersinnél, és alig egy hónapja szerepel új csapatánál, a francia Flammes Carolo Basket Ardenne-nél. A szíve és az ereje vitte, amíg lehetett, a határait feszegette. Taktikai csőd volt, hogy a spanyol zónára nem volt válaszunk? Igen. Mégsem szabad egyedül rajta elverni a port.

Meg kell értenünk, hogy a magyar női kosárlabda-válogatott 1998 óta nem vett részt világbajnokságon. Ez 26 év, a legtöbb játékosunk még nem is élt akkor, amikor ez legutóbb megtörtént. Tényleg tőlük várjuk az áttörést? Van potenciál a szakágban. Egyre erősebb a bajnokság, egyre több sikert érünk el a nemzetközi porondon, a Sopron Euroligát is nyert, a Diósgyőr káprázatosan menetel idén, a Győr abszolút második erő a jelenlegi viszonyok között és akkor még nem beszéltünk a Szekszárdról vagy a Pécsről, amelyek bárkit megszorongathatnak. A játékosaink immár nemzetközi szinten is elismertek, keresettek, a török, az olasz és a francia bajnokságban is van légiósunk, akik még mindig meglehetősen fiatalok, így a fejlődés esetükben adott – és persze elvárt is. Noha nagyon fájdalmas mindaz, ami a hétvégén történt, nem kell mindent a kukába dobni és végképp nem kell mindenkit elkergetni.

Ez az üzenet, amit magunkkal kell vinnünk.

Kiemelt kép: FIBA