Olimpikon öregfiúk álomcsapata Tokióból

Amad Diallótól Li Kang-inen, Diego Lainezen, Take Kubón át Reinerig az olimpiai focitorna nyilván azokról a húsz év körüli fiatalokról szól, akik ugyan már az európai topligákban, sztárcsapatoknál edződnek, a nemzetközi porondon viszont címeres mezben remek esély számukra ez a sportünnep a további kiugrásra, bizonyításra, főleg a nem sokkal ezután kezdődő 2021–2022-es Premier League-, La Liga-, Bundesliga-idények előtt. A viadal hivatalos álomcsapatának tagjai is főként közülük kerülnek majd ki, mi azonban most a nagy öregekre fókuszálunk, akiket az ifjoncokkal ellentétben valószínűleg utoljára látunk nemzetközi tornán a zöld gyepen. Képzeletbeli csapatunk átlagéletkora közel 33 év, a korelnök a 38 esztendős Dani Alves, míg benjáminunk egyedüli 30 alattiként a nála tíz évvel fiatalabb Florian Thauvin, aki évtizedes európai karrierjét lezárva nemrég a mexikói UANL Tigreshez, a CONCACAF Bajnokok Ligája címvédőjéhez igazolt.

Bár az olimpián védenek olyan, korábban világbajnokságon és kontinenstornán szerepelt rutinos kapusok, mint az egyiptomi Mohamed al-Senavi, vagy a dél-afrikai Ronwen Williams, képzeletbeli csapatunk hálóját kizárólag a mexikói Guillermo Ochoa, a világszerte ismert és népszerű Memo őrizheti. A válogatottban annak idején Magyarország ellen debütált kapus 2004-ben már ott volt az athéni játékokon, azonban tartalékként nem kapott játéklehetőséget Jesús Corona mögött. Szintén Corona védte a 2012-es londoni olimpiai bajnokcsapat kapuját, míg legutóbb, 2016-ban Alfredo Talavera kapta meg a lehetőséget. Memónak tehát 36 éves koráig kellett várnia, míg végre pályára léphetett olimpiai labdarúgótornán, ami eddig utolsóként hiányzott a gyűjteményéből: világbajnokságok, kontinenstornák, 114 felnőtt válogatottság, csapataival elért győzelmek és egyéni díjak sokasága jellemzi gazdag pályafutását, no meg nyolc Európában töltött év. Ochoa összesen 260-szor védett az Ajaccio, a Málaga, a Granada, illetve a Standard Liège színeiben, márpedig aki látta őt játszani, nem felejti el bravúrjait, egyedi stílusát, parádés mentéseit.

Hátvédsorunk jobb oldalán a házigazdák egyik túlkoros klasszisa, Szakai Hiroki foglal helyet, akinek a 2012-es londoni után ez a második olimpiai szereplése. Arra a viadalra a Kashiwa Reysol együttesénél nevelkedett Szakai már a Hannover 96 futballistájaként érkezett, első ismerkedő Bundesliga-idénye után a következő három szezonban kihagyhatatlan volt a német élvonalbeli együttesből. El is csábította az Olympique Marseille, melyben alapemberként további öt idényt húzott le, 2018-ban bejutott az Európa-liga döntőjébe, és továbblépett csoportjából a japán válogatottal az azévi oroszországi világbajnokságon. Tokióba már azután érkezett, hogy európai karrierjét lezárva aláírta szerződését az Urawa Red Diamondsszal – kilencévnyi légióskodása alatt megházasodott, gyermeke született, megismerkedett más kultúrákkal, megjelent első könyve, ideje volt tehát hazatérnie és megállapodnia.

Egyelőre nem így gondolja Josida Maja, a japán olimpiai válogatott kapitánya, holott szintén családos ember, ráadásul egy évvel idősebb Szakainál. A Nagoya Grampusnál nevelkedett középhátvéd 2010-ben kezdődött európai légióskodása a következő szezonban is folytatódik a Sampdoria színeiben az olasz Serie A-ban, miután a Southampton FC-től kölcsönben szerepelt bekkel rendkívül elégedettek voltak az előző idényben Genovában. Josida a japánok első csoportmeccsén kapitányhoz méltó teljesítményt nyújtott, amennyiben levette a pályáról a dél-afrikaiak általunk portréban bemutatott tehetséges középcsatárát, Evidence Makgopát – ez kulcsfontosságúnak bizonyult a házigazdák számára az 1-0-s győzelem megszerzésében. Josida az elmúlt tíz évben kihagyhatatlan volt a japán válogatott védelmének tengelyéből, játszott a legutóbbi két világbajnokságon, valamint a londoni olimpián, de egy meccs erejéig már a 2008-as pekingi játékokon is szerepet kapott.

None

A japán torony párja védelmünk tengelyében az egyiptomi Ahmed Hegazi, aki Josidához hasonlóan elmondhatja magáról, hogy megjárta az olasz és az angol élvonalat, méghozzá a Fiorentina, illetve a West Bromwich Albion játékosaként. A 30 esztendős középhátvéd ma már a szaúdi Al-Ittihad légiósa, és több ANK-szereplés mellett a 2012-es londoni olimpia, illetve a 2018-as világbajnokság veteránja, a katari vb-re készülő egyiptomi válogatottban túl jár a 60. mérkőzésén.

Bár három évvel idősebb Hegazinál, jóval kevesebb válogatottság áll védelmünk negyedik tagja, az új-zélandi kapitány Winston Reid neve mellett, akit eddig mindössze egyszer láthattunk nagy tornán futballozni: a 2010-es világbajnokságon az ő nevéhez fűződik a Szlovákia elleni egyenlítő gól, ezzel Reid szerezte Új-Zéland sporttörténeti első vb-gólját, egyben főszerepet vállalt az első pontszerzésből, melyet további két döntetlen követett. Klubszinten a West Ham United profijaként a maori származású Reid több mint 150 Premier League-szereplésen van túl, idén tavasszal kölcsönjátékosként alaposan kivette a részét a Brentford élvonalba jutásából. Ryan Nelsen 2013-as visszavonulása óta ő az új-zélandi válogatott csapatkapitánya.

None

Középpályánkon mélységi irányítóként vetjük be Dani Alvest, a brazilok 118-szoros válogatott legendáját, aki 43 elnyert trófeájával a labdarúgás történetének ebből a szempontból leggazdagabb pályafutású futballistája. Az ő karrierjéből eddig hiányzott az olimpiai szereplés, emlékezhetünk, a 2012-es ezüstérmes csapat kapitánya Thiago Silva, a 2016-os aranyérmesé pedig Neymar volt. Dani Alves utoljára 2019 őszén, a győztes Copa América utáni barátságos meccseken lépett pályára a selecaóban azt követően, hogy Párizsból hazaszerződött a Sao Paulo FC-hez. Új klubjánál inkább játékmesterként alkalmazzák eredeti posztja, a nagyobb sebességet igénylő dél-amerikai jobbhátvéd-szerepkör helyett, meg is kapta az ehhez illő 10-es mezt. Feladatai számosak, amint hazatér Tokióból (reményei szerint éremmel a nyakában), a Libertadores-kupa negyeddöntőjében a városi rivális Palmeiras ellen vezetheti klubcsapatát, melynek kispadján Hernán Crespo, az 1996-os atlantai olimpia ezüstérmese, egyben társgólkirálya ül.

A veterán brazil ász mellé a középpálya közepére egy másik nagy trófeahalmozót delegálunk Szalman el-Faradzs személyében, a szaúdiak csapatkapitánya, a rijádi Al-Hilal klublegendája 17 országos bajnoki címet és kupagyőzelmet tudhat magáénak, háromszor jutott be csapatával az ázsiai AFC Bajnokok Ligája döntőjébe, a legutóbbi alkalommal, 2019-ben pedig meg is nyerte azt. A medinai születésű el-Faradzs elsősorban szervezésben és szűrésben erős, gólt ritkán szerez, a legutóbbi világbajnokságon azonban ő lőtte be az Egyiptom ellen megítélt büntetőt Eszám el-Hadari kapujába, jelentősen hozzájárulva Szaúd-Arábia 2–1-es győzelméhez. 2012-es debütálása óta a felnőtt válogatottban a 32. születésnapját augusztus elsején ünneplő el-Faradzs 59 fellépésnél jár, jó eséllyel látni fogjuk a katari világbajnokságon is.

Szélsőink egyike a balhés francia cselgép Florian Thauvin, aki 2013-ban főszerepet vállalt Franciaország U20-as világbajnoki diadalában, és a felnőttek között is vb-győztesnek mondhatja magát – igaz, a 2018-as tornán mindössze egy meccsen lépett pályára, az argentinok elleni nyolcaddöntőben a 89. percben váltotta Mbappét időhúzó csereként. Az Olympique Marseille-nél nagy hírre emelkedett spíler első légióskodásába a Newcastle Unitednél csúnyán belebukott, hazatérve azonban még inkább fűtötte a dac és a győzni akarás: élete legjobb idényében, a 2017–2018-asban 54 meccsén 26 gólt szerzett, a japán Szakaival együtt bejutott az Európa-liga döntőjébe. Thauvin szerződése júniusban lejárt Marseille-ben, így korábbi OM-beli csapattársa, Gignac unszolására ingyen igazolhatott át Mexikóba az UANL Tigres együtteséhez. Előtte Tokióban még címeres mezben újra összeszokhatnak valamelyest…

None

Erős francia kötődéssel bír álomcsapatunk másik szélsője, Max-Alain Gradel is, Elefántcsontpart 33 esztendős kapitánya gyerekként Párizsból költözött át 2004-ben Angliába, ahol aztán profi futballistává fejlődött. Miután a Leeds United színeiben a Championshipben megcsillogtatta kivételes képességeit, 2011-ben az AS Saint-Étienne szerződtette, majd a Premier League-ben AFC Bournemouth, onnan pedig a Ligue 1-be visszatérve a Toulouse FC támadásait segítette. Elefántcsontpartot eddig négy Afrikai Nemzetek Kupáján képviselte, 2012-ben döntőbe jutott a csapattal, 2015-ben pedig megnyerte a kontinenstornát, melynek akkori álomcsapatába is beválasztották. Kétezer-tizennégyben Drogbáék oldalán egy mérkőzés erejéig, Kolumbia ellen láthattuk játszani a világbajnokságon. Gradel Franciaországot elhagyva a 2020-2021-es szezont a Sivassporban futballozta végig, 11 góljával és 13 gólpasszával a török Süper Lig egyik legjobb támadójaként tündökölt, és olyan tehetséges társakkal, mint Amad Diallo, Wilfried Singo, Christian Kouamé, Idrissa Doumbia, valamint a legjobbak között már bizonyított Eric Bailly és Franck Kessié, az olimpiai éremszerzés sem tűnik lehetetlennek a számára.

Csatáraink egyike a Tokióba kissé puhosan, némi túlsúllyal érkezett Max Kruse. A Thauvinhez hasonlóan inkább balhéiról ismert támadóról szokás megjegyezni, hogy többre is vihette volna, ha az elmúlt másfél évtizedben kizárólag a labdarúgásra koncentrál, Kruse érdeklődési köre azonban jóval szélesebb annál, hogy egyetlen sportágnál ragadjon le. Az utóbbi években gründolt motorsportcsapatot (Max Kruse Racing), kipróbálta magát pókerjátékosként (KingKruse10 néven), tavaly ősz óta pedig a Twitchen online streamelő játékosként (MaxKruseGaming) is aktív és népszerű. Azért ne gondoljuk, hogy eközben a góllövést elfelejtette: Kruse összesen már 85 Bundesliga-találatnál jár, és beállított egy különös rekordot is a német élvonalban azzal, hogy hat éven át egyetlen alkalommal sem hibázott 11-est, zsinórban 16-szor járt túl a kapusok eszén büntetőből. Eközben az Union Berlin sztárjaként társadalmi ügyekben is aktív Kruse februárban aláírta a német 11 Freunde futballmagazin kiáltványát, mely a meleg és leszbikus focisták előbújását bátorítja – a tavaszi kezdeményezést nyolcszáznál is több német férfi és női labdarúgó támogatta. (Emlékezhetünk, hogy a VfB Stuttgart jelenlegi sportigazgatója, a vb-bronzérmes és Eb-ezüstérmes Thomas Hitzlsperger csak közvetlenül visszavonulása után, 2013-ban vállalta fel melegségét.)

None

Végül Kruse csatártársául a franciák csapatkapitányát, André-Pierre Gignacot jelöljük, az extravagáns gólvágó 2009 és 2016 között 36 mérkőzésen hét találatot ért el nemzeti színekben. A cigány származású támadó kilenc idényt húzott le a Ligue 1-ben a Lorient, a Toulouse, majd az Olympique Marseille színeiben, mielőtt 2015 nyarán a mexikói UANL Tigreshez igazolt – egy évvel később már onnan visszatérve lett Európa-bajnoki ezüstérmes Didier Deschamps gárdájával a hazai pályán rendezett kontinenstornán. Gignac hat mexikói éve alatt gyakorlatilag mindent megnyert, amit csak lehetséges, tavaly győzelemre vezette csapatát a CONCACAF Bajnokok Ligájában, majd az idén februárra halasztott klubvilágbajnokságon is gólkirállyá koronázták. Miután büntetőből betalált a mexikói olimpiai válogatott kapujába az első fordulóban – Ochoa megérezte ugyan az irányt, de lapos, erős, jól helyezett lövését nem érhette el –, majd mesterhármast ért el Dél-Afrika ellen, az idén 36. születésnapját ünneplő Gignac mindössze négy gólnyira van pályafutása 300. találatától.