„Opciós kölcsönszerződéssel igazoltak le, ami annyit tett, ha az első évben jó leszek, megvesznek, ha nem, szevasz” – interjú Dragóner Áronnal

– Két éve szerződtél az Empoliba, és azt néztem, hogy mindjárt a második tétmeccseden az U18-ban az Inter ellen, majd a következő bajnokin az AC Milan ellen léphettél pályára. Azért amikor az ember meglátja ezt a két mezt, meg a patinás címert, elkezd verejtékezni?

– Nem. Sokkal inkább az dolgozott bennem, hogy nekem itt bizonyítanom kell. Az első évemet kölcsönben töltöttem az Empoliban, meg kellett mutatnom, érdemes hosszú távon is számolni velem. Amúgy meg a Primavera-csapattal edzettem, és csak a meccsekre játszottam vissza az U18-ba, ami jót tett az önbizalmamnak. De leginkább az járt a fejemben, áldozott rám a klub, valamit ebből vissza kell adnom, valamint ki kell emelkednem, mert csak úgy lesz esélyem megragadni Olaszországban.

– Az Inter ellen egy félidőt kaptál anno, a Milan ellen már végigjátszottad a mérkőzést. Sikerült tehát hamar elfogadtatni magad?

– Igen. A játékpercek viszont leginkább azon múltak, miben egyezett meg a Primavera-, illetve az U18-as csapat edzője. Ha utóbbi kérte, hadd játsszam többet, több időt töltöttem a gyepen, máskor kevesebbet. De valóban viszonylag hamar beilleszkedtem, kellett hozzá, hogy mielőbb elsajátítsam a nyelvet. Fél év, nyolc hónap elteltével tudtam az olasz játékosokkal is kommunikálni, akkor kezdtem velük is egy hullámhosszra kerülni, eljártunk már vacsorázni, éreztem, befogadtak. Az első évet kollégiumban töltöttem, számos külföldi játékossal, velük hamar szót értettem.

– Megannyi magyar fiatal próbál szerencsét 16 éves kora után külföldön, sokuk azonban kisvártatva hazakullog. De hogy néz ki a Dragóner-kisokos? Mit kell tenni, mire érdemes elsősorban ügyelni, odafigyelni, fókuszálni ahhoz, hogy mielőbb elfogadtasd magad, hovatovább elismerjenek?

– Az érvényesülés szempontjából talán a türelem a legfontosabb. Kristjan Asllani a legjobb példa. Ő már túlkorosként játszott az Empoli Primavera-csapatában, de nem ugrált, nem akart eligazolni, kivárta a sorát, tudta, a megfelelő ütemben, tudatosan építgetik. Ma meg már az Inter futballistája. De nem egyszerű elérni a célt, mert bő a keret, nagyon magas a színvonal, már a Primavera sem mindenkinek sikerül, onnan pedig egy-két futballistának jön csak össze a Serie A.

Biztosan kell egy adag vagányság, amivel többet adsz az átlagnál, és persze egy jó adag szerencse. De biztos, hogy türelemmel ki kell várni a sorod. Ahhoz pedig, hogy az öltözőben is kivívd a helyed, a nyelvet kell mielőbb megtanulni. Nagyon sok külföldi futballista fordul meg az akadémián, volt, aki egy év alatt sem tanulta meg az olaszt, és hiába számított jó játékosnak, nem lehetett neki elég alaposan elmagyarázni az igen aprólékosan kidolgozott taktikát, így mennie kellett.

A másik dolog, amivel meg kell küzdened, az a konkurencia, hogy egy posztra nem egy, hanem több azonos képességű játékos van, s ahhoz, hogy te játssz, minden nap a legjobbadat kell nyújtanod, egy pillanatra sem lazíthatsz. Meg sem fordulhat a fejedben, hogy én játszottam a legutóbbi meccseken is, most kicsit könnyebbre veszem az edzést, mert mindjárt eléd kerülnek a sorban. Mindig a maximumra kell törekedni. Szóval ebből a szempontból nagyon ébernek kell lenni, nem vehetsz vissza, különben koppansz. A külföldivel szemben pedig egyértelmű igény, hogy mutasson többet, mint az olasz.

– Ezt a saját bőrödön is érezted?

– Konkrétan közölték velem. Játszottam mondjuk tíz meccset zsinórban, de aztán az edzőm berakott egy olaszt a helyemre, és két-három hétvégén vissza sem kerültem a csapatba. Jó szándékkal figyelmeztetett, nem engedhetek ki, mert ha azt látja, két ugyanolyan teljesítmény van, az olaszt favorizálja. Miért nyomná a külföldit? Jobbnak kell lenned, mondta. Mit lehet ilyenkor tenni? Vagy plusz munkát végzel, vagy mutatsz valami extrát. Nekem sikerült visszakerülnöm. De nincs olyan, hogy biztos a helyed.

– Említetted a konkurenciát. Az egyik legnagyobb problémát az szokta jelenteni a korán szerencsét próbálóval, hogy amíg itthon korosztálya legjobbja, a csapaton belül kiemelt a szerepe, kikerülve azt érzékeli, egy a sok közül, hogy hasonló tehetség van még vagy egy tucat. S ezt lelkileg nem könnyű feldolgozni. Veled ez hogy történt?

– Ez valóban nehéz ügy.

Tényleg kezelni kell tudni, hogy míg otthon az idősebbek közt játszol, a legjobbak közt tartanak számon, kikerülve tíz ugyanolyan jó játékossal találod magad szemben. Mert mindenhonnan a legjobbakat válogatják.

Ezt mentálisan fel kell tudni dolgozni. 

– Könnyen sikerült?

– Az volt a szerencsém, hogy mindjárt az első évben a Primaverában edzettem, így az U18-as meccseken azt éreztem, meg tudom oldani a feladatom. De a már említett szerencse is kellett később, mert egy Borussia Dortmund elleni ifi BL-meccs délelőttjén megsérült az egyik belső védő a Primavera-csapatból, betettek, megfeleltem, és utána játszhattam a Primaverában is. Az előző szezont pedig már ott futballoztam végig.

– Az egyébként nagyon korán megfogalmazódott benned, hogy amint lehet, külföldön próbálsz szerencsét, netán apukád terelt efelé, vagy egyszerűen csak jött ez a lehetőség?

– Én forszíroztam, apu pedig egyetértett. Az olaszok az U18-as válogatottban nyújtott teljesítményem alapján, egy írek elleni meccs után döntötték el, kellek nekik, de előtte is figyeltek már. Opciós kölcsönszerződéssel igazoltak le, ami annyit tett, ha az első évben jó leszek, megvesznek, ha nem, szevasz.

És ezért említettem a szerencsét, a belső védő sérülését, mert így az U18 mellett a Primaverában is játszhattam, s lehet, ez kellett ahhoz, hogy megvegyenek.

De a szándék, hogy amint lehet, külföldön folytatom, egyértelműen megvolt bennem. 16 évesen persze naivabb még az ember, nem számol az adódó nehézségekkel, de az járt a fejemben, amint lehet, menni kell. Amikor jött az Empoli megkeresése, gondolkodás nélkül igent mondtam.

– Mik azok a nehézségek a nyelven túl?

– Az első néhány hónapban annyira csak az edzésekkel törődtem, hogy semmi más nem érdekelt, de idővel realizáltam, hogy nincs mellettem a család, a barátok, az első évem a kollégiumban olyan volt, mint egy nonstop edzőtábor. Ha néha hazamehettem, a búcsúzás az otthoniaktól volt nehéz. Egy lengyel sráccal aztán összebarátkoztunk, ő ugyanezt élte át. A második évben kaptam lakást, autót, akkor megint más helyzetbe kerültem. Meg kellett csinálnom azokat a dolgokat, amiket addig nem, mosni, takarítani, főzni. Igaz, eszünk bent a klubházban, meg egy étteremben is, amelyiknek megállapodása van az Empolival, de ha valamit megkívánok, megfőzöm – valamikor csak azután, hogy az elkészítésről egyeztettem anyával.

– A legutóbbi, második szezonod már a Primaverában töltötted, 26 bajnokin szerepeltél. Mondhatjuk, hogy alapemberré váltál?

– Ha nem is teljesen, de elégedett vagyok a meccsszámommal. A célom az volt, hogy valamennyi bajnokin kezdő legyek, ami tudom, bátor vállalás, de ezt tűztem ki magam elé. A 26-ból 19-szer szerepelhettem kezdőként, ami azért alacsonyabb szám, de nem rossz. És azért lett egyébként kevesebb, mert mint az edzőm utólag bevallotta, tesztelt. Azt vette észre ugyanis, ha kivesz néhány meccsre, az engem felpaprikáz, dolgozik bennem a düh. Ahogy ő fogalmazott, olyankor úgy játszom, mintha vért ittam volna, olyankor pedig szerinte jobb vagyok.

– Mit tapasztaltál, milyen erényekkel kell bírnia Olaszországban egy belső védőnek?

– A legfontosabb a személyiség. A karakter, a mentalitás. Az minden egyéb képességet megelőz, azután jöhetnek a technikai, taktikai, fizikai adottságok, hogy hogyan bánsz a labdával, mennyire tartod be a védelmi alapvetéseket, mennyire vagy gyors.

Az első félévemben azért játszottam az U18-ban, mert taktikailag nem álltam készen a nehezebb feladatokra. De mindig foglalkozott velem külön is az edzőm, megtanultam helyezkedni, és eltűnt a lemaradás.

– Édesapáddal beszélgetve kiderült, te is szenvedélyesen játszol, és hogy kell azért kontrollálnod a hevületet, ami benned is munkál a meccseken. Ehhez képest – ha hinni lehet a Transfermarkt adatainak –, egyetlen sárga lappal hoztad le az előző szezont. Belső védőként. Azt hogy?

– Pedig jól írták. A válaszért a tavaly őszi, Írország elleni U19-es Eb-selejtezőig kell visszamenni. Wales ellen ikszeltünk előtte, Gibraltárt pedig legyőztük, én pedig annyira szerettem volna a továbbjutást, hogy túlságosan is belehergeltem magam a mérkőzésbe, és ha azt nem is lehet kijelenteni, hogy elborult az agyam, de egy szituációban odavágtam az ellenfelemnek, ami után a játékvezetővel szócsatáztam, mire kiállított. Buta piros volt, azt éreztem akkor, kapitányként cserben hagytam a csapatom. És az a kiállítás, ami miatt lemaradtam az elitkörről, annyira elgondolkodtatott, hogy onnantól fogva sokkal összeszedettebb vagyok. Rájöttem, egy kiállítás akár egy egész karriert is befolyásolhat. Nekem az egy pofon volt, tanulópénz. Nem lettem ettől óvatosabb, csak koncentráltabb. Az egyébként tetszik, hogy Olaszországban a bírók engedik a kemény játékot. Nem fújnak a test-test elleni harcnál, annál inkább szórják viszont a sárgát dumálásért. Szinte egyetlen döntésüket sem kommentálhatod.

– Profi szerződésed van az Empoliban. Felvázoltak valamiféle karrierívet, amikor aláírtál? Hogy egy vagy két év Primavera, aztán ha úgy dolgozol, irány az első csapat?

– Három évre írtam alá, amikor tavaly megvásárolt az Empoli. Idén nyáron beszélgettünk a lehetőségekről, ha nem is olyan mélyen. Júliusban mandulaműtéten estem át, ezért sajnos nem tudtam a felnőttekkel elkezdeni a felkészülést. Eleinte így egy erőnléti edzővel dolgoztam, aztán néhány hétre visszatettek a Primaverába, csak hogy visszanyerjem a formám. Immár a felnőttekkel edzem, de a Primaverában játszom egyelőre.

– Hogy néz ki amúgy egy napja egy olasz légiósnak?

– Az enyém úgy, hogy minimum egy órával az edzés kezdete előtt már a saját programomat végzem a konditeremben, ami elsősorban a sérülésmegelőzésről szól. A nyár eleje egész végig két edzést tartogatott, most már csak kedden és csütörtökön van két tréning. A bajnoki szezonban napi egy. Mindig meccsidőpontban edzünk, ami a tévéközvetítés függvényében folyamatosan változik. A szezonban másfél óra, egy óra 45 perc egy tréning, nagyjából négy órát töltök el az edzőközpontban.

A szabadidőmben hangsúlyos a nyelvtanulás. Azért már egész jól állok.

– Ha már szabadidő. Empoli toszkán város, 30 kilométerre Firenzétől, aligha egy stresszes hely…

– Kétségtelenül nem az. Nagyon szeretek itt élni, Firenze fél óra autóval, a tenger egy óra, ha valamivel több pihenőt kapunk, oda is le lehet ugrani. Az emberek valóban nem idegeskednek semmin, olyannyira lazák, hogy előfordul, a körforgalomban parkol valaki…

– Téged remélhetőleg nem parkoltat tovább az első csapat, vagy a bemutatkozást megelőzheti egy kölcsönadás mondjuk a Serie B-be?

– Nem tudom, egyelőre sokféle forgatókönyv létezik. A Primaverában augusztus 26-án kezdődik a szezon, a Serie A-ban egy héttel korábban. A sorsomat az is befolyásolja, ki marad az első csapatban, ki megy, kit igazol a klub. Egyet tudok: muszáj türelmesnek maradni.

Kiemelt fotó: Dragóner Áron / Facebook