„Ott akarok dolgozni, ahol elfogadnak, urambocsá’ szeretnek. Kozármislenyben elfogadnak” – interjú Aczél Zoltánnal
A másodosztály jelenlegi idényének meglepetéscsapata a baranyai együttes, amelyik Aczél Zoltán irányításával a dobogón vonult el a válogatott szünetre. A profi labdarúgásba néhány éve visszatérő tréner elsősorban magának, valamelyest pedig az ellenségeinek is igyekszik bizonyítani, a folyamatos fejlődés szándékával, mert mint mondja: „Jönnek előbb-utóbb a fiatalok, én pedig már csak a koromnál fogva is megyek a levesbe.” De ha így folytatja a Misleny, jó darabig élvezheti még az edzősködés örömeit.
– A nyáron osztályozón bentmaradó Kozármislennyel harmadik az NB II-ben. Irány az NB I?
– Mindenkit óva intenék attól, hogy élvonalbeli álmokat kergessen, a cél továbbra is a bennmaradás. Az elmúlt szezon elég kacifántosra sikeredett Kozármislenyben, és erre a szezonra sem lett gazdagabb a klub, nem lett nagyobb a költségvetés, mégis jobb helyzetben vagyunk. Persze, ha valaki álmodni szeretne, ki vagyok én, hogy megfosszam tőle.
– Miről álmodik a vezetőedző?
– Az élvonalról.
– Na tessék!
– Oké, de ez a legvadabb álom, és nekem öreg rókaként, útban a hatvan felé ritkán szabadulnak el a vágyaim. Egy cél vezérel, hogy a lehető legjobban végezzem a munkám. Élvezem, hogy jó a csapaton belüli kohézió, hogy jó ezzel a társasággal együtt dolgozni, hogy nyugalom van a klubban.
Minden egyes héten a lehető legtöbbet igyekszünk kihozni magunkból, ehhez valamikor siker párosul, mint a Vasas ellen, máskor nem, mint azt a kazincbarcikai vereség is mutatja. Nem engedem mindenesetre elkényelmesedni a csapatot, szerényen, alázatosan dolgozunk ezután is.
– Az elmúlt szezon tükrében feltétlenül bravúros az eddigi szereplés.
– Senki nem várta ide a klubot, a vezetőink sem. Egy edző persze sosem úgy gondolkodik, ó, csak legyünk a tízben, ő a lehető legmagasabbra vágyik, az eddigi teljesítmény ettől még meglepetés. Ismerjük a keretünk erejét, és ha van is a miénknél minőségibb állomány, lehet a srácokkal jó futballt produkálni.
– Kell hozzá egy jó edző…
– Mit mondhatnék erre? Tudom, milyen szintet képviselek, a futballisták követnek, velem tartanak, de az eredményekhez nem elegendő pusztán a szakmai tudás: kell az is, hogy a játékosok egy hullámhosszon legyenek, valódi csapatot alkossanak, kell a nyugodt háttér. Ha minden klappol, születhetnek jó eredmények. A futball persze már csak olyan, hogy az idilli állapotok sem jelentenek garanciát a sikerre.
– Mindezek mellett jó adag tapasztalatra is szükség van ebben az osztályban? Csak mert a legutóbbi, Vasas elleni bajnokin többségükben huszonhét-huszonnyolc éves labdarúgók alkották a kezdőt.
– Kell az is, bár előfordult, hogy huszonhárom év volt az átlagéletkorunk. Az sem ártott szerintem, hogy az előző idényben az NB III-ban bajnoki címet nyerő csapatból nyolcan a pályán legyenek. Van ennek egy lelki oldala is: együtt nyertünk, jól ismerem őket, tisztában vagyok azzal, mit tudnak, ezért is nyúlok vissza hozzájuk szívesen, miközben az újakra is számítok.
– 2022-ben veretlenül jutott fel a másodosztályba a Kozármislennyel, az óbudai egy év után a nyáron tért vissza, és ismét remekel a csapat. Ennyire passzolnak egymáshoz?
– Igen. Ez egy jó házasság. De tudjuk, mindegyik szépen indul, aztán megannyi tönkremegy. Lesznek nekünk is rosszabb napjaink, hullámvölgyek, de akkor is józannak kell maradni, szeretni ezt a csapatot. Elfogadni, hogy a futball már csak olyan, egyszer fent vagy, másszor lent. Akkor is meg kell maradni embernek, és nem kivetkőzni magunkból, ha épp rosszabbul megy.
– Annak ellenére, hogy az NB II színvonala igen alacsony, az úgynevezett nagycsapatok kevés kivételtől eltekintve megszenvedtek az utóbbi években a feljutással, nem mindegyiknek sikerült elsőre visszakapaszkodni az élvonalba. Mi kell ebben az osztályban ahhoz, hogy eredményes legyél?
– Ne feledjük, folyamatosan csökken a létszám, jövőre már csak tizenhat klub alkotja a másodosztályt, idén az utolsó négy búcsúzik. Vagyis ádáz küzdelem zajlik, minden meccsen meg kell feszülni az eredményért, ez a hozzáállás minden nagycsapat dolgát megnehezíti. Régen dolgoztam legutóbb a második vonalban, nem ismertem a nívót, amelytől valóban nem kell elájulni, de nem is lehet ettől az osztálytól elvárni, hogy a spanyol kettő legyen, éppen azért, mert nagy a tét. Ebből következően pedig a többség célfutballt játszik.
Én viszont nem akartam változtatni a játékfelfogásomon, azt szerettem volna, ha az NB II-ben is támadófocit játszunk, a tizenkilenc rúgott gólunk valahol erről árulkodik. Igaz, a tizenhárom kapott meg sok.
– Kétségtelenül nehézséget jelenthet a patinás kluboknak, hogy ellenük mindenki kettőzött erővel küzd, a neves rivális elleni csatát tekinti az év meccsének. A Kozármisleny így állt hozzá a Vasas elleni összecsapáshoz?
– Óriási motiváció, amikor a Honvéddal vagy a Vasassal játszol. Az Újpest és a Fradi mellett ezek a tradicionális nagycsapatok, amelyek bajnokságokat nyertek, fontos szerepet töltenek be a magyar futball történetében, még szép, hogy aki pályára lép ellenük, meg akarja mutatni, mit tud. Lehet, csak a saját önbecsülése miatt, lehet, azért, hogy felhívja magára a figyelmet. Én nem szívtam magam különösebben a Vasas elleni meccsre, ugyanúgy meg akartam nyerni, mint a Kazincbarcika ellenit. Az viszont tény, hogy a két pesti klub, illetve a Győr vagy a Nyíregyháza ellen mindenki erejét megduplázva hajt. Meg akarja mutatni, hogy ér annyit, mint az ellenoldalon játszók.
– Pedig amúgy épp a küzdőszellem, az elszánt akarat hiányát szokás a honi fiataloknál negatívumként felsorolni, hogy nem feltétlenül látszik rajtuk, minden nap jobbá akarnak válni. Küzdelem fellobbantani a fiatalokban a lángot, vagy a közvélekedéssel ellentétben nem olyan kényelmesek ők?
– Nem szeretem, ha egy fiatalt különösebben motiválni kell, ahogy azt sem, ha azt hiszi, neki már a Madridban kellene futballoznia. Egészen más helyzet persze az, amikor mellékállás a foci, illetve amikor a fő kereseti forrás. Az NB III-at úgy nyertük meg veretlenül, hogy a játékosok napközben dolgoztak, volt, aki pizzát hordott ki, fél hattól viszont lelkesen belevetették magukat az edzésbe. Az NB II profi osztály, pénzért futballoznak, van tét, felelősséggel tartozunk egymásnak, a klubnak, szóval kell legyen egy belső motiváció, mindemellett persze az edzőnek is tudni kell hatni játékosaira. A fiatalszabály pozitív kezdeményezés, de kivívta a jogot a 2004-es születésű, hogy játsszon, vagy csak jár neki? Egynek játszania kell, de bárcsak lenne négy, aki beköveteli magát a kezdőbe. Ehhez azonban le kéne tépnie a mezt a korosabbról. Sokan azt hiszik, az akadémiát elhagyva kész játékosok, pedig dehogy. Látom és hallom, hogy nagyobb alázatra lenne szükség, szerencsére vannak kivételek.
– Említette, hogy a játékfelfogásából nem enged. Mi jellemzi a jelenlegi dobogóst?
– Szeretem fent elkezdeni a védekezést, magasan presszingelni, nem egyszer előfordul azonban, hogy csak a középső zónában kezdjük el nyomás alá helyezni az ellenfelet. Soha nem játszunk tizenhat-félpályát, vagyis az nem fordulhat elő, hogy megszálljuk a saját térfelünket. Próbálunk hátulról építkezve támadást vezetni, szeretem a rövidpasszos futballt, ahogy azt is, ha többet birtokoljuk a labdát az ellenfelünknél. Az talán a legfőbb erősségünk, hogy csapatként jók vagyunk.
Vannak technikás futballistáink, mások gyorsak, megint mások terminátor módjára ütnek-vágnak, agresszívan futballoznak. Örülök, hogy bevállalós csapat a miénk, és ha ebbe olykor bele is bukunk, bátran beleállunk a meccsekbe.
– Mi az, amit edzőként nagyon nehezen visel? Amitől eldurran az agya?
– Ha nem megfelelő a hozzáállás, ha nem megfelelő az edzésmunka, vagy ha valakin azt látom, kedvetlenül focizik. Egy futballista akarjon edzeni, legyen pusztán attól jó a kedve, hogy futballozhat. Ha valaki nem leli ebben örömét, ha nem mosollyal az arcán jelenik meg, arra ugrok.
– A hozzáállást becsüli a legtöbbre?
– Nem, mert az az alap. A leginkább azt, ha valaki nagyon tud focizni, ha rendre meghúzza a váratlant, ha erős az összjátékban. Ez nem azt jelenti, hogy nem dolgozom szívesen azzal, aki kevésbé virtuóz. De azért mégiscsak a legjobb futballistákkal lehet a legnagyobb eredményeket elérni, habár megesik, hogy a sok jó játékos ellenére sincs siker. Leginkább akkor fordulhat ez elő, ha emberileg mutatkoznak hiányosságok.
– Mit gondol, ha megint olyan sikeres lenne, mint két szezonnal ezelőtt, kapna ajánlatot nagyobb csapattól?
– Nincsenek e tekintetben illúzióim. De ha valakinek szüksége van rám, felhív. Én nem fogok senkit.
– Lehet, még mindig nem merik a patinás klubok Aczél Zoltánt alkalmazni?
– Lehet.
– Fáj?
– Nem. Már nem. Aki így gondolkodik, azzal úgysem dolgoznék szívesen együtt. Ott akarok lenni, ahol elfogadnak, urambocsá’ szeretnek. Kozármislenyben elfogadnak, a vezetők, a szurkolók, a játékosok is. Így lehet alkotni.
– A tavalyi feljutás, illetve a jelenlegi remek szereplés jelent valamiféle elégtételt? Megfogalmazódik önben, hogy „tessék, megmutattam mindenkinek, mire vagyok képes”.
– Persze. És van bennem egy jó adag bizonyítási vágy is. Elsősorban saját magamnak akarok, a játékosaimnak, a családomnak, meg részben az ellenségeimnek is. Mégsem tulajdonítok ennek olyan hatalmas jelentőséget. Örülök, hogy van egy klub, amelyik alkalmaz, bízik bennem, fizetést ad, ennek a klubnak igyekszem megfelelni. Mindig fejlődni akarok, jobbá válni, mert tudom, jönnek előbb-utóbb a fiatalok, én pedig már csak a koromnál fogva is megyek a levesbe. Amíg lehet, ütni kell a vasat.
– Bizonyára sok edző cserélne önnel, és örömest leülne bármely NB II-es csapat kispadjára, elvégre az élvonal felénél külföldi trénerek irányítanak, a másodosztály létszáma csökken, szóval egyre szűkebb kínálatból lehet válogatni.
– Válogatni nem is lehet immár, de én kivívtam magamnak ezt a lehetőséget. Ha visszahívtak, az azt jelenti, elégedettek voltak velem. Olykor magam is eltöprengek a helyzetemen, és arra jutok, muszáj megbecsülni, hogy van munkám, hogy a tizennyolc másodosztályú csapat egyikénél dolgozhatok. Sok edző van, kevés a hely.
– Vagyis tudja immár félig telinek látni a poharat?
– Én egy örök elégedetlen pali vagyok, de muszáj lenne változnom, tudom. Ha épp boldog vagy, sikeres, azt meg kell tudni élni. Nincsenek már nagyra törő vágyaim, nem várok fontos telefonokat, nem is küldök el senkit, hogy az érdekemben szóljon.
Annak próbálok örülni, ami van. Igyekszem úgy trenírozni magam, hogy ajándéknak tekintsem a jó pillanatokat. Csak nehéz, mert soha nem voltam ez a típus.
– Lehet, az örök elégedetlensége vitte előre.
– Máskor meg ugyanez vetett vissza. A középutat lenne jó megtalálni.
– Abból a megközelítésből, hogy van ön mögött egy remek játékoskarrier, három csodás gyermek, és megint azt csinálhatja, amit a legjobban szeret – nincs is ok a kesergésre, nem?
– Valóban nincs. Ezek az élet örömei, de fel kell készülni arra, hogy lesznek rosszabb periódusok, gyengébb eredményekkel, és akkor is erősnek kell maradni, megőrizni a méltóságod.
– 2024 májusa, túl vagyunk az utolsó fordulón. Végül is mivel lenne elégedett?
– Ha az ötödik-nyolcadik hely valamelyikén zárnánk, pazar lenne. Persze én, az örök elégedetlenkedő az első két hely valamelyikét tekinteném sikernek. Noha legbelül tudom, az öt-nyolc is az lenne. Méghozzá hatalmas siker.
CIKKAJÁNLÓ
Olvasd el a korábbi, 2022 májusában készült interjúnkat Aczél Zoltánnal!
A fotók forrása: kozarmislenyfc.hu
Szerző
