Premier League-évzáró III.: a Villától a Norwichig

Az előző két rész tartalmából:

Premier League-szezonzáró I.: a Guardiola vezette City negyedszer nyert öt év alatt

Premier League-szezonzáró II.: a West Hamtől a Brentfordig

14. Aston Villa

Steven Gerrard nevét a jelenleginél is nagyobb áhitattal ejtenék ki Liverpoolban, ha csapata történetesen megőrzi 2–0-s előnyét az Etihadban (vagy legalábbis kihúzza döntetlennel), közel járt mindenesetre a Villa ahhoz, hogy a szezon legnagyobb meglepetését szolgáltassa. Más szempontból kirukkolt meglepetéssel, csak épp negatívval, elvégre a 14. hely cseppet sem felel meg a nagy terveket szövögető Nasszef Szavirisz, Wes Edens egyiptomi, amerikai tulajdonos duónak. Hogy mennyire ambiciózusak, azt az előző nyár is jelezte: miután kénytelenek voltak Jack Grealisht elengedni (a 100 milliós kivásárlási árát leperkálta a City), a Emiliano Buendía, Leon Bailey, Danny Ings hármasra el is verték a pénzt, és hogy tovább acélosítsák alakulatukat, a télen Philippe Coutinhót is becserkészték. Egyelőre kérdéses, telitalálat-e az átigazolása (azóta véglegesítették), ahogy mindvégig kérdőjelek szegélyezték a Villa szezonját. Elég jó edző-e Gerrard? Végtére is lendületet adott a csapatnak, no de aztán mélyebb hullámvölgybe került az együttes, de hát ez még nem az ő csapata, majd a nyártól, amelyik máris megerősödött a Marseille-ből elhozott Boubacar Kamarával; hallani érvet és ellenérvet. Játszhat-e együtt a két szuperintelligens karmester, Buendía és Coutinho? Hasonlóképp, érdemes-e egyszerre a pályán tartani a két kilencest, Ollie Watkinsot és Danny Ingset? Elvégre, ha van két center, biztos nincs hely a két tízesnek. Ezri Konsa visszaesése átmeneti, vagy levetkőzi a bizonytalankodásait? A „lengyel Cafú”, Matty Cash és Lucas Digne játszhat-e olyan magasan, ahogy azt Gerrard tervezte, vagy sebezhetővé válik úgy a Villa? Az új idényben sok mindenre választ kapunk, Steven Gerrard edzői képességeire feltétlenül. Ahogy az is biztos, a nyáron még tovább erősödő keret az új idényben nem veszítheti el minden második meccsét.

A következő szezonban már aligha lesz elég a 14. hely a birminghamiek részéről. (Forrás: Aston Villa FC)

15. Southampton

A Southamptont egy ideje már azzal az autógumival lehetne ábrázolni, amelyikből épp kiengedték a levegőt, és látványosan összeesik. Ralph Hasenhüttl legénységével éppen ez történt: az utolsó 12 bajnokin egyszer nyert mindössze, kilencszer (!) vereséget szenvedett, ami amúgy kiesős teljesítmény, a Soton szerencséjére a szezon első kétharmadában annál jobban szerepelt. Akkor még lelkesen figyelték a klub drukkerei a kapitány James Ward-Prowse szabadrúgásgóljait és hajszálpontos beadásait, a 19 éves Tino Livramento bátor játékát a jobbhátvéd posztján, a Chelsea-kölcsöncsatár Armando Broja lendületes elfutásait és góljait, a fizikai erejét is kihasználó Che Adams találatait. Aztán kipukkadt a lufi, amit aligha néztek jó szemmel a szezon közben érkező új tulajdonosok, és ugyan épp ebben az idényben hintette el Hasenhüttl, hogy a 2024-ben lejáró szerződése után könnyen megeshet, hogy visszavonul; ha nem javít a csapat teljesítményén, előbb nyugdíjazzák. De idén legalább nem volt egyetlen 0–9 sem, mint a Manchester United ellen egy, a Leicesterrel szemben két szezonnal korábban (csak egy hatos a Chelsea-től áprilisban), ami akkor sem vet jó fényt az osztrák mesterre, ha az intenzív, az ellenfelet magasan letámadó, folyamatosan nyomás alatt tartó futballjának viszont (már amikor működik, vagy talán pontosabb úgy, már ameddig működik) lehet tapsolni. 

James Ward-Prowse kapitányhoz méltón vállalt kulcsszerepet a csapat szebb időszakában. (Forrás: Southampton FC)

16. Everton

Csak befutott a 16. helyre a Premier League legbotrányosabban irányított klubja, amelyik ha nem tanul az elmúlt évekből, a csőd szélére kerül. Az Everton az elmúlt három évben termelt mintegy 370 millió fontos veszteséget, aminek nem pusztán a Covid az oka, az össze-vissza igazolások legalább annyira. A legbénább húzásnak Rafa Benítez odavitele tűnik – ami a tulaj Farhad Moshiri ötlete volt –, s nem azért, mert a BL-győztes tréner rossz edző, hanem mert tudvalevő volt, liverpooli múltja miatt az első megingásnál elfogy körülötte a levegő. Január közepéig húzta, egy Norwich elleni vereség tette be a kaput (a kékeknek akkor 13 bajnokin mindössze egy győzelemre futotta). A hónap végén jött Frank Lampard, és vele egy huszáros hajrá: a szezonzáró Arsenal elleni, másnapos vereség előtt nyolc bajnokin szerzett 14 életmentő pontot az Everton, ami aligha született volna meg, ha a liverpooliak hatalmas szurkolótábora nem áll oda teljes mellszélességgel a csapat mögé. De összezártak, a Goodisonban rendezett meccsek előtt amúgy a szomszéd vörösök híveit másolva fergeteges hangulatot teremtettek már akkor, amikor begördült a csapatbusz a stadionba – tízezrek, zászlótenger, kék füstfelhő fogadta a megérkező hazaiakat –, ami aztán fokozódott a meccseken. Ez is kellett ahhoz, hogy a vége előtt eggyel, a létfontosságú Crystal Palace elleni bajnokin 0–2-ről fordítson az Everton – olyat, hogy kétgólos félidei hátrányból nyert volna, a korábbi 74 próbálkozásából egyszer sem sikerült neki. Amikor a legfontosabb volt, igen, de hogy mi lesz ezzel a csapattal jövőre, egyelőre megfejthetetlen. Hogy a legértékesebb játékosai (Richarlison, Calvert-Lewin) közül egyet a pénzügyi mérleg miatt el kell engednie, az mondjuk biztos.

Egy ikonikus pillanata a liverpooli kékek nem épp nyugalmas szezonjának. (Forrás: Getty Images)

17. Leeds United

El lehet küldeni a bálványt? Az istenített népmesei hőst? A körülrajongott sikerkovácsot? Mint azt a mellékelt ábra mutatja, el. Ahogy azt megtette egykor Claudio Ranierivel a Leicester, meglépte a Leeds United is: Marcelo Bielsát, aki 16 év után kormányozta vissza a klubot a Premier League-be, a Spurs elleni hazai 4–0-s zakó után menesztette Andrea Radrizzani tulajdonos. Sosem tudjuk meg, mire lett volna képes az argentin maestro, ha nem gyötri páratlan sérüléshullám csapatát, legalább is a tengelyre, a Liam Cooper, Kalvin Phillips, Patrick Bamford hármasra nem számíthatott. Az előbbi kettőt a Bielsát váltó Jesse Marsch legalább visszakapta, a játékosok pedig a hitet, hogy bent tudnak maradni. Hajszálon múlt, merthogy, ha a Burnley az utolsó fordulóban legyőzte volna hazai gyepen a Newcastle-t, elköszönhettünk volna a Leedstől és a PL legszenvedélyesebb szurkolótáborától. A tanulságok? A 22 éves kapus Illan Meslier-ben akkor is muszáj bízni, ha idén többször hibázott, a spanyol válogatott Rodrigót el kell küldeni, helyette a 20 éves Joe Gelhardtot játszatni többet, a klasszis brazil szélső Raphinhát, valamint Phillipset meg kell viszont tartani. Egyiket sem lesz persze könnyű…

Jesse Marsch megcsinálta, amiért rá esett a Leeds választása. (Forrás: Getty Images)

18. Burnley

Ami azt illeti, azt sem sokan gondolták volna, hogy Sean Dyche-ot el lehet küldeni Burnleyből, az amerikai tulajdonos azonban mindenfajta szentimentalizmust a sutba vágva megtette. A pálya közeli The Royal Dyche pub ettől még nem változtat nevet, de hogy a menesztés után a csapatot az akadémiai igazgatóval, valamint a sérült csapatkapitány Ben Mee-vel trióban irányító Mike Jackson is kapott volna minimum egy aranylemezt, ha benntartja a kedvenceket, afelől nincs kétségünk. Tény, elfáradt a Dyche és csapat közti kapcsolat, szinte egyik futballistája sem ejtett érte krokodilkönnyeket, ami nem azt jelenti, megutálták volna Burnley első számú kedvencét, csak kissé monotonná vált a közös munka, és nem ígérte már a siker lehetőségét. Az újdonság varázsa annyit tett, hogy Jacksonnal a fedélzeten a Burnley az első négy bajnokijából hármat megnyert egy döntetlen mellett, az utolsó négyből egy döntetlen mellett hármat viszont elveszített. Hat egymást követő élvonalbeli szezon ért véget Burnleyben, de ha egyben maradna a csapat, vagy legalábbis a kulcsemebrek nem igazolnának el – Pope kapus, Mee, McNeil, Cornet…, ööö, hát, biztos van még néhány… –, a parachute moneyval a kincstárban (vagyis a PL-ben folyósított tévés pénzek 55 százalékával, mintegy 50 millió fonttal) lenne esély egyből visszakerülni, ahogy azt a Norwich vagy a Fulham is megmutatta már néhányszor. A legjobb, Maxwell Cornet szerződésében ugyanakkor létezik egy záradék, amely szerint kiesés esetén 17 millió fontért mehet. Annyit meg a hülyének is megér az elefántcsontparti.

Idén már nem tudott megmenekülni a Burnley a kiesés elől. (Forrás: Premier League)

19. Watford

Hát, ha az Evertonnál azt írtuk, botrányosan vezetett klub, mit mondjunk a Watfordról? A tulajdonos Pozzo család érdeme persze, hogy legalább fel-felbukkan a Premier League-ben a Watford, de az ő saruk, hogy nem képesek bízni egyetlen trénerükben sem, más megközelítésből: kiválasztani a posztra leginkább megfelelőt. Csak ha valaki elfelejtette volna, az idényben három vezetőedző dirigált: október elejéig a spanyol Xisco, január végéig Claudio Ranieri, azután Roy Hodgson. Ebből a védelemből sokkal jobbat kihozni persze nemhogy nekik, Antonio Conténak is művészet lett volna, a támadósor – Ismaila Sarr-ral, Emmanuel Dennisszel, Joao Pedróval, Joshua Kinggel, Cucho Hernándezzel – ugyanakkor elég bivalynak tűnt ahhoz, hogy bízzon a bennmaradásban a darazsak közönsége. Nem jött össze, de hát 34 rúgott góllal 38 meccsen nehéz, 77 kapottal meg pláne. Hogy bármi eredményt fel tudott-e azért mutatni a Watford? Hogyne, 4–1-es győzelmével kirúgatta Ole Gunnar Solskjaert Manchesterből.

Ezúttal sem jött össze a bennmaradás, ráadásul megint három edzővel hoztak le egy szezon. (Forrás: Premier League)

20. Norwich

Ha már kirúgatás: ebben legalább élen járt a Norwich, persze úgy is fel lehet fogni, hogy a kanárikat minden klubvezető olyan szánalmasan gyengének gondolta, hogy ha tőlük is vereséget szenvedett a csapata, mérgében váltott. A Norwich elleni zakót követően kellett mindenesetre Rafa Beníteznek távoznia az Everton kispadjáról, Claudio Ranierinek a Watfordéról, Sean Dyche-nak a Burnleyéről. Kétes dicsőség. De hát maga a Norwich is váltott, a klubot kétszer is az első osztályba vezető Daniel Farkétól már november elején megvált, csodát azonban a Villától elküldött Dean Smith sem tudott tenni. Az öt győzelem, a 23 rúgott gól igen szerény, Teemu Pukki a 11 találatával azért ismételten hozta magát. „Valami meghalt, mert tudtam, ez volt az utolsó alkalom. A legutolsó” – énekli Adele a Set Fire to the Rain című dalában, amelyet az utolsó bajnokit követően játszottak a hangfalakból a Carrow Roadon, midőn az Angliában honos szokás szerint a csapat a szezontól búcsúzóul körbesétált a gyepen. Jó, ha a közönség tizede maradt ott az elköszönésre. A maradék alighanem sejtette, hosszú elköszönés lehet ez.

Negatív rekordok közelében végzett a norwich-i védelem. (Forrás: Norwich City FC)

Kiemelt kép: Getty Images