Reszkírozó Bognár, csodálatosan védő Szappanos, bizonytalankodó ferencvárosi támadók – ilyen volt a Magyar Kupa-döntő

Már a mérkőzés második és negyedik percében paksi szempontból rendkívül aggasztó jelenségek kerültek fókuszba. Előbb egy felelőtlenül eladott labdára csapott le Marquinhos az atomvárosiak térfelének közepén, majd két perccel később Adama Traoré verte meg Lenzsér Bencét a felezővonal környékén, hogy onnan egyenesen Szappanos Péter kapujáig vezesse a labdát.

Magasan letámadó Paks, remekül kontrázó Fradi

A ferencvárosi átmenetekkel szemben a paksi védelem, amely általában óriási területen egy az egyben maradt az ellenfél támadóival teljesen tehetetlennek bizonyult. Olyan minőségbeli fölényben volt Traoré és Marquinhos Lenzsérrel vagy Kinyik Ákossal szemben, hogy amikor nagyobb tér nyílt az FTC villámgyors szélsői előtt, akkor szabályos eszközökkel megállíthatatlannak bizonyultak. Éppen emiatt Szappanosnak – akit később a meccs legjobbjának választottak – akadt munkája bőségesen.

Bognár György úgy próbálta ellensúlyozni csapata kontrák elleni sebezhetőségét, hogy megnövelte a labdás játékosra gyakorolt nyomást, nagyon magasra feltolta a letámadást. Ennek következtében a Ferencváros még a saját védekező harmadából sem tudta kihozni a labdát.

A Paks letámadásának középpontjában annak a játékosnak a folyamatos nyomás alatt tartása állt, amelyik éppen birtokolta a labdát. Remek példa volt erre, amikor a 15. percben Vécsei Bálint lépett fel egészen Varga Ádámig, akit zavarba is tudott hozni. Ugyanakkor a Ferencváros struktúrálatlansága is sokatmondó volt.

A játékosok helyezkedése abszolút nem tette lehetővé, hogy rövid passzokkal építhessék fel a támadásokat. Ebből adódóan rendszerint hosszú labdákkal próbálkoztak Varga Barnabás irányába, csakhogy a válogatott center körül senki nem helyezkedett, így a második labdákat állandó jelleggel a paksiak szedték össze. 

A Ferencváros labdabirtoklási nehézségeire erősít rá a PPDA-mutató is, amely azt jelzi, hogy az adott csapat átlagosan hány passzt tudott úgy megtenni, hogy az ellenfél nem avatkozott közbe. Ez a szám a Paks esetében 5,4 volt az első játékrészben, tehát 5,4 passzt engedélyeztek átlagosan a Ferencvárosnak, ami egy nagyon alacsony szám.

A Paks labdavesztések utáni visszatámadása is kulcsfontosságú volt. Amikor ezekben a szituációkban nem sikerült kellő közelségben helyezkedni a ferencvárosiakhoz és megfelelő intenzitással támadni őket, akkor újabb és újabb átmeneteket tudtak vezetni. Amekkora kockázattal járt, annyira indokolt is volt a védők feltolása, hiszen csak így volt lehetősége Bognár csapatának arra, hogy a labdát a Ferencváros kapuja előtt tartsa.

A visszatámadás sikerének másik titka az volt, hogy rendszerint sikerült a Paksnak a labda körül minimum létszámazonosságot, de sok esetben létszámfölényt teremtenie. Gyakran ismétlődő jelenetsor volt, hogy a pálya egyik fele gyakorlatilag kiürült, és egy szűk területre koncentrálódott a játék, ami a Paksnak kedvezett, hiszen a párharcerős középpályásainak ez kedvezőbb lehetőséget teremtett a labda visszaszerzésére. Azonban ennek adódott hátulütője is. Amikor a ferencvárosiak képesek voltak kiszabadítani a labdát a bolyból, akkor egyetlen oldalváltást követően egy az egyben vezethették a labdát a paksi védelemre.

Ezen a képen is az látható, hogy a Paks próbálta túltölteni a pálya egyik részét, azonban játékosai ebben a szituációban távol voltak a labdát cipelő Marquinhostól, így nem tudtak nyomást gyakorolni rá. Ennek ellenére sok paksi áthúzódott a Fradi bal oldalára, ám Mohammed Abu Fani remekül találta meg a centrumban szabadon maradó Mohamed Ali Ben Romdant, akire kilépett a védelem tengelyéből Lenzsér, hogy nyomás alá helyezze, azonban késésben volt, így a tunéziai középpályás ki tudta ugratni Traorét, akire a védelem szétcsúszása miatt már senki sem maradt. Meg kell jegyezni, hogy a mali szélső lesen volt, de ez nem változtat azon a tényen, hogy csúnyán eltolódott a paksi védelem.

Visszahúzódó Paks és meddő fölényben futballozó Ferencváros

A találkozó 38. percében gyökeres fordulat állt be, miután a Paks elveszítette a válogatott középpályást, Vécsei Bálintot. Az addigi magas presszinget – teljesen indokoltan – felváltotta a low block. Bognár feltételezhetően nem akart feláldozni egy cserelehetőséget közvetlenül a szünet előtt, emiatt Hahn Jánost picit hátrább vezényelte, de ahogyan az borítékolható volt, egy csatár helyett egy középpályást cserélt be, így Könyves Norbertet Balogh Balázs váltotta. A Paks 5-3-1-es hadrendben védekezett, csak Hahn maradt elöl, hogy valahogy megpróbálja megtartani a labdákat.

Ez csekély mértékben valósult meg, a Paksnál szinte alig volt a labda, az első félidei 41 százalékos labdabirtoklási aránya 23 százalékra zuhant. A korábbi pofás PPDA-mutató már a múlté volt, 5,4-ről 16,5-re változott. Ami azért is volt problémás, mert Bognár csapata a kevés lövésének többségét a magas labdaszerzéseket követően hozta össze. A második félidőtől a hosszú passzok aránya is jelentősen megnőtt. A korábbi 18 százalékos mutató 29 százalékra nőtt. A tolnai csapat Szabó János fejjátékára alapozta az előrejutását, ami a 34 éves bekk légi csatáinak számában is megnyilvánult. Összesen 21-szer ment fel fejelni, ami egészen megdöbbentő adat. Tehát a Paks játéka lényegesen megváltozott, de vajon ez kedvezett a Ferencvárosnak?

Annak ellenére, hogy a korábban jelentkező problémák egy része megszűnt – a bajnokcsapat tagjai zavartalanul hozhatták ki a labdát, könnyedén jutottak el az ellenfél térfelére, a labdatartás sem okozott nehézséget a folyamatos csapdázások hiányában – a Ferencváros lényegesen alacsonyabb minőségű helyzeteket tudott csak kidolgozni emberelőnyben.

Míg azonos létszámnál több mint másfél gólnyi helyzetet dolgozott ki, addig emberelőnyben csak 0,3-as xG-ig jutott, ami 45 perc alatt édeskevés.

Ebben természetesen Dejan Stankovicsnak is megvan a maga felelőssége. Az FTC edzői döntésre a pálya közepét foggal körömmel védő Pakssal szemben átállt a kétcsatáros játékra, ezzel még inkább betömörítve a tizenhatost és annak előterét. Emiatt a szélekre korlátozódott az FTC játéka, ahol az egyéni kvalitásokból fakadó előnyökre építve szeretett volna helyzeteket kialakítani. Ezt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy Traoré és Marquinhos összesen 27 cselkísérletet mutattak be 12 beadás mellett. Habár egészen hatékonyan cseleztek (27/17), a beadásaik rendkívül pontatlanok voltak. A 12-ből mindössze három talált társat. Tehát a beadások nem különösebben működtek, és ez jórészt annak tudható be, hogy egy-egy sikeres csel után rögtön érkezett a segítség a védőnek, a paksiak igyekezték duplázni, nem egyszer triplázni a szélsőket, így sokszor elakadtak a tizenhatoson belülre lőtt labdák. Sztankovics nem nyúlt bele taktikailag ebbe a folyamatba, erőltette a beadásokat, ahelyett, hogy csapata kombinatív játékkal próbált volna meg a paksi védelem mögé kerülni.

Feltámadó Paks, stagnáló Ferencváros

Böde Dániel a becserését követően alig három perccel kiharcolt egy szabadrúgást Myenty Abenával szemben, amelynek következményeként a suriname-i védő megkapta második sárga lapját, így követhette korábbi csapattársát, Vécseit az öltözőbe.

Ez fordulópontot jelentett a mérkőzésen, ugyanis a Paks ismételten felbátorodott. Ez azonban nem azt jelentette, hogy az első 35 perchez hasonló letámadást mutatott be, de mindenképpen többször és hatékonyabban próbálkozott támadások vezetésével. Ennek hozadéka az volt, hogy a Ferencváros újra élhetett legveszélyesebb fegyverével, a kontratámadásokkal. Azonban a létszámazonosságnak köszönhetően a dominancia csökkent, nyíltabbá vált a mérkőzés, amit Papp Kristóf gólja be is igazolt.

Ezt követően a Paks újra visszahúzódott, míg a Fradi fokozni próbálta a nyomást, de gólt már nem tudott szerezni, nem úgy, mint Haraszti Zsolt, aki az idei Magyar Kupa-döntő záró akkordjaként még bevette az üresen tátongó Fradi-kaput.

Összegzésképpen nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy a Ferencváros egy nála tízszer alacsonyabb költségvetésű csapatot jóformán csak egyéni kvalitásokkal próbál megverni, kihasználva Marquinhos és Traoré átlagon felüli fizikális adottságait és cselezőkészségét. Bármennyire is rosszul nézett ki olykor a Paks védelme, hangsúlyozni kell, hogy a letámadást, visszatámadást milyen bátran és eredményesen hajtotta végre, így a meccs további szakaszaiban, amikor nem adott teret a Fradinak, Szappanosnak kevesebb lövéssel kellett szembenézni.

Bognár György felért eddigi edzői karrierjének csúcsára, míg a Ferencváros kapott egy újabb figyelmeztető jelet, hogy igenis akadnak kihívóik itthon is, természetesen csak egy-egy meccsen, mert hosszú távon sem a Paks, sem más élvonalbeli csapat nem alkalmas a Fradi megszorongatására, de egy mérkőzésen igen, és ez jövőre is könnyen a Magyar Kupa elvesztésébe kerülhet.