„Sokkal többre lehetne vinni, ha a futballisták nem lennének halálra fizetve” – interjú Fehérvári Gábor Alfréddel

– Kezdjük az emlékekkel. Mi az ősélményed a futballal kapcsolatban?

– Nem az jut eszembe, hogy focizom, hanem az, hogy otthon együtt nézzük a meccset. Apukám a mai napig az angol bajnokság szerelmese. Ha futball, akkor Chelsea. Általános iskolából hazajövet láttam egy Premier League-összefoglalót, ekkor találkoztam először a Chelsea-vel és Jimmy Floyd Hasselbaink nevével. És tizenhárom évesen, mivel szakmai szempontokat nem tudtam figyelembe venni, megtetszett az, hogy kék mezük van, no meg Hasselbaink játéka, aki rugdosta a gólokat. Akkor eldöntöttem, a Chelsea lesz a kedvenc csapatom. A másik játékos, akit nagyon szerettem, a nemrégiben elhunyt Gianluca Vialli. Az említett két játékos miatt kezdtem el elmélyültem követni a Chelsea-t.

Mire fiatal felnőtt lettem, jött a paradigmaváltás, megérkezett Roman Abramovics. Megváltozott a klub perspektívája. Még nem fogtam fel, mi történik, csak később láttam át. Nem szimpatizáltam, és azóta se tudok szimpatizálni azzal, hogy ha jön néhány rossz eredmény, akkor ki kell rúgni az edzőt. Nem tudtam tisztelni a klub filozófiáját. Volt, amikor tüntetésből nem is néztem a meccseket. Most abban bízom, kitartanak Graham Potter mellett.

– Maradjunk az ősélménynél, de térjünk át a nagypapádra.

– Gyerekkoromban az öcsémmel a nagyszüleimnél töltöttük az összes hétvégét. Ahol ma Győrben az Ibis hotel és az iparkamara van, ott régen egy gőzfürdő volt, mellette pedig egy betonos focipálya. Ez volt az a focipálya, ahová mindig lejártunk játszani. Most, hogy mesélek róla, még az odavezető úton álló fák illatára is emlékszem, arra, hol voltak a pályán a göröngyök. Egészen különleges újra átélni. Az élénken él bennem, hogy a hétvégén, amikor a papa nem tartott edzéseket, lejött és megnézte, hogyan játszunk. Az öcsém volt a kapus, én pedig lőttem neki. Papa pedig adta a tanácsokat. Megmutatta, hogyan tartsam a lábam, hogyan irányítsam a lövéseimet. Igyekezett segíteni. Miközben soha nem volt elvárás, hogy labdarúgó legyek.

– Magad felé sem támasztottál elvárást?

– Egy ideig igen. De később azt a tanulságot vontam le, hogy az ember nem döntheti el, hogy a másik mit gondol. Azért szerettem volna eleinte focista lenni, mert azt hittem, a papa ezt elvárja tőlem. Pedig soha nem mondta. Azt gondolom, az életben mindannyian kerülünk olyan élethelyzetbe, amikor el akarjuk dönteni, hogy a másik mit gondol. Azért, hogy ezzel próbáljunk létjogosultságot szerezni a saját döntésünknek. Ahelyett, hogy tisztán és egyenesen kommunikálnánk.

Nagyon sokáig úgy éreztem, hogy van rajtam egy láthatatlan nyomás, elvárás, hogy futballoznom kell. De a szüleim a tanulás felé tereltek, ami nyilván nem érdekelt. Csak a foci vonzott. De a kettő nem fért össze. Hazaérve olyan fáradt voltam, hogy lefejeltem a könyvet, olvasni se tudtam. Viszont nem kaptam elegendő támogatást, ösztönzést arra, hogy futballozzak. A szüleim azt szerették volna, ha a tanulást helyezem előtérbe. A papa számára az volt a lényeg, hogy sportoljak.

– Fehérvári Alfrédról tudjuk, technikás labdarúgó volt, edzőként pedig megkövetelte a munkát a fegyelmet. Hogyan jellemeznéd, mint magánember?

– Rendkívül csendes és visszahúzódó. Ennek bizonyára megvoltak az okai. Nem egy egészséges családban nevelkedett. Nem tudta kezelni a feléje irányuló szeretetet, és nem tudta úgy kifejezni az érzéseit, ahogy azt a nagymamám tette. Pontosan tudtuk, hogy nagyon szereti a családját. Keveset beszélt. De, ha megszólalt, arra mindenki odafigyelt. Sosem hibáztattuk a személyisége miatt, mondjuk az sokat segített, hogy a nagymamám nyolc ember helyett is kifejezte a szeretetét. Azt nagyjából tudtuk, mit élt ált, min ment keresztül a papa, de persze gyerekként nem értettük. Egy gyerek nem tudja értelmezni, mi az, hogy világháború. Ha még élne, nagyon szeretnék vele beszélgetni az életéről.

– És hogyan jellemeznéd, mint edzőt?

– Hiú, szigorú és következetes ember. Hatvanévesen is elöl futott a töltésen. Nem tűrte a tiszteletlenséget. Amikor valaki nagyképűen azt mondta, rúgjon neki tizenegyeseket, akkor a papa lerakta a tizenhatosra a labdát, nyolcból nyolcszor belőtte, majd megkérdezte az illetőt, elég lesz-e. Példát mutatott. Megmutatta, hogy nem érdemes kóstolgatni az öregeket. Át tudta adni a tudását. Jobbfedezetet játszott, de csatárokat megszégyenítő technikai tudással rendelkezett. Igaz, ez az állítás abban az időben tízből kilenc játékos esetében megállta a helyét.

– Milyen értékeket kaptál tőle?

– Tartást. És az arra való törekvést, hogy mindegy, mit csinálok, csak jól csináljam, vagy ne csináljam. Mert különben semmi értelme nincs. Maximalista volt. Ez látszott azon, ahogyan füvet nyírt, ahogyan porszívózott, ahogyan összehajtotta az ingjét vagy azon, ahogyan reggelizett.

– Mesélted egy korábbi interjúdban, hogy papádat hősnek járó tisztelet övezte Győrben. Mit jelent ez a gyakorlatban?

– Gyerekkorban a szilvesztereket a nagyszülőknél töltöttük. Ennek a napnak a részét képezte, hogy a város egyik legforgalmasabb útvonalán, a Baross úton végigsétálunk. Ez az út nagyjából egy kilométer hosszú. Ez normál esetben, a tömegben trombitát fújva is egy félórás séta. Ha a papa velünk tartott, akkor ez minimum másfél óra volt. Mindenki meg akarta hívni egy forralt borra.

Abban az időben, az 1990-es évek végén, amikor még a papa sem volt annyira idős, egy olyan korosztály volt aktív, amelynek a tagjai még ismerték őt. Vagy látták játszani, vagy dolgoztak is a kezei alatt. Ezt nyolc-kilencévesen csodálattal néztem. Mindig kérdeztük, ki jött oda hozzá, de sose tudta. Ha mindenkivel megállt volna egy forralt borra, még ma is ott sétálnánk.

Nagyapja kiváló labdarúgó volt (Forrás: Sztárportré)

– Győr városa ápolja Fehérvári Alfréd emlékét.

– Megérdemelte és kiérdemelte, hogy szektort nevezzenek el róla az ETO Parkban. De hamarosan el fogunk búcsúzni attól a nemzedéktől, akik látták a papát játszani. A város nem felejt, de az emberek igen.

– Mennyire követed a győri labdarúgást?

– Semennyire. A válogatottat is csak akkor nézem meg, ha összejön a baráti társaság. Most úgy látom, jó úton haladunk. De azt vállalom, hogy soha nem voltam a válogatott feltétel nélküli támogatója. Egyszerűen azért, mert évtizedeken keresztül szánalmasnak tartottam a teljesítményt. Természetesen nem tudom megállapítani az okokat. De azért voltam hajlamos élesen kritizálni a válogatott teljesítményét, mert voltak olyan fantasztikus játékosok (a teljesség igénye nélkül: Gera Zoltán, Lisztes Krisztián, Király Gábor, Dárdai Pál),

akik megmutatták, van minőség a magyar fociban, csak akarni kell magasabb szinten teljesíteni. Nem pedig megelégedni a jó fizetéssel. Azt látom, sokkal többre lehetne vinni, ha a futballisták nem lennének halálra fizetve. Ha kevesebb lenne a fizetés, nagyobb lenne a teljesítménykényszer. Az említett játékosok saját maguk döntöttek úgy, hogy nem elégszenek meg a jó fizetéssel. Az volt a céljuk, hogy el is érjenek valamit.

– Ez a gondolkodásod, felfogásod, szemléleted a nagypapádtól jön?

– Igen. Mint említettem: valamit vagy jól csinálsz, és kihozod belőle a maximumot vagy sehogy. Vannak jó példák alázatos labdarúgókból, és vannak rossz példák arra, hogy valaki magára öltötte a válogatott mezét, de végül csak mém lett belőle. Azt érzem, hogy ténylegesen akkor mondhatjuk egy labdarúgóról, hogy focizni akar, ha eligazol itthonról. Azt látom, hogy nagyszerű életminőséget biztosít a hazai labdarúgás, különösebb teljesítménykényszer nélkül. A hozzáállás a probléma.

– Amikor gyerek voltál, a papád tett-e megjegyzést az 1990-es évek futballjára?

– Mosolygott rajta. De mit lehetett volna mondani? A legtöbbet ezzel fejezte ki. Azóta persze tagadhatatlan az előrelépés.

– A sportban a papádtól tanultak hogyan jelennek meg a zenédben?

– Úgy, hogy nem adom lejjebb. Az, amit minőséginek tartok, annál nem adom lejjebb. Hiszek abban, hogy előbb-utóbb ez a felfogás kifizetődik. A munka, az értékrend a fontos. Ezek az alappillérei annak, hogy az ember mit gondol magáról, később mit fognak róla gondolni. Elvárom a zenészeimtől és magamtól is, hogy bírjam a terhelést. Nem tartom elfogadhatónak, hogy rosszabbul énekeljek azért, mert erőnlétben nem bírom a koncertet. Ezért tudok amellett kiállni, hogy nem fordulhat elő egy profi focistával, hogy elfárad – persze, vannak kivételes esetek. Akinek ez a munkája, ezért él és hal, annak kötelessége a legtöbbet adnia.

Kiemelt fotó: Blikk