Sporttörténelmünk egyik legsötétebb 24 órája – 1984: A kettétört olimpia (könyvajánló)

Soha nem felejtem el azt a napot, amelynek délutánján édesapán hazajött a sporthivatalból, és családi körben elmondta, hogy Magyarország nem vesz részt a Los Angeles-i olimpián. Édesanyám kiakadt, az olimpia volt a mindenünk. Aztán másodszor is kiakadt, amikor az esti híradóban bejátszották Buda István államtitkárt, amint bejelenti a döntést.

Ma már tudom a pontos dátumot is: 1984. május 16. És már azt is tudom, hogy késő este nem szomorkodtam már, mert a gyerekként oly szeretett Juventus álomcsapata (sajnos már Dino Zoff és Roberto Bettega nélkül) legyőzte a KEK-döntőben az FC Portót.

Az időbeli egybeesésre az 1984 – A kettétört olimpia című könyv olvasása után találtam rá, amelynek szereplői nem aludtak ilyen jól azon az éjszakán. Olimpiai bajnokok lehettek volna, sok sportoló számára a nagy és egyetlen igazi éremesélyt jelentette volna az az év az egész pályafutásuk során; ilyen mondjuk az egész női kosárlabda-válogatott. Másoknak szövetségi kapitányként, edzőként kellett előre elköszönniük az előző négy év munkájának gyümölcsétől, és még a rossz hírt is nekik kellett közölniük a sportolóikkal. Megint másokra azért várhattak nehéz órák, mert (majdnem) egyhangúlag megszavazták a döntést, de szégyellték magukat érte, és a szégyenérzet életük végéig kísérte vagy kíséri őket.

Amikor 2014-ben, 30 évvel az események után bemutatták e kötetet a Népstadion dísztribünje alatt, éppen ott, ahol az életpályákat és lelkeket megtörő MOB-szavazás történt, Wladár Sándor, aki az olimpiai címvédésért utazott volna Los Angelesbe, már hiába kereste a teremben a tetteseket. Talán akkor is hiába kereste volna őket, ha mind jelen lettek volna maguk a végső, hivatalos döntés meghozói.

De az is egyértelmű válik az oldalakon, hogy abban a korban már nem az életüket, a szabadságukat tették volna kockára azok, akik a bojkottal szembeszállnak, hanem „csak” a munkahelyüket.

Egyetlen úriember volt a teremben 40 éve, aki tartózkodott a voksolástól, mert úgy érezte, 71 esztendősen már semmi baja nem lehet. A kilétét zseniálisan rejtegeti sokáig a szerző, Radványi Benedek, és rejtegetjük még mi is honlapunkon, hiszen külön fejezetet érdemel. Mindenesetre úgy tűnik, mélyen beavatódunk a Kádár-rendszer és a gulyáskommunizmus működésének lényegébe.

A még most is fiatal újságíró másfél éves kutatómunkájának eredménye a 400 oldalas 1984, amely történészi igényességgel megírt olvasmány mindazoknak, akiket akár a sport, akár a politika, akár Magyarország és a keleti blokk története, akár a hidegháború, akár az emberi sorsok érdekelnek. Minden oldalán különleges információk hatnak az olvasóra, anélkül hogy elvesznénk a betűtengerben. A Harle Tamás és Kék Európa Kiadó gondozásában megjelent könyv szerkesztése sokat segít: sok fejezet és rengeteg keretes tagolja a művet. Ezekben olvashatunk Muhammad Ali sajátos afrikai körútjáról vagy éppen az az 1980-as jeges csodáról, amely során az amatőrökből álló amerikai hokiválogatott legyőzte a téli olimpián a nagy Szovjetuniót. Feltárulnak a bel- és a külpolitikai összefüggések, köztük Jimmy Carter és Lord Killanin, vagyis az Egyesült Államok és a NOB elnökének pengeváltása, a szovjet vezérek szerepe a sporttörténelem alakulásában.

De önmagáért beszél a szavazás alatt külföldön tartózkodó Schmitt Pállal készített interjú is, már magukkal a bátor kérdésekkel is, majd jönnek sportolók, és csak mesélnek is mesélnek. Gerendás György például Széchy Tamás bátorságáról, amikor a vízilabda- és az úszóválogatottat összehívta a sportvezetés:

„Amikor megemlítették, hogy lesz egy helyettesítő-verseny, Széchy Tamás felállt, és meglehetősen keresetlen szavakkal minősítette ezt az egészet. Valami olyasmit mondott, hogy rántott húst csak húsból lehet csinálni, húspótlékból nem.”

Faragó Tamás emlékei szerint pedig a legendás úszóedző kiállása az idő tájt annyira meghökkentőnek számított, mintha megállt volna a kés a levegőben.

A keleti blokk számára az olimpiát „helyettesítő” Barátság versenyek közül a vívók Budapesten, a Népstadion közelében álló régi sportcsarnokban találkoztak, amely a Thököly út felől is megközelíthető.

„Viccelődtünk is, hogy mi hetes busszal utaztunk a ’84-es olimpiára”

– emlékszik vissza Stefanek Gertrúd.

1984 nyomait a mai napig érzi a magyar sport, még akkor is, ha a következő, 1988-as játékokra a számok alapján bámulatosan regenerálódott: a küldöttség Szöulból 11 arannyal tért haza. Egyéni sportágban született valamennyi, miközben Los Angeles máig az utolsó helyszín, ahol három csapatsportban négy válogatottunk éremesélynek számított volna. A kosárlabdázó Beloberk Éva így fogalmaz a 2014-ben megjelent könyvben:

„…ez egy olyan seb, amely szerintem életünk végéig nem fog begyógyulni. Bárki felteszi nekem ezt a kérdést, 30 év után is át tudom érezni az egészet az elsőtől az utolsó pillanatig. Ahogyan a fiam születésének minden pillanatát fel tudom idézni, úgy vagyok ezzel is.”

Kiemelt fotó: Magyar Vízilabda Szövetség