Minden idők Juventusát hatalmas gól fosztotta meg a BEK-győzelemtől

Valószínűleg mindenkinek megvan a maga Juventusa, akit valaha megérintett Észak-Olaszország egyik büszkesége, a BEK- és a BL-döntők elveszítésének specialistája. Sokan lennénk, akik egy világszavazáson nem azt a két alakulatot jelölnénk meg, amely valamilyen csoda folytán – egy jogtalan tizenegyessel (1985), illetve tizenegyesekkel (1996) – megnyerte a maga fináléját. Ha az összeállításokat nézzük, akkor az 1983-as BEK-döntős együttes verhetetlen, a világbajnoki címvédő Olaszország kezdőcsapatának hat tagjával, továbbá Michel Platinivel, Zbigniew Boniekkel és Roberto Bettegával.

Menjünk is végig gyorsan a neveken, hiszen ennyi ikont egyszerre ma sem nagyon találunk a pályán, pedig akkor mindössze két légióst lehetett bevetni. A kapuban Dino Zoff, aki egy évvel korábban, negyvenévesen kulcsvédésekkel segítette vb-aranyhoz a válogatottat. Közvetlenül előtte a tragikus sorsú – 1989-ben autóbalesetben elhunyt – Gaetano Scirea, a futballtörténelem egyik legelegánsabb és legsportszerűbb söprögetője, akit soha nem állítottak ki. És nemcsak zseniálisan hozta ki a labdát, de gólpasszokat is osztogatott – egyet a vb-döntőben. Az 1983-as BEK-döntő napján, május 25-én ünnepelte – volna – a harmincadik születésnapját. Nélküle nem lett volna világbajnok Olaszország, és ugyanez elmondható állandó védőpárjáról, Claudio Gentiléről, aki leradírozta a pályáról Diego Maradonát – az argentinok szerint maffiamódszerekkel. Balra tőlük Antonio Cabrini, azaz „Bell’Antonio”, a nők bálványa, az olasz válogatott egyik szellemi vezére és büntetőfelelőse – az 1982-es vb-döntőn, 0–0-nál pont sikerült kihagyna. Ő lett az 1978-as vb legjobb fiatal játékosa, a támadó szélsőhátvéd posztjának tökéletes megformálója. A középpályán Marco Tardelli, a catenaccio talán legfontosabb láncszeme, a rombolás és az építés itáliai mestere, minden idők gólörömének főszereplője. Scirea őt látta meg 1–0-nál a vb fináléjában, hogy eldöntse az arany sorsát. Figyeljük meg azért Scirea szerepét abban is, hogyan megy át védekezésből támadásba a csapata.

Ez eddig öt olasz világbajnok. A hatodik Paolo Rossi, a vb gólkirálya, a brazil szupercsapat álmainak szertefosztója, 1982 aranylabdása. A következő három évben a legrangosabb egyéni elismerést Michel Platini, a Juve támadó középpályása kapta. Előtte a csatársorban Zbigniew Boniek, az 1982-es Aranylabda-szavazás harmadik helyezettje, a vb-bronzérmes Lengyelország legfényesebb csillaga rohamozta a kaput. Továbbá Roberto Bettega, a hetvenes évek végének első számú olasz futballistája, az 1978-as vb álomcsapatának tagja, aki az 1982-es vb-n sérülés miatt nem lehetett ott. Tizenöt éven át szolgálta a Juvét, gyakorlatilag utoljára a 83-as BEK-döntőn. Maradt még két helyünk, az egyik a védő Sergio Brióé, aki tizenhat éven át viselte a zebracsíkos mezt, ezalatt az összes lehetséges hazai és nemzetközi klubtrófeát a magasba emelte. A tizenegyedik ember pedig a védekező középpályás Massimo Bonini, aki csak azért nem lett az olasz nagyválogatott tagja, mert mindig San Marinó-inak vallotta magát, és a squadra azzurra kedvéért sem volt hajlandó lemondani ottani állampolgárságáról. Az olasz válogatottsághoz ez kellett volna, az UEFA viszont 1990-ig nem ismerte el San Marino szövetségét, Bonini így 1983-at, azaz az utolsó olasz U21-es válogatott fellépését követően hét éven át várt arra, hogy szeretett hazája nagyválogatottjában játszhasson.

Mindezek tetejébe a nyolcvanas évek első felében az edzőgéniusz Giovanni Trapattoni ült a Juventus kispadján, így képtelenségnek tűnt, hogy valaki megállíthatja a csapatot.

Csakhogy az ellenfél Hamburgot hasonló kaliber, Ernst Happel irányította kintről, míg Felix Magath bentről. Az észak-német együttes egyetlen légiósa a dán Lars Bastrup Jörgensen volt, éppen őt cserélte le Happel a második félidő elején. Az akkori Eb-címvédő, vb-ezüstérmes NSZK tagjai közül ki kell emelni a hamburgi csapatkapitány Horst Hrubescht, aki aranyló fejével eldöntötte az Európa-bajnoki finálét, majd a 11-esével a franciák elleni hírhedt vb-elődöntőt. Manfred Kaltz a nyugatnémet védelem oszlopának számított nyolc éven át, mögöttük pedig Uli Stein, a nyolcvanas évek alighanem legjobb német kapusa védett Happel gárdjában. Soha nem tudjuk meg, hogyan alakul az 1986-os, sok szempontból emlékezetes argentin–német vb-döntő, ha ő véd a 0–0-nál potyagólt kapó Harald Schumacher helyett. Stein „nevetségesnek” nevezte Franz Beckenbauer szövetségi kapitányt, hat válogatottsággal így korán véget ért a nemzeti csapatbeli pályafutása.

A Hamburg Athénban végre felülhetett a trónra, miután három évvel korábban elbukta a BEK, egy évvel korábban pedig az UEFA-kupa aranycsatáját. Ráadásul Németország nevében visszavágott Olaszországnak 1982-ért.

A Juventus 1984-ben a fentieknél egy kicsit szerényebb összeállításban – már Zoff és Bettega nélkül – KEK-győzelemmel kárpótolta magát.

1985-ban pedig a Heysel-stadion poklában, 39 szurkolója elveszítése után – egy 17 méterre a kaputól elkövetett Boniek-buktatás nyomán megítélt Platini-büntetővel – megfosztotta európai hegemóniájától a Liverpoolt, és mégis csak BEK-győztes lett.

Kiemelt fotó: artphotolimited.com