Staffan Olsson és a svédek négy elbukott olimpiai döntője
Ha a múlt számítana, Svédországnak négy ezüst után kijárna egyszer egy aranyérem férfi kézilabdában. Ahogy Magyarországnak is egy érem, négy, a sportág teremben játszott változatában megszerzett negyedik hely után.
Két különlegességet is láthatunk a férfi kézilabdázás összesített olimpiai éremtáblázatán: kettő olyan nemzet van, amely ugyanabból a színű medálból négyet is gyűjtött, másból semmit. A bronz országa a szakágban Spanyolország, amely négyszer kötött ki a dobogó alsó fokán – többek között éppen legutóbb, Tokióban –, és tért haza úgy, hogy győztes meccsel zárta a játékokat.
Éppen az ellenkezője történt viszont a sportág egyik őshazájának számító Svédországgal, a legnagyobb ezüstgyűjtővel, amely négyből négyszer veszítette el a döntőt (amit érdemes továbbgondolni, ha valaki esetleg még olyan démonokkal küzd, mint a „magyar átok”). A hazánkból nézve alapvetően boldognak tartott északi ország kézilabdázóinak sorsa azért is különleges, mert olyan legendájuk is akad, akinek mind a négy elbukott finálét fel kellett dolgoznia – hármat játékosként, egyet szövetségi kapitányként. Staffan Olsson pályafutása egy évtizeden át párhuzamosan haladt a XX. század legjobbjának választott Magnus Wislanderével, az egyidős klasszisok (mindketten 1964-es születésűek) négy Eb-győzelmet és két vb-győzelmet ünnepelhettek együtt, csapattársként pedig 1992-től 2000-ig mindig eljutottak az olimpiákon az aranymeccsig. Ám mindig ugyanaz lett a vége.
A zseniális képességű, ám nagy ámokfutásokra is hajlamos jobbátlövő, illetve a beállók mintaképe Barcelonában kezdte a sorozatot, ahol a szovjetutód Független Államok Közösségével néztek szembe a játékok utolsó meccsén; a Talant Dujsebajev fémjelezte FÁK 22–20-ra győzött.
Négy évvel később Atlantában a svédek az első horvát aranygenerációban (Zlatko Saracevic, Slavko Goluza, Irfan Smajlagic, Patrik Cavar...) botlottak el a végén, minimális különbséggel.
Sydneyben immár orosz mezben nézett velük szembe Andej Lavrov, minden idők egyik legnagyobb kapusa, és ezúttal is ő léphetett a dobogó felső fokára. Lavrov ezzel a három olimpiai bajnoki címét hivatalosan három különböző küldöttség képviseletében nyerte, hiszen 1988-ban Szöulban már a Szovjetunió válogatottjának tagjaként is győzött.
A jelenlegi párizsi olimpia kapcsán a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) honlapja külön videóösszeállítást szentelt a svédek sorozatban gyűjtött három ezüstjének, Staffan Olssonnak viszont összejött egy negyedik is. Miután a svédek ezüstös „aranygenerációja” egy évtizedre elöregítette a férfiválogatottat, a csapat tizenkét éven át hiányzott a játékokról, és csak 2012-ben Londonban térhetett vissza. Olsson ekkor már a szövetségi kapitányi tandem egyik tagjaként számított szellemi vezérnek (Ola Lindgren volt a társa), de a korábbiakkal szemben nem számított favoritnak az együttes. A negyeddöntőben viszont kiejtette az esélyesebb Dániát, majd az elődöntőben egy góllal felülmúlta Magyarországot. És megint csak egy szoros aranycsata után gratulálhatott az ellenfélnek, ezúttal a címvédő Franciaországnak.
Ha a korábbi érmek száma és minősége számítana, Svédországnak kijárna végre egy arany – ahogy Spanyolországnak is egy döntő.
Magyarországnak pedig egy érem a négy teremkézilabdás (1980, 1988, 2004, 2012), illetve az egy – 1936-os – nagy pályás negyedik helyezés után.
Párizsban a svédek az első három forduló után bajba kerültek, de péntek délután kiütötték a horvátokat – 38–27 – így bizonyosan negyeddöntősök lesznek. Magyarország Franciaország kiejtésével juthat tovább vasárnap délután.
Kiemelt fotó: Associated Press / Alamy Stock Photo
Szerző
