A magyar átok nyomában: felemelő fordításaink bőven ellensúlyozzák Sydneyt és Zágrábot (mítoszrombolás?)

A magyar átok az idei olimpiáért való küzdelemben megint lesújtott – már ha az volt. És megint akkor, amikor a legjobban fájt – legalábbis borzasztó rosszkor. Minden esély megvolt rá, hogy a vízilabda és a kézilabda mellett egy harmadik csapatsportban is legyen kvótánk, ráadásul egy valódi „világsportban”, kosárlabdában, ám februárban a soproni selejtezőtorna utolsó meccsén a női válogatottunk a 3. negyedben hiába vezetett már 22 ponttal, végül eggyel kikapott a spanyoloktól – akik már a meccs előtt párizsi résztvevőnek számítottak.

Legutóbb 1980-ban láttunk magyar kosarasokat a játékokon, 1984-ben a kvalifikáció ugyan sikerült a hölgyeknek – éremesélyesként utazhattak volna Los Angelesbe –, de a keleti blokk bojkottja miatt ebből semmi sem lett. Legalább ekkora drámaként élték meg.

„Létezik magyar átok, hisz benne?”

Az idei soproni összeomlásra egyet (sem) aludva így nyitották az interjút a Nemzeti Sportnál dolgozó kollégáink Székely Norbert szövetségi kapitánnyal, aki a döbbenetes élmény után távozott a posztjáról. Bár az összezuhant szakember nem pontosan a kérdésre felelt, nagyon emberi válasszal lettünk gazdagabbak.

„Nem akarok senkit sem a mi csapatunkhoz hasonlítani. Nekünk kellett ezzel szembesülnünk, borzalmas élmény, érzés volt, most is a hatása alatt vagyok, nem tudok szabadulni tőle. Próbálom az egyik lábamat a másik után tenni, hogy valahogy túléljem, ez is része a gyászfolyamatnak. Nem hiszem, hogy nekem ilyen jellegű összehasonlítást kellene tennem, remélem, nemcsak magyar sportolóval, soha senkivel sem fordul elő hasonló” – olvasható a Székely Norbert: Egész nap sírtam, és még fogok is című interjúban.

Sydney – a szörnyű nap, amelyen négy aranyat nyertünk

A XXI. század néhány hasonló összeomlása mély nyomot hagyott bennünk, magyarokban, ebből a szempontból Sydney megkerülhetetlen, bár 2000 matematikai értelemben még az előző évszázadhoz és évezredhez tartozik. Nem szívesen elevenítjük fel – valószínűleg nem is kell –, ám női kézilabda-válogatottunk az olimpiai döntő utolsó negyedórája előtt 6 góllal vezetett – majd 14–4-re elbukta a folytatást. Megoszlanak a vélemények arról, taktikai vagy mentális vereséget szenvedtünk, talán mindkettőt.

A kézilabdavilág akkor és ott szembesült vele, hogy hat gólról is lehet bukni – máshonnan nézve: fordítani – a hajrában. A dánok a saját bevallásuk szerint bajba kerülve már csak csökkenteni akarták a különbséget az utolsó időkérésük után; a tévéközvetítés során már élőben is feltűnt, milyen nyugodtan és profin beszélték meg a teendőket.

Radulovics Bojanát emberfogással kiszedték a játékból, lement a sarokba, Balogh Beatrix pedig a helyére, de az átlövő-szélső csere sem segített. Lebénult a jobb oldalunk. Farkas Ágnest lecserélték, lebénult a bal oldalunk. És közben percenként kaptuk a gólokat. Pedig hatgólos előnynél az óriási létszámfölényben lévő magyar szurkolótábor már ünnepelt, közben ráadásul átértek a drukkerek a megnyert és méltó módon megfilmesített vízilabdadöntőről is. A helyszínen lévő újságírók egy része állítja, Mocsai Lajos szövetségi kapitány is ünnepelt már, az öklét rázta boldogan Orbán Viktor miniszterelnök felé.

Az idei kosaras borzalom hatására Pajor-Gyulai László kollégánk készített egy összeállítást „Sopron is bevonult a magyar sport Mohácsai közé” címmel, amelyben Sydney-vel kapcsolatban idézi Camilla Andersent, az akkori dán válogatott csillagát:

„Úgy tűnt, a mérkőzés elúszott számunkra. Nagyon sok ziccert hagytunk ki, és nem tudtunk mit kezdeni a kilencgólos Raduloviccsal. Emlékszem, a magyar edző, Mocsai Lajos a magyar szurkolók felé fordulva tapsolt, akkor azt gondoltam: »A fenébe is, ez a meccs még nem ért véget!«. Összeszedtem minden energiámat, taktikát váltottunk, kivettük a játékból Radulovicsot. Aztán amikor Mocsai egyszerre ültette le pihenni őt és Farkast, azt gondoltam: »Hú, nagyon köszi!« Ez egy buta csere volt, de nekünk lehetőséget teremtett arra, hogy visszajöjjünk a meccsbe.”

Pedig Camilla Andersen közvetlenül a meccs után a magyar szövetség Kézi könyve szerint így beszélt az utolsó dán időkérésről:

„Az edzőnk (Jan Pytlick – a szerk.) azt mondta, Magyarországé a világ legjobb csapata, meg fogja nyerni az olimpiát, de mi is döntőt játszhatunk, ez is nagy dolog, élvezzük minden percét.”

Aznap 2000. október 1-én négy aranyat nyertünk a játékokon, hármat a kajak-kenusok, a negyediket a vízilabdázók, akik huszonnégy év után jutottak el újra a csúcsra. Mindezt az élményt tette tönkre sokunk lelkében az utolsó magyar érdekeltségű finálé, a női kézilabdázóké. Legalább ne ez lett volna az időbeli sorrend… Vagy ez is a magyar átok része?

Három évvel később belefulladtunk ugyanabba a folyóba, Zágráb lett az új Sydney, ezúttal a női vb-döntő teljesen egyedi elbukása miatt. Sőt ez inkább Sydney lett a négyzeten, ráadásul minimum 9000 magyar drukker zsúfolódott be a hétezres csarnokba – körülöttünk senkinek sem volt érvényes jegye, nekünk sem. Hét és fél perccel a vége előtt Magyarország ünnepelt, a mellettem álló kolléga szorosan átölelt, hogy ez már megvan. Leordítottam a fejét, hogy nincs.

Pedig visszanézve a pályán történteket, ez a döntő – Sydney-vel szemben – tényleg meg volt nyerve. És nem elsősorban azért mert hét és fél perccel a vége előtt hét góllal vezettünk.

„Annyi gól, ahány perc” – mondja a közvetítés során Ágai Kis András, aki Sydney után Zágrábot is megkapta a kommentátorállásban, és nem is kezdett még nagyon örömködni. Öt perccel a rendes játékidő vége előtt még mindig hat volt ide: Farkas Ágnes passzából Kirsner Erika kínai figurából, a balszélről beugorva lőtt gólt. Az akkori női kézilabdázásban – és talán a maiban is – egy ilyen mozdulatsor azt jelentette, hogy magasan uralja a meccset az egyik csapat, és ha megnézzük, hogy mit műveltek még hat-hét perccel a vége előtt is a túloldalon a francia támadók, akkor egy teljesen hitehagyott, elbizonytalanodó ellenfelet látunk.

Ami ezután történik, azt huszonegy év után sem szívesen nézzük vissza: egészen ijesztő mentális összeomlás, amelyre egy-két szituációban rásegítettek a bírók is. Mocsai Lajos akkori másodedzője, Marczinka Zoltán a hosszabbításos vereséget követő percekben, még a pálya szélén úgy vélte, nem csaltak, csak szorosabbá akarták tenni a mérkőzést.

Ha lépéshiba miatt el is vették Görbicz Anita szabályosnak tűnő gólját, hatalmas önbecsapás lenne rájuk kenni az egészet. Magyarázatnak és magyarázkodásnak is tarthatjuk Mocsai Lajos gondolatait, akit Ágai Kis András egy visszaemlékező írásban így idéz:

„A pszichológiai tesztek kimutatták, hogy a csapat tizenhat játékosából tizennégy a kritikus helyzetekben a szorongási faktort, illetve az elfáradást tekintve a tiltott zónába került. Olyasfajta pszichés probléma vetődött fel, amelyben a játékosok már több alapvető szakmai feladatot sem tudtak végrehajtani.”

Sportpszichológiai esettanulmánnyal állunk szemben. A Sydney-t és Zágrábot is átélő Farkas Ágnes később valahogy így fogalmazott: mi, magyarok a bajban mindenhová nézegetünk, a kispad felé, a lelátóra, hogy valaki már segítsen. Csak önmagunkon nem segítünk.

Gyógyító magyar fordítások

Ugyanez a válogatott, ugyanezzel a kapitánnyal a sydney-i olimpia negyeddöntőjében a rendes játékidő utolsó négy percét négygólos hátrányból (21–25) kezdte a vb-bronzérmes Ausztria ellen, mégis továbbjutott.

És ugyanez a válogatott három hónappal a már felvázolt ötkarikás finálé után, a hajrában szintén hatgólos előnyről majdnem elbukta a 2000-es Eb-döntőt is. E katarzist korábban már részleteztük: a feledésbe merült, hihetetlen romániai csata során az ukránok álltak a túloldalon, a végén tíz percen át nem lőtt gólt a Mocsai-csapat, és fél perccel a vége előtt már vesztésre állt. Ám Farkas Ágnes 27-edszer is kapura lőtt, és a 12. góljával hosszabbításra mentette a végjátékot. A hosszabbítás végén, az utolsó magyar támadásnál Pádár Ildikóval büntetőt hozott össze, belőtte, 32–30 ide, győztünk!

Most pedig idézzük fel, hogyan jutott ki az idei párizsi olimpiára a férfi és a női kézilabda-válogatottunk. A férfiak a 2023-as olimpiai kvalifikációs világbajnokság legfontosabb meccsének 42. percében 25–19-es vesztésre álltak Izland ellen. Fordítottak, ami nélkül nem jött volna össze a kvalifikációs tornát érő negyeddöntő. Izland végül le is maradt a selejtezőről...

A svédországi Kristianstadban rendezett meccsen a „vikingek” drukkerserege sem tudott segíteni saját csapatán a magyar válogatott ellen. A vb-szereplés miatt a torna után távozó legendás szövetségi kapitány, Gudmundur Gudmundsson így nyilatkozott:

„Amikor hat góllal vezettünk, már elhittük, hogy megnyertük a meccset, de a magyarok nagyon jól játszottak. Egy szavam sem lehet a vereség miatt, ilyen a sport.”

Majdnem egy évvel később, 2023 decemberében a női nemzeti csapatunk vívott élet-halál harcot Horvátország ellen az olimpiai selejtezős tornáért. A 45. percben 13–19-re állt, az 54.-ben 18–22-re úgy, hogy a mieinknek a döntetlen nem volt elég. Így hát 23–22-re nyertek. A lelki háttérről megint sokat elmondanak a szakvezetői gondolatok.

„Hat meccsen keresztül kiválóan küzdöttünk. A magyarok erőtlenek voltak, mi támadhattunk a hétgólos vezetésért is. Ebben az időszakban úgy hihettük, kézben tartjuk a mérkőzést, aztán egyik pillanatról a másikra kicsúszott az irányítás a kezünk közül, ziccereket hibáztunk, és a szerencse is az ellenfél pártjára állt. A magyarok egyszer tudtak vezetni, a meccs legvégén” – szomorkodott Ivica Obrvan, a horvátok szövetségi kapitánya.

„Az utolsó húsz percet úgy kezdtük, hogy már elment a hajó, és mivel már nem volt mit veszítenünk, küzdöttünk, együtt voltunk. Be volt gyakorolva néhány dolog, de inkább az egyének döntöttek most. Egy-két szerzett labda akkora erőt adott, hogy elhittük, az utolsó tizenöt percben csodát tehetünk. A sport ilyen. Aki többet tesz érte, ahhoz pártol a szerencse”

– értékelt Golovin Vlagyimir, a mieink szövetségi kapitánya.

A 2007-es olimpiai kvalifikációs férfi világbajnokság kulcsfontosságú csoportmeccsén Dánia, az új nagyhatalom ellen öt perccel a vége előtt még négygólos hátrányban küzdött Skaliczki László válogatottja. Mégis nyert, továbbjutott a csoportból és magával vitt két pontot a középdöntőbe, amivel nagyon közel került a negyeddöntőhöz. (Erről végül lemaradt az oroszok elleni „egygólos” meccsen.)

Akkor, 2007-ben a vb 9. helye nem ért végül ötkarikás selejtezőtornát, ezzel szemben tavaly a vb 10. helyezettjei nem hogy folytathatták a selejtezőben, a legkönnyebb négyesekbe kerültek. Így végül a férfiaknál a szlovének, a hölgyeknél a magyarok simán kivívták a párizsi részvételt.

Londonért, a 2012-es olimpiáért már több mint két évvel az esemény előtt öldöklő csata folyt a magyar és a szlovén férfiválogatott között. A két hasonló kaliberű együttest – szokás szerint – összesorsolták az olimpiai kvalifikációs vb selejtezőjében, a veszprémi visszavágó 37. percében pedig 19–14-re vezettek a vendégek. Az összesítés miatt ez azt jelentette, hogy az immár Mocsai Lajos vezette csapatunknak a hosszú hajrát, azaz a maradék huszonhárom percet nyolc góllal kellett megnyernie.

És meg is nyerte! A 49. percben egyenlített, majd – miközben a szlovének az utolsó tíz percben gólképtelennek bizonyultak – 28–25-ös diadalt aratott.

Bár a nagy fordításainkról sokkal kevesebbet beszélünk, mint a nagy előnyeink elpazarlásáról, a hasonló bravúrok lélektanához talán ezúttal is közelebb jutunk néhány idézettel.

„Ilyen küzdeni tudást még nem láttam, mint amit az utolsó tíz-tizenöt percben bemutattunk” – mondta Fazekas Nándor, az együttes emblematikus kapusa.

„Szinte önkívületben játszottunk a hajrában” – tette hozzá Mocsai Lajos, akinek a játékvezetés a kritikus pillanatokban most visszaadta azt az egy-két gólt, amelyet a 2003-as vb-döntőben elvett tőle.

Londonba pedig nemcsak eljutott a férfiakkal, de minden idők egyik legnagyobb olimpiai meccsén a negyeddöntőben kiejtette Izlandot, egy már szinte elbukott csatában. Itt nem kellett nagy hátrányt ledolgozni, annál is nagyobb volt a baj. Tizenkét másodperccel a rendes játékidő vége előtt elképzelhetetlennek tűnt, hogyan lesz ebből továbbjutás:

Újvárosi áldás, leóni átok

Olvasóink egy része a magyar átok témakörben hiányolhatja a Veszprém 9 gólos előnyről elszenvedett vereségét a 2016-os BL-döntőben, de azt semmiképp sem neveznénk a magyar kézilabdázás bukásának. A kulcsjátékosok között már akkor is alig találtunk hazai játékost, a kispadról pedig Xavier Sabaté irányított. Az 1999-es női BEK-elődöntő jobban passzolna ide, ha a klubkézilabdát és az előző évezred legvégét bevonjuk. Zsiga Gyula vezetésével a Dunaferrnek döntetlenről négy góllal kellett megnyernie az utolsó tíz percet a Hypo elleni visszavágón, ezek után 4–0-ra le is hozta a hajrát, majd hetesekkel a fináléba jutott – és elhódította a serleget. Olyan játékosok sorával, akik Sydney és Zágráb közül legalább az egyik helyszínen ott voltak a pályán, név szerint: Balogh Beatrix, Bohus Beáta, Farkas Andrea, Ferling Bernadett, Radulovics Bojana, Siti Beáta és Simics Judit. Utóbbi kettő a szintén BEK-győztes Pálffy Zsuzsannával kiegészülve a 2000-es Eb egyszer már megnyert, majd majdnem elveszített döntője után is aranyérmes lett. Klubkitérőnknél azért még emlékeztetnénk a már részletezett „leóni átokra”, a spanyol Ademar Leónhoz fűződik ugyanis a BL legnagyobb elpazarolt előnyei közül kettő is. Az egyenes kieséses szakaszban 34–23-as, sőt 38–25-ös hazai győzelem után is sikerült már kiesnie…

Mindig ez van?

A legnépszerűbb csapatsportjaink közül a témakörben a kézilabdát talán kellően körbejártuk, oldalunkhoz híven külön összeállítással készülünk majd a labdarúgókról, a kosárlabdában pedig, hál´istennek, nem tudjuk sorolni a magyarok sopronihoz hasonló drámáit.

Vízilabdában pedig egyetlen hasonlót sem ismerünk az elmúlt huszonöt évből – a legnagyobb téthelyzeteknél. A sportágat tíz éven át uraló szupercsapatunk véletlenül sem tékozolta el egyre nagyobb előnyét 1999-ben, a horvátok elleni firenzei Eb-döntőben vagy éppen 2000-ben, az oroszok elleni sydney-i olimpiai döntőben. Épp fordítva, rátett még egy lapáttal, ugyanúgy ment tovább, mintha döntetlen lenne. (A sportpszichológusok egy része éppen ezt ajánlja, amikor a fejekbe a meccs alatt bekúszik a gondolat, hogy „megnyertük”. A Benedek Tibor és Kásás Tamás fémjelezte társaság ellenben megfordította a szerbek elleni athéni olimpiai döntőt, a harmadik negyed elejétől gólt sem kapva, így is kétgólos hátrányból kezdve a negyedik negyedet. E felemelő korszakot mutatja be „A nemzet aranyai” című pompás alkotás.

Egész más történet viszont női pólóválogatottunk legnagyobb sikere, amelyről sokkal többet kellene beszélnünk. A 2005-ös női világbajnokság aranymeccsén a félidőben 7–3-ra vezetett Faragó Tamás együttese, a záró negyed előtt is még 7–4-re. Montrealban úgy egyenlített ki a végére az amerikai válogatott, hogy a magyarok a meccs második félidejében egyetlen gólt sem szereztek, Horváth Patrícia bravúrjának köszönhető, hogy legalább hosszabbítás lett belőle.

Aztán a ráadásban már egyetlen gólt sem kaptunk, míg az amerikai kapuba Tomaskovics Eszter, Valkay Ágnes és Drávucz Rita is betalált, hogy Magyarország 10–7-tel legyen világbajnok. Túl azon, hogy a kapitány és a csapat a jelek szerint tökéletesen kezelte azt a helyzetet, amely a rendes játékidő vége felé az amerikai egyenlítéssel kialakult, bizonyosan Faragó Tamás alázata is kellett ahhoz, hogy a válogatott átlépje az aranyküszöböt. A meccs után elfutott a játékosok elől, akik szerették volna vízbe dobni, a miértről pedig így beszélt:

„Mert úgy véltem, az edzőnek nem szabad elvennie a rivaldafényt a siker főszereplőitől, a sportolóktól. A közönség nem egy hosszú hajú öreg edzőt szeretne a vízben látni, hanem a győzteseket. Én egyébként is azt vallom, az edzőt akkor kellene vízbe dobni, ha a csapata kudarcot vall. Sokkal ésszerűbbnek tűnik ez a megoldás.”

És most ugorjunk vissza a XX. század végére, az 1998-as perth-i vizes világbajnokságig. A magyar férfiválogatott, amely egy évvel korábban az új kapitánnyal, Kemény Dénessel 3–2-re megnyerte az Eb-döntőt, 6–4-re elveszítette a vb-döntőt.

Ültünk utána bambán a tévé előtt két jóbaráttal, amikor az egyik megszólalt: „Mindig ez van...”

Ítélet

Valószínűleg már meg tudjuk válaszolni a kérdést: létezik-e magyar átok vagy inkább egyetlen csapat több mint húsz évvel ezelőtti döntőinek alakulása táplálja még bennünk az érzést, hogy ennyire szerencsétlenek vagyunk. Egy csapaté, amely sportot űzött abból, hogy az aranymeccseken hat-hét gólos előnyöket ad le a hajrában, a három fináléjából így kettőt elveszített – egyet viszont megmentett. Előzményként pedig megmentett magának egy olimpiai érmet is a sydney-i negyeddöntőben.

Ezzel együtt érthető természetesen, hogy Pálinger Katalin ezt nyilatkozta a pálya szélén a zágrábi vb-döntő után:

„Nem tudok mit mondani, úgy tűnik, nekünk soha nem sikerül.”

Farkas Ágnes pedig ugyanott, ugyanabban a percben hozzátette: „Már a könnyeim is elfogytak, annyit sírtam a sok második helyezés miatt.”

Daniel Kahneman Nobel-díjas pszichológus életműve alapján megismerhettük az agyunk gyors és lassú rendszerének működését, így Edinson Cavani torz megítélésének lényegét is. Agyunk gyors rendszere hajlamos rá, hogy néhány negatív élmény alapján általánosítson, háttérbe szorítsa azokat a pozitív élményeket, amelyek összegyűjtésével, elemzésével egész más következtetésekre juthatnánk.

Mi, magyarok minden jel szerint még inkább hajlamosak vagyunk erre a fajta torzításra – két elveszített világháborúval és a két elveszített labdarúgó-vb-döntővel a lelkünkben nem is csoda. „Túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mohácson”, Sydney-n és Zágrábon a múltat már nem tudjuk megváltoztatni, de a jelent és a jövőt igen: a fenti hatalmas magyar győzelmek sora talán bizonyítja, a végjátékok lélektana is tanulható.

Fel lehet és fel is kell készülni arra, mi a teendő, ha nagy előnnyel megyünk bele a hajrába. Ahogyan azt is, hogy lehetetlen nem létezik.