Szoboszlai tényleg a Liverpool egyik legjobbja, de a szereplését övező honi médiacirkusz öncélú, fullasztó és káros

Lassan három hónapja annak, hogy Szoboszlai Dominik az RB Leipzigtől a Liverpoolhoz igazolt, és ennek következtében a magyar sajtóból egy olyan kiterjedésű hírcunami zúdult az országra, amelynek monumentális hullámait a leghiggadtabb és legrutinosabb szaktársaknak is kihívást jelentett kikerülni, merthogy azt meglovagolni egyenesen lehetetlen volt. Természetesen mára némileg csillapodott az áradat, és egy fékezett habzású szinten állandósult a Szoboszlait körbelengő felhajtás, de ez közel sem jelenti azt, hogy a helyzet normalizálódott volna, azt pedig különösen nem, hogy a szükséges tanulságokat bárki is óhajtaná levonni.

null

Persze a sajtó szenzációhajhász mivolta – a jó ízlés határain belül – afféle szakmai ártalom, elkerülhetetlen normatíva, a jó szándékú, felelős és a mesterség klasszikus értékein alapuló újságírásnak is a része, hiszen az olvasottság és a nézettség a szerkesztőségek – piaci alapon való – működésének alapvető feltétele; az igényesebb médiumok esetében ez ugyanúgy fennáll, mint a kattintásvadász alja-bulvár legsötétebb bugyraiban. A fő különbség az, hogy míg egy minőségi sajtótermék ügyes címadással, erős felütéssel tesz vonzóbbá egy témát, amit aztán alaposan kibont és feldolgoz, addig a silányabb médiumok „alkotói” energiái csak az ellenállhatatlan címek és címlapok létrehozásra korlátozódnak, további ambíciójuk nincs. Ezen a már régen beárazott és az értelmiség számára fájdalommal tudomásul vett különbségtételből kiindulva a médiában való eligazodás azért továbbra is lehetséges, még akkor is, ha egyre kevesebb olyan „szigete” van, ahol objektíven bemutatott, tényekben és érvelésben gazdag ismeretek és tudások rendeződnek össze.


Szoboszlai Dominik esete egyébként jóval egyszerűbb és közérthetőbb, mint azok a jelenségek és globális hatással bíró történések, amelyek a közelmúltban egy átlagpolgár számára szinte kibogozhatatlan őskáosszá szövődtek a sajtóban, gondoljunk csak a pandémia és az orosz–ukrán háború sajnálatos eseményeire és következményeire – de még mielőtt egy visszafordíthatatlan irányváltásba kezdenénk, fókuszáljunk most korunk legnagyobb magyar labdarúgójára.


Mindazok, akik értő szemmel követték Dominik pályafutását, izgatottan, ám türelmesen várták, mikor lép(het) egy újabb szintet a karrierjében. Szoboszlai már a salzburgi éveiben is szem előtt volt, köszönhetően az osztrákok Bajnokok Ligája-szerepléseinek és a saját kiváló teljesítményének is, a két lipcsei szezonjában azonban jelentősebb nemzetközi (el)ismertségre is szert tett, de egyáltalán nem lett volna tragédia, ha még egy évet marad a Bundesliga egyik élcsapatában, ugyanakkor közben kétségtelenül megérett az idő és válogatottunk csapatkapitányának a játéka is a továbblépésre. Már a klubváltás előszele is nagy port vert fel a sajtóban, amikor pedig hivatalossá vált, hogy Szoboszlai a Liverpoolhoz igazol, elszabadult az őrület. A tény, hogy a világ egyik leghíresebb klubja nyerte meg magának a játékjogát 70 millió euróért cserébe persze önmagában is szenzáció volt, noha semmi meglepő nem volt benne. A magyar szinten rekordot jelentő, és világviszonylatban is grandiózus átigazolási összeg Dominik ismeretes kivásárlási ára volt, az pedig egyértelmű, hogy ezt csak az elit elitje képes megfizetni: Németországból csakis a Bayern München, továbbá a Barcelona, Real Madrid duó, valamint a Premier League élcsapatai, ám igazi realitása csak az utóbbinak volt, az pedig, hogy a befutó végül nem a legtöbbet rebesgetett Newcastle United, hanem a Pool lett, valóban a lehető legüdvösebb végkifejletet eredményezte.





Mi sem természetesebb, hogy a csapból is Szoboszlai folyt, a probléma az, hogy senki sem a poharát töltötte vele tele, vagy nagy, de még némi jóindulattal tolerálható mohóságában a vasárnapi húsleves terebélyes kondérját, hanem addig folyatták a vizet, amíg az már mindent elárasztott – és később, a szükségesnél sokkalta később sem holmi belátásból, önkorrekciós jelleggel csökkentették végül a nyomást, hanem mert törvényszerűleg megcsappant a kereslet. Olyan volt ez, mintha az éppen házasodó ifjú párnak a boldogító igen kimondása után már az oltár előtt felszolgálnák az egész lakodalmi menüsort, miközben a varázsütésre sokszorozódó és hívatlan násznépek sorra cibálnák őket a templomköveken rögtönzött lagziban táncba, s még eközben a várható gyerekekről, hovatovább unokákról érdeklődnének szemernyit sem leplezett megindultságukban. Ember volt a talpán, aki képes volt tiszta és józan hangokat fogni ebben a techno-fesztiválos hangzavart keltő médiazajban, és megtalálni a dolgot magát a helyén és arányosan kezelő helyzetértékeléseket.


Azzal ugyanis, hogy a nagy bejelentés után minden vezető hír volt Szoboszlai kapcsán, az angliai kikötővárosba való megérkezésétől kezdve az első edzésén és labdaérintésein át a Bayern elleni edzőmeccsig, ahol a „Szosbozlai” felirat éktelenkedett a mezén, egyre súlytalanabbá váltak a nevével tuningolt címsorok, és csakhamar jóval nagyobb eséllyel lehetett belefutni egy a „Szoboszlai annál a Mersey-parti bodegánál evett fish&chipset, ahol egyszer majdnem John Lennon torkán akadt a szálka” típusú marhaságba, mint egy komoly, futballszakmai igényességgel megírt cikkbe.




Ha ezen a linken keresztül regisztrálsz az Unibetre, 100%-os befizetési bónuszt és 60 ingyenes pörgetést kapsz ajándékba!




A helyzet elkerülhetetlenül csordult túl önmagán, és sült el a visszájára, ugyanis éppen azokat fogta vissza, szorította önmegtartóztatásra, vagy legalábbis mértékletességre, akik a helyén kezelték, vagy kezelték volna az esetét, és értően tolmácsolták (volna) Szoboszlai átigazolásának jelentőségét, az ebben rejtező valóban gigantikus lehetőségeket, tárgyilagosan és elemzői attitűddel. Sokszor fordul elő, hogy az okosabb inkább a háttérbe húzódik és hallgat, ami amennyire bölcs, olyannyira kontraproduktív magatartásnak is tud minősülni. Így ahelyett, hogy Szoboszlai liverpooli szerepvállalásának potenciálját vizsgálta volna a honi (szak)sajtó, annak tucatnyi és izgalmasabbnál izgalmasabb aspektusait végig zongorázva, többnyire csak belesodródott a felszínes és öncélú bulvár langyos lábvizébe, amely képtelen volt meghaladni az alaphírt magát.


Az összes raktáron lévő tűzijátékot fellőtték előre, jóval a Premier League szezonrajtja előtt, és mire az végre elkezdődött, és megérkezett a valódi teljesítmény, az egyszerűen nem talál, nem találhat méltó fogadtatásra, mert egy olyan kommunikációs térbe érkezik, amely előzetesen és kéretlenül töltődött színültig csupa jelentéktelen, indokolatlan és indifferens hülyeséggel, amelyek már jó előre lefokozták a valóságot, és elszívták az igazság erejét.


Márpedig lenne itt miről beszélni, lévén, hogy Szoboszlai Dominik tényleg a vörösök egyik legjobbja, az őt méltató edző és játékosnagyságok dicshimnuszaival lassan teli a padlás. A Liverpool menedzsere, Jürgen Klopp is ódákat zeng róla, de talán minden hízelgésnél beszédesebb az, hogy Szobó az összes mérkőzésen kezdett, és még egyszer sem cserélte le a német mester, amit rajta kívül csak Alisson kapus és Andrew Robertson mondhat el magáról. A Sofascore értékelése szerint 7,24-es átlagával az imponáló, 4-1­-0-ás győzelmi mutatóval rajtoló angol csapat harmadik legjobban teljesítő mezőnyjátékosa. Eddig egy gólt szerzett, 0,44-es xG értékre, amellyel hatodik a csapaton belüli rangsorban, 0,58-as xA mutatója pedig a harmadik legmagasabb érték (gólpasszt még nem adott), ebben csak Mo Szalah és Luis Díaz áll előtte. Sikeres cselek tekintetében ő a legjobb, a passzpontosságban a harmadik, a fontos passzok számában és a szerelésekben pedig egyaránt a negyedik. 0,4-es npxG értékénél csak a támadók (Szalah, Díaz, Darwin Núnez, Cody Gakpo és Diogo Jota) számai magasabbak, ami szintén beszédes, ráadásul Szoboszlai a védekezésbe is elképesztő energiákat öl, a Newcastle United elleni mérkőzésen pedig, ahol a Klopp-csapat emberhátrányban fordított a hajrában, a labda nélküli játék magasiskoláját mutatta be. Úgy vált alapemberré, hogy a játék minden elemében példaértékűen teljesít, az alkalmazkodó képességére pedig nehéz szavakat találni.





Akik viszont nyitottak és kellően felkészültek is Szoboszlai produkciójának értő elemzésére, most adott esetben csak feszengve, és kettővel elosztva merik közkinccsé tenni a saját értelmezésüket, részint a fentebb vázoltak miatt, részint pedig azért, mert arra is gondolni kell, hogy hogyan lesz majd ugyanakkora hitelességgel tálalható az, ha esetleg a Liverpool bajnok, vagy Európa-liga győztes lesz részben az ő vezérletével is, vagy akár ennél is nagyobb magaslatokig ér fel a jövőben a „vörösök” nyolcasa. Akkor is csak ugyanazon címlapfelületek állnak majd rendelkezésre a nyilvánosság közterítékén, amelyeken egyelőre többnyire még csak az a „hír”, hogy Szoboszlai ma is pályára lép, aztán másnap az, hogy bizony megint végig játszotta a 90 plusz akárhány percet, méghozzá nem is akárhogyan.


És arról még nem is esett szó, hogy bizonyos kevésbé erős, kevésbé kitartó, törékenyebb és esendőbb jellemű sportolók esetében szándékolatlanul is milyen elképesztő károkat, élet- és gondolkodásmódbeli hangsúlyeltolódásokat képes okozni az efféle médiahiszti, hány és hány precedenst láttunk már itthon és világszerte is erre; kész szerencse, hogy Szoboszlai rendíthetetlen és vérporfi, és valószínűleg jókat derül azon a cirkuszon, amit az ő apropóján tart a porondon a magyar média. Mindennél kifejezőbb, üdítőbb és lehengerlőbb volt azon sziporkája, amelyet az átigazolása kapcsán tartott budapesti sajtótájékoztatóján engedett szabadjára, arra reflektálva, vajon mennyire változtathatja majd meg őt és a környezetét a pénz.



„Én nem fogok soha megváltozni, se befelé, se kifelé csak amiatt, hogy mennyi pénzem van, meg mennyit keresek. Ugyanúgy meg fogok állni a kamionos barátommal a kifőzdében, hogy megegyünk egy zúzapörköltet nokedlivel, és olyan jól fogom érezni magam, mintha a pályán lennék”


– mondta határozottan Szoboszlai.


Azt csak mi tesszük hozzá, hogy az a mennyiségű pénz, ami már alkalmas negatív irányba torzítani a személyiséget, illetve az anyagias szemléletmód, a nagyzolás és a dőzsölés útvesztői felé sodorhatja az embert, már a lipcsei időkben is a rendelkezésére állt, de szerencsére Dominik olyan neveltetésben részesült, és olyan értékrend szerint él, hogy ez a veszély aligha fenyegeti őt.


Azt is érdemes külön kiemelni, hogy a megannyi közhelyes, helyenként ügyefogyott kérdésre milyen higgadtan és bölcsen válaszolt nemzeti csapatunk kapitánya, nem beszélve a menedzseréről, Esterházy Mátyásról, aki példamutató eleganciával és megfontoltsággal, visszafogottan és józanul kezelte ezt az egész csinnadrattát, valamennyi megszólásában és interjújában kimozdíthatatlanul tárgyilagos és rendkívül alázatos volt, felkészült és talpraesett, egyszóval profi, pedig több ízben is a helyzet alapos körültekintésére képtelen, futballban abszolút járatlan kérdezőkkel és inadekvát kérdéseikkel volt kénytelen szembesülni. Nem véletlenül bízta rá magát Dominik, ugyanaz a mentalitásprofil jellemzi, mint őt, és édesapját, akinek valószínűleg a legtöbbet köszönheti, hiszen az emberi és szakmai neveltetése különválaszthatatlan: a sikerességének és a töretlen fejlődésének az alapkövei.





Az, hogy Dominik 22 éves korára elmondhatja magáról, hogy a Liverpool egyik legfontosabb láncszeme, és máris a szurkolók egyik kedvence, elképesztően nagy dolog. Május végétől szeptember 10-ig az ő nevével értékesítették a legtöbb mezt, úgy, hogy csak július elején igazolták le, és ő lett augusztus hónap legjobb játékosa is a vörösöknél – a rajongók szavazatai alapján.


Nagyon rövid idő telt még csak el és eszünkben sincs bármit is elkiabálni, de módfelett ígéretesen és a legtöbb várakozást felülmúlva indult az angliai kihívás. És érezzük a történelmi súlyát is, ilyen kaliberű csapatban és ilyen magas szinten ugyanis Puskásék óta nem játszott magyar labdarúgó (Kozma István hat és Bogdán Ádám két bajnokit számláló liverpooli kalandja egy másik kategóriába esett), és a dimenzióugrás is már csak a Real Madrid vagy a Barcelona kötelékébe kerülve valósulhatna meg. A (további) egyenletes teljesítmény és a trófeákban mért eredményesség értelemszerűen még várat magára, az azonban kijelenthető, hogy van egy világklasszisunk, aki fizikailag, mentálisan és a technikai adottságait tekintve is a topon van, és már eleve csúcsfutballra készen érkezett meg a nemzetközi labdarúgás nagyszínpadára, és teljes joggal vetül rá a rivaldafény. A sajtó feladata és felelőssége, hogy ezt ne kihasználja, hanem a létező összes tapasztalatát, tudását és tehetségét latba vetve kövesse, közvetítse és kiértékelje – mindig mindent a helyén és a saját kontextusán belül kezelve. Mert Szoboszlai még nagyon sok csodát művelhet a pályán, és mindennél fontosabb, hogy erről hitelesen és realistán tudjunk majd beszélni. És mindazért cserébe, amit ő a játékával ad nekünk, tisztelettel és becsülettel kell viseltetnünk iránta, és az a legkevesebb, hogy nem élünk vissza a most kétségkívül aranyat érő nevével. Ez persze magától értetődő kellene, hogy legyen, de most talán azok is megszívlelik, akik eddig fittyet hánytak rá.



Kiemelt kép: Liverpool FC