Thomas Frank bukásának margójára

Ha egy edző 17 bajnoki mérkőzésen mindössze két győzelmet arat a világ egyik legtehetősebb klubjának kispadján, az sok jóval nem kecsegtet – Thomas Frank sem élte túl a minősíthetetlenül gyenge eredménysort. Nyolc hónap alatt megbukott Észak-Londonban, ami nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy rossz edző, azt viszont igen, hogy nem passzolt a Tottenhamhez. Ahogy minden bizonnyal egyetlen top 6-os klubhoz sem passzol, és tán az sem véletlen, hogy bár 2024 nyarán a Manchester United és a Chelsea is meginterjúvolta, végül egyik sem találta úgy, hogy a dán lenne a megfelelő ember a kispadjára. Hogy a karizmát hiányolták, a nagy klubnál megszerzett tapasztalatot, netán a pragmatikusnak és kevésbé támadó szelleműnek gondolt játékfelfogást, nem tudni, a Spurs mindenestere adott neki egy esélyt. Jóllehet a két sportigazgató egyike, az azóta a Fiorentinába távozó Fabio Paratici nem javasolta szerződtetését. A másik, a Frankot évtizedek óta jól ismerő honfitárs, Johan Lange igen, az akkor még a döntő szót kimondani hivatott Daniel Levy pedig szintén úgy vélte, a dán trénerrel léphet előrébb az Európa-liga-diadalon felbuzdulva újabb nagy címekben gondolkodó Tottenham. Hát nem vele fog!

Hogy sikerül-e egyáltalán a közeljövőben jelentősen előrelépni, az is nagy kérdés, most egyelőre ott tart a Spurs, hogy nem szeretne szégyenszemre búcsúzni a Premier League-től. Ide taszajtotta a klubot az új klubvezetés, a páratlan sérüléshullám, no meg Thomas Frank.

Mert bár felettébb sikeresen dolgozott a Brentfordnál – a Championshipből az élvonalba segítette a nyugat-londoni kiscsapatot, majd négy szezonon át ott is tartotta, úgy, hogy egy pillanatig sem állt kieső helyen, két idényben pedig a felsőházban végzett az együttes –, a Tottenhamnél jóval nagyobb drukkerhaddal, sokkalta nagyobb médiaérdeklődéstől kísérve, összehasonlíthatatlanul nagyobb nyomás alatt létezve kellett volna helytállnia.

Ezeknek mind meg kell felelnie a mindenkori vezetőedzőnek. Illetve egy másik fontos dolognak is: a szurkolói igényeknek. Hogy arrafelé a közönség szórakoztató futballt vár el. Mert a Tottenham idehaza talán kevésbé ismert identitásának a támadójáték, a látványos foci, a lendület az alapja, amelyről egyetlen esetben képes lemondani a publikum: ha győz a csapat.

Csakhogy a Thomas Frank irányította Spurs nemhogy nem nyert – 2026-ban egyetlen bajnokiját sem tudta behúzni, saját otthonában a 13 idei PL-meccséből mindössze kettőn győzött –, még borzasztóan gyengén is futballozott. Olykor nézhetetlenül gyatrán, máskor legalább nagyot küzdve, de játékban akkor sem sokat produkálva. Franknál nyomokban sem lehetett felfedezni a tudatos hátulról való építkezést, a domináns labdabirtoklást, nem lehetett tudni, hogyan gondolná eljuttatni a labdát a védelem mögé – hiányzott mindaz, ami a nagycsapatok jellemzője.

Hogy mennyire hiányzott a Thomas Frank-féle pragmatikus futballfelfogásból a gördülékeny, könnyed, magával ragadó támadójáték, azt a szezon szurkolói szempontból két legfontosabb meccsén produkált minősíthetetlenül gyenge xG is igazolja. A Spursnek a Chelsea ellen hazai pályán a szégyenteljes 0,1-s xG jött össze – vagyis 90 perc alatt tulajdonképpen semmilyen lehetőséget nem tudott kidolgozni –, amit aztán az Arsenal ellen az Emiratesben sikerült három századdal alulmúlnia. A 0,07-es xG az értékelhetetlen kategória.

Meglehet azonban, még ezt is megbocsátotta volna a nagyérdemű, ha legalább a kötelezőket hozza a csapat, de nem. Sőt, joggal érdemelte ki a Dr. Tottenham gúnynevet azok után, hogy több vegetáló alakulatot is felélesztett. A 6. fordulóban úgy ikszelt odahaza a Wolverhamptonnal, hogy a Wolves addigi valamennyi mérkőzését elbukta. Január elején az a Bournemouth verte meg 3–2-re, amely épp egy 11 mérkőzést számláló nyeretlenségi szériában tengődött. Tíz nappal később a West Ham tíz nyeretlen bajnoki után tudott nyerni a Tottenham Stadiumban, azt követően pedig a Burnley-nek sikerült majdhogynem felszámolnia a 13 bajnoki meccsből álló nyeretlenségi sorozatát (Cristian Romero az utolsó percben azonban megmentette a Spursöt a még nagyobb blamától).

Ezek a találkozók olyannyira betették a kaput a Spurs híveinél, hogy a „You’ll be sacked in the morning” egysorost, amelyet az ellenfelek szurkolói szokták énekelni győzelmük után a rivális trénerének, azt üzenve, reggelre ki lesz rúgva, saját edzőjüknek szánva óbégatták.

Legutóbb pedig, amikor az ugyancsak rossz passzban lévő Newcastle-től szenvedett vereséget a Tottenham – az idénybeli tizenegyediket huszonhat bajnokin –, már nem csak a hamarosan bekövetkező menesztésre figyelmeztették edzőjüket, hanem a korábbi nagy kedvenc Mauricio Pochettinót is éktelen hangerővel éltették.

Utoljára az argentin trénerrel tudott huzamosabb ideig dobogós lenni a Spurs, és ha a támadóharmadban gyakorta rá is bízta klasszisaira a megoldóképletet, nála volt tempó, iszonyatos erejű letámadás, nyomásgyakorlás, labdabirtoklás, játékkedv. Minden, ami egy nagycsapat sajátja. A szurkolók meg, egészen az utolsó egy évéig – és hát abba is beleszuszakolt azért egy BL-döntőt, hm… – élvezték.

Thomas Franknál egyáltalán nem lehetett felfedezni, mit akar a Tottenham, hogy miképpen képzeli el a labdát a tizenhatoson belülre, illetve a védelem mögé eljuttatni, hogy milyen minták mentén igyekszik a támadójátékát felépíteni. És bár a Spursből hiányzott az ötlet, a támadókedv, a megkomponált akciók csírája is, nem jelenthetjük ki, hogy Thomas Frank rossz edző lenne. Sőt.

A brentfordi hét esztendeje az igazolás arra nézvést, nagyon is jó edző. Csak nem nagycsapatba való.

Úgy különösen nem, ha olyan pechszéria kíséri munkáját, mint Észak-Londonban. A Spurs egy teljes csapatra való játékost kénytelen immár nélkülözni, ami feltétlenül árnyalja a Frankról alkotott londoni képet. Mert illik azért megemlíteni, hogy szerencséje sem volt, a sérülések mellett a kiállításokkal sem: Xavi Simons egy olyan helyzetben szedett össze elkerülhető piros lapot, amikor csapata simán elkaphatta volna a Liverpoolt, a csapatkapitány Romero pedig ugyancsak ártatlan szituációban a Manchester United ellen viselkedett felelőtlenül, amely mérkőzés szintén a pontszerzés esélyével kecsegtetett volna.

Hogy aztán a Tottenham-drukkerek óhaja megvalósul-e, és visszatér szeretett kispadjára Mauricio Pochettino, nem tudni. Ha őt akarja a Spurs, meg kell várnia a világbajnokság végét, vagy legalábbis a pillanatot, amikor az argentin mester búcsúzik a tornától az Egyesült Államok válogatottjával.

Ha nem óhajt várni, és hát a bajnoki helyezés nem is nagyon enged meg tétovázást, a jelenleg is szabad trénerek közül választhat. Akik között van néhány nagyvad, mint Xabi Alonso, Xavi vagy Enzo Maresca, illetve a Marseille kispadjáról Thomas Frankkal egy napon felállított Roberto de Zerbi (az olasz közös megegyezéssel távozott a francia kikötővárosból).

Szóval ki lehet az utód? A Betfair nevű brit fogadóirodánál De Zerbi a legesélyesebb a posztra, őt követi Pochettino, a Fulhamet irányító Marco Silva, Xavi és a Bournemouth-t trenírozó Andoni Iraola.

A Spurs a könnyebbik feladaton túlvan. Végtére is, elküldeni egy edzőt nem igényel különösebb tudást. A megfelelőt kiválasztani annál nehezebb. Márpedig a Tottenham, amelyik a bevételei alapján a földkerekség kilencedik leggazdagabb klubja, és immár annak megfelelően szeretne teljesíteni, nem hibázhat. Még egyet nem. 

Borítókép: Sebastian Frej/MB Media/Getty Images

Ha első kézből szeretnél értesülni a legfrissebb futballhírekről, látogass el a Goal.com Magyarország weboldalára, ahol rengeteg exkluzív tartalom vár rád!