Toldo változtatta meg az olaszok és a tizenegyesek viszonyát

Az ezredforduló hatalmas fordulatot hozott az olaszok és a tizenegyesek viszonyában, mindenek előtt egy embernek köszönhetően.

Ám először is idézzük fel röviden az előzményeket. Az 1982-es vb-döntőn ugyan még bőven belefért egy büntető elrontása – igaz, 0–0-nál, az első félidőben mindenkire ráijesztett vele Antonio Cabrini, végül azonban simán, 3–1-re nyertek az NSZK ellen –, az 1990-es vb elődöntője a szétlövésben ment el Nápolyban az argentinok ellen, aztán az 1994-es vb-döntő is a brazilokkal szemben, végül pedig a franciák ellen ugyanilyen módon elveszített 1998-as negyeddöntő zárta a XX. század utolsó két évtizedének katasztrófasorozatát. Amely egyébként az 1980-as Európa-bajnokságon kezdődött, szintén Nápolyban, amikor a Csehszlovákia elleni bronzcsata végjátékaként egészen a kilencedik rúgókig hibátlan kísérleteket hozott a tizenegyes-párbaj, és úgy tűnt, az olaszok ugyanúgy mesterei a műfajnak, mint az ellenfél. Ám akkor Fulvio Collovati kihagyta, a kontinenstornák történetében utoljára megrendezett „kisdöntőben” pedig odalett az érem.

Aztán elérkezett 2000. június 29-e, a holland–olasz Eb-elődöntő Amszterdamban, ahol aztán tényleg nem maradt más választásuk az olaszoknak, mint a tizenegyes-párbaj. Valahogy kihúzták a 90 után a 120 percet is gól nélkül, a meccs addigi forgatókönyve alapján pedig már oda sem kellett volna állni a hollandoknak, akiknek szintén krónikus fájdalmat hoztak korábban a szétlövések. (Ami azóta sem csillapodik.)

E nevezetes napon minden idők egyik legerősebb Hollandiája előbb beszorította Olaszországot, majd fél óra után emberelőnybe került. Rövidesen kapott egy ajándéknak tűnő tizenegyest, Frank de Boer állt oda, ahová nem kellett volna, ballal a honlapunkon többször bemutatott sablont lőtte. Francesco Toldo nem véletlenül találta el, merre repüljön olyan nagyot. A csapata pedig kezdett morális fölénybe kerülni, és az is kiderült, az olaszoknak kilenc emberrel jobban megy a támadójáték, mint tízzel.

Újabb büntetőt mégis Edgar Davids harcolt ki. Toldo ezúttal túlgondolkodta Patrick Kluivertet, ám segítséget kapott a kapufától. Hollandia pedig elsiratta magát, miközben rajta röhögött a világ.

Dino Zoff játékosai ezek után úgy álltak oda a szétlövéshez, mint akik erre születtek, hülyét csináltak az ellenfélből: hol kilőtték a felsőt, hol kifordították a bokájukat, hol „panenkáztak”. Közben Frank de Boer újra odaállt, mindössze annyi lehetett a fejében, hogy „két tizenegyest csak nem rontok el egy meccsen”. Valószínűleg nem látta Martín Palermót az előző évi Copa Américán – 90 perc alatt háromból semmi –, és „ez a valahogy csak bemegy” féle hozzáállás csemegét jelentett Toldónak. Jaap Stam ezek után úgy küldte az égbe labdát, hogy ahhoz képest Franco Baresi és Roberto Baggio vb-döntős föléje igen biztatónak számított, míg Paul Bosvelt újfent a kaput biztosan eltaláló fajtát választotta. És ezzel fel is tette a koronát Hollandia aznapi mutatványára: 2+4 tizenegyesből egyetlen gól.

Toldo szemszögéből persze mindez egészen káprázatos: hatból hármat kivédett, kettőt kiszurkolt. Új, csupaszív és csupamosoly nemzeti hős született. És mindez nem történik meg, ha nyolc nappal az Eb előtt Gianluigi Buffon nem töri el a kezét, így Zoff kapitánynak – Toldo példaképének – nem kell változtatnia a kezdőcsapaton.

Francesco Toldo a Serie A-ban töltött húsz éve alatt egy gólt is lőtt, és éppen Buffonnak – ha egyáltalán ő lőtte. A 2002-2003-as szezon Inter–Juventusán a 95. percben gyűrték be valahogy a hazaiak az egyenlítést jelentő gólt, amely után ismét olyan szeretettel ünnepelte a társait, ahogy senki más.

Az első négy milánói éve alatt (2001-2005) a kisugárzásának is köszönhetően lett óriási kedvenc, a következő ötben viszont Júlio César mögött a kispadra szorult. Ám sorra jöttek végre a hiányzó bajnoki aranyak, Roberto Mancini, majd José Mourinho irányításával, mígnem 2010-ben, Toldo visszavonulásának évében a triplázás és egy nagy nemzetközi trófea is összejött a BL-győzelemmel. Toldónál nagyobb ölelést nem kapott érte senkitől Mourinho.

A válogatottól már 2004-ben elköszönt az Eb-ezüstérmes kapus, a 2006-os vb-döntő szétlövését úgy nyerte meg Olaszország, hogy Buffon véletlenül sem találta el, merre lövik a labdát a franciák. A keresztléc azonban besegített neki, a csapattársai pedig kiválóan céloztak: a XX. századdal szemben a tizenegyesek itáliai mesterei váltak belőlük. Új hagyományt teremtettek, hiszen ezek után a 2021-es Eb-győzelmet duplán is a szétlövéseknek köszönhette az ország – az elődöntőben a spanyolokat, a döntőben az angolokat felülmúlva –, igaz, már nem annyira a rúgóknak köszönhetően. Gianluigi Donnarumma viszont Toldo nyomában kiérdemelte a tizenegyesölő titulust.

Kiemelt kép: Mike Egerton / PA Images / Alamy Stock Photo