Troy Parrott, az elveszett tehetségből lett ír nemzeti hős

November tizenharmadikáig, azaz az elmúlt hét csütörtökéig Troy Parrott 31 válogatottbeli fellépésén öt gólt szerzett. Azóta újabb két meccsen játszott, és immáron 10 gólos. Nem is akármilyen mérkőzéseken duplázta meg a termést: Portugália ellen kétszer talált be, életben tartva a minimálisnak gondolt ír esélyeket, három nappal később pedig, nagy bánatunkra, a magyar válogatottat tanította móresre triplájával. Míg az első félidőben tizenegyesből volt eredményes, a hajrában a védők közt kilépve, ragyogó átvétel után elpöckölve a labdát Dibusz Dénes mellett ünnepelhetett, a 96. percben pedig egy lefejelt labdára berobbanva, mindenkit megelőzve talpalt a magyar kapuba. Így talán még senkinek sem sikerült elnémítania hatvanezer szurkolót, egyszersmind földöntúli örömöt szereznie másik ötmilliónak. Mert az hétszentség, hogy a teljes ír népesség hőseként tiszteli most a válogatott megtáltosodó csatárát. A dublini reptér egyenesen azzal viccelt, hogy átnevezi magát Troy Parrott Repülőtérre – amit a közösségi felületein meg is tett. És ha a kérdést népszavazásra bocsátanák, alighanem már kezdhetnék is felvésni a reptér falaira a dublini születésű futballista nevét. No de ki is valójában az írek megmentője? Mit érdemes tudni az Alkmaar 23 éves légiósáról?

Troy Parrott nyolcévesen kezdte el rugdosni a labdát a Dublin északi részén elhelyezkedő Belvedere-ben. Olyannyira kiemelkedően, hogy tizenöt éves korára a legnagyobb angol klubok, a Chelsea, a Manchester United, a Manchester City és a Tottenham versengtek a kegyeiért. Utóbbi nyert, Parrott Észak-Londonba költözött. Két évvel később, 2019 februárjában aláírta élete első profi szerződését, egy nem akármilyen, a Harry Kane, Szon Hung Min, Christian Eriksen nevével fémjelezett és Mauricio Pochettino irányította Tottenhamben. Elképesztő tehetségnek gondolták akkor, az új Kane-nek, aki egy nap majd átveszi a stafétabotot, és angol kollégájához hasonlóan tonnaszám rugdossa a gólokat. Meglehet, éppen ez lett a keresztje: egyrészt a rá mért teher, hogy kikiáltották a közeljövő egyik legnagyobb ír-brit csatárreménységének, másrészt a konkurens Harry Kane, aki mellett-mögött nem maradt esélye kibontakozni. A Spurs így jobbnak látta kölcsönadni. Annál is inkább, mert Kane esetében ez már bejött egyszer. Harry herceg húszéves korára megjárta a Leyton Orientet, a Millwallt, a Norwich-ot és a Leicestert, az alacsonyabb osztályú brusztos melókban olyannyira megerősödött lelkileg és fizikailag, hogy a White Hart Lane-en szinte egy kész futballista jelentkezett játékra 2014 nyarán. Amikor pedig az azt követő tavaszon életében először a Premier League-ben is magára ölthette a Spurs mezét, mindjárt góllal jelentkezett. Amire még 212-t rúgott a PL-ben...

Ezt remélték Parrottól is, aki a jó példán felbuzdulva elkezdte angliai vándorlását: 18 éves korától megfordult a Millwallban, az Ipswichben, az MK Donsban és a Prestonban, azután, hogy egy kevés időt a Spurs első csapatában is eltöltött. 2019 őszén mutatkozhatott be a Premier League-ben José Mourinho irányítása alatt, ismerve azonban a portugál edző fiatalokkal szembeni óvatosságát, olyan nagy reményekkel ez azért nem kecsegtetett.

„Senki ne gondolja, hogy Parrott az új Harry Kane, ő még csak egy kölyök, akinek sokat kell dolgoznia” – mondta róla Mourinho.

Parrott nem is maradt sokáig az anyaklubban. 2020 őszén nekivágott a szigetországi kutyagolásának, majd 2023-ban egy huszárvágással Hollandiába, az Excelsiorba igazolt ugyancsak kölcsönben. A holland élvonalba szerződés tökéletes megoldásnak bizonyult, addigi legjobb idényét produkálva tíz gólt vágott az Eredivisiében. A rotterdamiaknál valamivel nagyobb klub, az AZ Alkmaar szakemberei is úgy érezték, ebben a fiúban sokkal több lakozik annál, mint amit Angliában mutatott, és a Spursnek 8 millió eurót fizetve vásárolták ki londoni szerződéséből.

Parrott pedig elkezdte meghálálni a bizalmat: az előző szezonban 14 bajnoki gólig jutott, idén hét bajnokin hatszor volt eredményes. Azért csak annyin szerepelt, mert szeptemberben a térdszalagjaival bajlódott. De azóta láthatóan újra élvezi a futballt, ami a jó játék záloga.

„Akadt néhány szezon, amit egyáltalán nem élveztem, de most már újra jól érzem magam a pályán, anélkül, hogy bármifajta teher nyomná a vállam – mondta a Sky Sportsnak. – Nagyon sokat segített, hogy felismertem, csatár vagyok, akinek a tizenhatoson belül van a helye. Néhány kölcsönjátékomban azt próbáltam bizonyítani, mennyire jó vagyok, ha mélyen visszalépek, és az összjátékból is kiveszem a részem. Emiatt azonban nagyon messze kerültem a kaputól, és sokkal kevesebb esélyem maradt gólt lőni. Az Excelsiorban rengeteget dolgoztam azon az edzőmmel, hogy maradjak csak a tizenhatoson belül, és ha jön a beadás vagy a felívelt labda, készen álljak a befejezésre. Ezt kellett végleg elültetnem a gondolkodásomban, hogy csatár vagyok, akinek a boxon belül van a helye, mert leginkább így szerezhetek gólokat.”

Játékának ugyancsak fontos eleme az is, amikor remek érzékkel megfutja a folyosókat, és az így kapott labdával támadja a kaput. Azt is elmondta, szereti Hollandiában, hogy technikás a játék, az eszét is használnia kell, nem elég a Championshipben vagy a League One-ban megszokott fizikalitás. Azzal pedig, hogy a pályán megtalálta a helyét, mentálisan is rendben van, lelki egyensúlyra lelt.

„Ma már nem helyezek magamra plusz nyomást, nem mondogatom magamnak, hogy ezt vagy azt kell elérnem. Tisztában vagyok a magam tehetségével, és most már tudom, ha jól érzem magam, ha boldog vagyok a gyepen, az a játékomon is megmutatkozik.”

Hát most boldog lehet, a mindenségit neki! Miközben egyetemes értelemben minden futballrajongó örülhet annak, ha egy tehetség a baljós árnyak dacára nem vész el, mi nyilvánvalóan bánjuk, hogy éppen ezekben a napokban tört felszínre nemzetközi szinten is a Parrottban lakozó talentum. Ami egy dublini duplában, és egy budapesti triplában öltött testet. Nem akadt még olyan játékos az ír válogatott százéves történetében, aki egy idegenbeli tétmérkőzésen mesterhármast szerzett volna, és olyat sem találni sokat, aki két egymást követő találkozón duplázni tudott; mindössze három ilyen létezik: Jimmy Dunne, aki 1936-ban volt erre képes, az akkor az L.A. Galaxyben futballozó Robbie Keane 2013-ban, valamint a jelenleg a Cardiff Cityben játszó Callum Robinson 2021-ben. Immár pedig Parrott is.

Magánszáma egy szemvillanás alatt taszított minket a mennyből a pokolba, ő viszont joggal érezhette úgy, a felhők felett jár. Nem csoda, hogy a mieink 3–2-es legyőzése után alig bírta visszafogni a könnyeit.

„Elérzékenyültem. De örömkönnyek ezek. Micsoda este! Micsoda este! – mondta meghatódva triplája után az ír TV kamerái előtt. – Éppen ezért szeretjük annyira a futballt, mert ilyen dolgok is megtörténhetnek. Büszke vagyok arra, ahonnan jöttem, hogy ír vagyok, így aztán ez a siker nekem a világot jelenti. Nagyon örülök, hogy a családom is itt volt ma délután velem, és hogy ezt élőben láthatták. Évek óta nem sírtam… De nem csak én sírok, körülöttem mindenki. Egyelőre képtelenek vagyunk elhinni, ami történt. Már a portugálok elleni meccs után is azt mondtam, hogy ez egy álom megvalósulása, de a ma este… Nem hiszem, hogy valaha lesz ennél boldogabb napom. Mintha mesében lennék. Ilyet álmodni sem lehet.”

Persze, hogy nehezen ocsúdnak az írek (ahogyan mi is, csak ellenkező módon): 23 éve szerepelt utoljára világbajnokságon Írország. A 2002-es dél-koreai–japán vb-n Kamerunt és Szaúd-Arábiát megelőzve csoportjában a második helyen végzett Németország mögött, majd a nyolcaddöntőben a spanyolok ellen tizenegyesekkel búcsúzott.

Egy hasonló szereplést nyilvánvalóan mindenki aláírna, de elnézve a bár dolgos, a reményt soha fel nem adó, de mégiscsak inkább középszerű válogatottjukat, a világbajnoki kvalifikáció továbbra is hatalmas meglepetést jelentene. Persze ha Parrott ugyanígy folytatja…

Borítókép: Kisbenedek Attila/AFP via Getty Images

A cikk megjelenése a Szerencsejáték Zrt. tématámogatásával valósult meg.